Sok ismerősöm mondja, hogy emlékszik egészen pici gyermekkorától fogva az életére. Az én emlékeim még általános iskola második osztályáról is csak homályosan vannak meg. Ennek biztos van oka, de lehet soha nem akarom tudni. Majdnem 30 vagyok már, felnőtt embernek számítok. Azonban azt hiszem megrekedtem valahol még 8 éves koromban. Az én szüleim is ittak mint sok más szülő a világon. Az én szüleim is vertek engem. Olvastam megrázó történeteket a blogon, ezért gondoltam az enyém is helyet kaphat itt esetleg. Nem nagyon tudnak erre mit reagálni azok, akiknek elmondtam, pedig nekem még mindig nagyon fáj és üres vagyok tőle. Az általános iskolás éveim alatt volt ezeknek a dolgoknak a csúcsa. Azért elöljáróban elmondanám, hogy anyám szociális területen dolgozott már akkor (nem egészségügyi, hanem igazgatási), tehát lehetett volna némi empátia benne, de nem volt. Apám már akkor is ivott, valószínűleg a katonaságban szokott rá, akkor még kötelező volt. Azt hiszem ez sok ellentétet okozott közöttük, hiszen nem egyszer jött haza ittasan a munkából, de addigra már annyira részeg volt, hogy menni alig tudott. A baj ezután jött, amikor már itthon ittak, együtt.
Elsőben úgy tanultam olvasni, hogyha nem ment a harmadikra sem akkor anyám megtépett, megpofozott. Ehhez nem kellett pia, élből agresszív volt, ha türelmesnek kellett volna lennie.  8-11 éves korom majdnem minden szombat vasárnapján borért kellett járnom a helyi boltokban, ahol adtak ott hitelbe kellett kuncsorognom a piát. Mindig kifizették, azt hiszem, de nekem kellett kérni... Annyira megalázó volt. Télen is menni kellett borért meg kevertért ha nagyon hideg volt, ha fagy volt, ha esett. Nem volt saját biciklim, valamelyik szülőével mentem.  Főleg nyáron volt jellemző a hétvégén, péntek-szombat este, éjfélekig tartó ivás és mulatás a melléképületben. Olyankor nem főztek, nem mosott anyám, nem csinált semmit. A lakásban mindig kosz volt és rendetlenség, az én szobám meg a szennyestároló volt, halmokban a földön a szennyes, szinte az volt a szőnyeg. Ha jött valaki hozzánk minden szemét oda lett bedobálva, a ház többi része ki lett takarítva, az pedig kulcsra lett zárva. Este meg alhattam ott abba a szeméthalmazba. Ettől lettem asztmás egyébként - kosz, por.  Igazából nem értem fel ésszel mit kellene tennem, mert annyira féltem tőlük. Mivel egy-egy ilyen este után gyakran egy rossz sóhajtásért is megvertek. Apám nagyon agresszív volt. Nagyon gyenge és csendes kislány voltam. Sebezhető, mint akinek a homlokára van írva, hogy nem tudok védekezni, nyugodtan bánts testileg-lelkileg. Mindig kis kurvának szólítottak ilyenkor. 
Az ivás mellett "normális" pillanataikban is terrorizáltak. Például "pinavizitet" tartottak, amikor már olyan 10-12 éves lehettem. Megnézték milyen nagy a "peckem" (ezt a nagyajakra értették), meghogy hogy áll a pinám...Ezt így mondták mindig. Sokszor volt ilyen. Hozzá nem nyúltak, csak le kellett vetkőznöm és szét kellett tenni a lábam. Valamiért egyébként 4 éves koromban bekerültem a nőklinikára Szegedre, valami folyásom volt...4 évesen... nem akarom tudni egyébként, hogy mi volt az, inkább nem akarom tudni. Csak mikor megkaptam az összes orvosi leletem anyámtól, amikor az első fiammal terhes lettem, akkor találtam ezt közöttük.  Később is volt folyásom, lehet attól, mert koszban éltem, nem tudom, én azért tisztálkodtam mindennap, de mégis...Ilyenkor anya "megfürdetett". 12 évesen is. Jól megszappanozta a kezét és szinte a hüvelyembe is felnyúlt a szappanos ujjával, mert "retkes a pinám" és "ki kell mosni". Utána mindig nagyon csípett a vizelet és nem múlt el a folyásom sem. Egyszerűbb lett volna orvoshoz menni, de nem vitt el. 
13 éves koromban volt egy olyan verésem, amit sosem fogok elfelejteni. Majdnem meghaltam. Akkor is ittak. És este 6 körül megkérdezték, miközben néztem a tévét, hogy éhes vagyok-e. De én nem hallottam meg, tudtam hogy ittak, ilyenkor ordítottak egymással, próbáltam nem hallani. Így ezt sem hallottam, hogy beszélnek hozzám. Egyszer csak azt vettem észre, hogy apám az ágyra ül mellém és mondja fennhangon, hogy "te kis rohadt kurva, hozzád beszél anyád, mi a faszt flegmáskodsz?!!!!!!" És már ütött is. A kérdés tehát, hogy éhes vagyok-e. Mondtam halkan, hogy nem. Aztán addig vert, amíg azt nem mondtam, hogy de igen, nagyon éhes vagyok. Ekkor abbahagyta. Fürdeni kellett. Van egy öcsém is, ez eddig kimaradt. Fürdeni mentem tehát. Nem voltam benn 2 perce, mikor öcsém rámrontott, hogy haladjak már, meg most jól "megkaptad te kis kurva"...mire én talán ellöktem. Aztán ő ordítani kezdett velem és jött apám, hogy miért nem fogom be a pofám. De már rángatott is ki a fürdőből, be az ágyamra, közben ütött, ahol ért. Nehézgépekkel dolgozó munkás emberről van szó, nem valami kis nyápic valaki, aki az apám, aki ütött. Ököllel. Hátam, kezem, vállam, lábam, mindenütt...lelökött az ágyra, szerencsétlen módon a fejem volt a legközelebb és azt ütötte tovább. Ököllel. Én pedig már nem emlékszem másra innen...Azt se tudom mi történt, meddig fekhettem ott utána, semmit se tudok. Azt viszont tudom, hogy nem ébresztgetett senki és nem aggódott értem senki sem. Szerintem 1 órát biztos feküdtem ott így eszméletlenül. Ez egy esete alatt volt, aminek a kiinduló pontja az volt, hogy éhes vagyok-e? Aztán anyám egyszer csak felrángatott, hogy kész a vacsora. Nem voltam éhes, annyira nem, hogy nagyon nem. Aztán anya ezt mondta: “Kislányom, ha nem vagy éhes nyugodtan mond meg, nem lesz belőle semmi baj…” mondta a világ legszelídebb és legédesebb hangján. Az érzéseimre emlékszem, tisztán, hogy zokogni lett volna kedvem, hogy hát mostmár ez se baj?!?! Hát mostmár szeretnek…!?!?! Pillanatok alatt lepörögtek előttem az elmúlt óra eseményei, hogy mennyit szenvedtem, az érzések, a tettek, a szúrós megjegyzések, a tekinetek, az oltalom nélküli percek, az igazságtalanság, ami ellen tehetetlen voltam. Nagyon rossz volt. Ettem, de mintha követ rágtam volna. Azt hiszem ezt sosem fogom elfelejteni. 
Volt olyan, hogy hetekig nem mosott, és emiatt volt hogy nem mentem iskolába. Mert nem volt tiszta ruhám. 10 éves korom körül ezt megoldottam, mostam magamban. Ugye a mosógépet nem használhattam, mert gyerek vagyok, így a mosdókagylóban mostam és csavartam ki a ruhám amennyire csak tudtam. Minden péntek este ez volt a program, hogy hétfőre a centrifugázatlan ruha megszáradjon biztosan. 10 éves koromban tanultam meg főzni is, mivel ők nem főztek rendszeresen, ha nem akartam éhezni főznöm kellett. Persze anya büszkén újságolta el ezeket a hivatalban, hogy az ŐLÁNYAMÁRMIMINDENTTUD, de azt nem mondta sose, hogy miért tudja...
Voltak ittas beszélgetések, amikor csak úgy passzióból büntettek meg, és sarokban kellett állnom, miközben elmondták ezerszer, hogy egy szar kis kurva vagyok és ők nem szeretnek engem. Így is éreztem, hogy nem szeretnek. Biztos voltak jó pillanataink édesanyával, de egyetlen egy emlékem sincs, amikor oltalmazott volna, amikor úgy éreztem, hogy szeretett, nem emlékszem arra sem, hogy valaha is átölelt volna. Az én születésnapjaimat nem ünnepeltük, az öcsémét igen. Ennek a fontosságára a barátom vezetett rá, amikor elmondtam ezt neki csak megállapításként mondta, hogy biztos az volt a baj velem, hogy nem fiúnak születtem. És visszagondolva ez volt a bajuk. Apai nagyapám meghalt miután én megszülettem és emlékszem ezt elmondták a szüleim meg azt is, hogy mit mondott, amikor meglátott: "nem baj az, hogy lány, csak egészséges legyen...". Tehetek arról, hogy lánynak születtem? Öcsém mindig is kiváltságos helyzetben volt, őt nem bántották sose semmiért. Ő bántott engem eleget, sosem kapott ki azért, ha engem megvert, de ha én rosszul szóltam vissza neki akkor kikaptam ezért tőle is meg apámtól is. Persze az alkohol bajok miatt azért öcsém is kapott pár vékony sort mindig, de ő már 6-7 évesen szembeszállt apámmal. Nem hagyta magát. Én sosem tudtam, mindig nagyon gyenge voltam.
Lelkileg és testileg is terror alatt éltem, nem mondtam el ezeket senkinek sem sose, kinevettek volna. A szeretet megvonását pedig nem is tudom hova soroljam... 13-14 éves koromra már, vesztemre, látszott rajtam, hogy tényleg szép kislány vagyok. Nem csak kisgyerekkoromban voltam szép kisgyerek, hanem kamaszkoromban is kifejezetten csinos. Aranyló szőke hajam és hosszú lábaim csinos sportos alkatom volt. (A sportos alkat csak nekem köszönhető, 9 éves koromban láttam egy iskolai hirdetést, 3 km-es futóversenyről. Mondtam anyának, hogy indulok. Három nap múlva lesz. Kiröhögött, egész hétvégén rajtam röhögtek. Aztán játszva megnyertem. Évekig futottam. Amikor abba hagytam akkor meg nem engedték, muszájból is csinálnom kellett, pedig ők annak idején körberöhögtek ezért. Aztán végleg abba hagytam, mert elvették az örömöm. Felnőtt fejjel tudtam meg csak, hogy lett volna egy angol edző, aki edzeni akart - merthogy egyébként veleszületett csípőficamom volt és napi 15 km-eket futottam és semmi bajom nem volt tőle - de nem engedték meg neki. Pedig azt hiszem ő tudott volna "segíteni" nekem, sikeres lehettem volna, de ezt is elvették.)
Tehát csinos, szép kamasz lettem. Ezért olyan ruhákban kellett elmennem ide-oda, amiben biztos megnéztek. Olyan ruhákat vettek a szüleim nekem, amit 18-20éves fiatal nők hordanak. Volt egy fehér ruhám, egyben ruha, 70B-s kosárral...nem votl 70B-s mellem, de azt kellett felvenni. Kilátszott a fenekem is szinte. Vettek hozzá egy kurvás 10 cm magassarkú platfrom fehér lakk szandált, amiben menni sem tudtam. Így kellett bemennem apa munkahelyére, mert ott csak férfiak dolgoztak, és "megmutatni magam", hogy "hátha kellek valakinek". Nem tudom ez mit akart jelenteni végül is, el akartak adni ... valakinek. Nem tudom mi volt ez, de azt tudom, hogy én bizony nem akartam kelleni senkinek sem. És gyűlöltem a fehér ruhát és a cipőt és az összes embert, aki rám bámult. Szégyelltem magam, annyira szégyelltem magam, majd elsüllyedtem....Nem tudom szavakba foglalni milyen érzés volt ez, szemmel megerőszakoltak, éreztem ahogy végig siklanak rajtam a tekintetek be egyenesen a bugyimba.
13 éves koromban nekikezdtem nyári munkára járni, hogy ne legyek otthon. Pénzt kerestem, amit elvettek tőlem. 14 évesen kollégista lettem, akkor már nem vették el, ki kellett fizetnem a kolidíjat, a tankönyveimet. A kollégium menekülés volt, attól fogva nem tudtak már megverni, nem voltam otthon. Sajnos sosem tudtam beilleszkedni az osztályba, különc voltam és magányos. Kerestem azt kétségbeesetten, aki szeret engem. Azt hittem a párkapcsolatokban kellett ezt keresni, így egy idő után kiégtem.
Mint írtam, lassan 30 leszek. Van saját családom, párom, aki szeret. Ennek ellenére szenvedek ezektől a dolgoktól. Talán félek a szüleimtől is, érzékeny vagyok. Megfigyeltem magamon, hogy olykor ha mód van rá, bántom én is őket egy picit valamivel. Azt hiszem ez az elfojtott dolgok miatt van. Jobb lenne talán kitálalni, de anyám rákos volt, most is beteg, talán meg is ölném ezzel. Apám pedig már menthetetlen azt hiszem. Nyögik a mai világ terheit, a lelki dolgokra nem marad semmi. Csak nekem rémálmaim vannak olykor ezek miatt... 
(Gondolom a hibás modell eredményezte életem második keserűségét is, amikor abba a kapcsolatba menekültem, amit a gyerekeim apjával kezdtem el. Mikor leérettségiztem hazakerültem. És mintha semmi nem változott volna, bár nem ütöttek már meg, gyakran felemlegettek olyan estéket, amikor jól elvertek, mert rosszkiskurvavoltam. Jót nevettek rajtam olyankor én meg azt hittem megőrülök. Így találkoztam ezzel a férfival, aki végül is kihasznált, dolgoztam helyette eleget az üzletében (jó ezzel sokat tanultam, mint üzletvezető), de semmit nem volt szabad nekem, szórakozni sem. Terhes lettem. Nem akartam gyereket, de muszáj volt megszülnöm. A második fiút is. Nem volt szexuális életünk, ő rámfeküdt, amikor kedve volt...én meg tiltakozhattam ha akartam. Persze ez már nem gyermekkori trauma, de azt hiszem van köze a gyermekkoromnak ahhoz, hogy nem ellenkeztem, csak némán tűrtem. 
Aztán anyám rákos lett. Megváltozott. Ösztönzött, hogy tanuljak tovább. Titokban beiratkoztam egy főiskolára, évet halasztva ugyan, de elvégeztem a két gyerek mellett. Az iskola sokat segített abban, hogy meglásasm azt, hogy milyen elnyomásban élek, és hogy az a férfi aki azt mondja szeret mennyire leél mindenhogy (lelkileg, anyagilag). A második gyerek születése után még nem telt el egy év, amikor végre sikerült kidobnom. Államvizsga előtti nyáron volt ez. Azt hittem megszakadok a tértől, ami akkor zuhant rám, amikor az utolsó holmiját is elvitte - kiürült a ház.)
Ahogy elmentem itthonról, megszöktem igazából, azzal vége lett a verésnek, vége lett mindennek. Szültem két gyereket, talán anyám látja mivé lettem miattuk, talán nem - látnia kéne. A betegsége megváltoztatta őt, lehet örülnöm kéne neki, de egyelőre még mindig dühöt érzek irántuk. Próbáltam már megbocsátani, de nem sikerült teljesen. Az életemet sok rossz döntés övezi, ami részben természetesen az én hibám is. Azért vannak jó pillanatok is. Bár jelenlegi életem erősen stagnál a semleges tartományban. 
És a levelem tárgyára térve. 8 és 14 éves korom között ezzel a mondattal aludtam el: "Csak azt kívánom, hogy reggelre meghaljak…csak azt kívánom, hogy legyen vége. Senki sem szeret, senkinek nem fogok hiányozni, rossz vagyok, az lesz a legjobb ha meghalok. Reggelre. Csak a plüss nyuszinak fogok hiányozni, akit itt szorítok magamhoz. Meg a plüss kiskutyának, ami itt van mellettem. Bárcsak meghalnék reggelre."