Sajnos olyan sok, mások számára hihetetlennek tűnő rossz dolog történt velem gyerekkoromban, hogy a bőség zavarában azt sem tudom, hol kezdjem. Annál a pillanatnál, amikor az anyám kijelentette, hogy most, amikor a húgom megszületett, már nem vagyok az ő gyereke, és takarodjam előle? Vagy amikor asztmás rohamban fulladoztam, és csendesen mondtam, hogy el kellene mennünk az orvoshoz - miközben ő a húgomat dajkálta - azt sziszegte nekem: "Széthasítalak!"? Vagy a vasárnapi sétákra, melyek közben az anyám, egyik kezével a húgom babakocsiját tolta, a másikkal a fejemet verte. Hogy miért? Csak úgy, szórakozásból.
Soha nem voltam rossz gyerek. Ha valakiről azt hallottam, vásott kölyök, irigyeltem. Hiszen megteheti, a szülei így is elfogadják. Biztos vagyok benne, hogy a világ legjobb gyermeke voltam, a rettegés okán. Sohasem tudhattam, mikor büntetnek meg valaki más bűnéért - hogyan is jutott volna eszembe, hogy privát csínytevéssel is fokozzam nyomoromat... Egy ízben az öcsém, az óvodában frissen felszedett, izgalmasnak talált szavakat - ocsmány szavak voltak, de az öt éves fiúcska ezt nem tudhatta - odakiáltotta a bébicsősz néninek, aki felháborodott. Rettegve vártam anyámat. Bizonyára nem láttam tisztán előre, mégis éreztem, hogy ezért is engem fognak keservesen megbüntetni. Így történt. Egy hétig a sarokban kellett térdelnem a televíziótól távoli szobában, amíg az esti mese ment. Az öcsém nézhette a műsort, hozzá nem hogy egy rossz szót nem szóltak, de azt sem magyarázták el neki, hogy az általa használt szavak nem szépek, kerülendők. A legfájóbb az egészben, hogy nem mentegetőztem. Néma fásultsággal fogadtam a büntetést, sőt megpróbáltam a szüleim bocsánatát kieszközölni - bűnökért, amelyeket soha nem követtem el. Végtelenül szomorú és végtelenül kiszolgáltatott kisgyerek voltam.
Nemrég a tengerpartra készülődtünk a férjemmel, és én napokkal az indulás előtt ki akartam készíteni egy utazótáskát, hogy majd vidáman, fokozatosan belepakoljam a holmikat a várva várt útra. Amikor a táskát kihoztam, és ott állt az előszobában, fojtogató érzés vett rajtam erőt. Aztán felbukkant az emlék is, a kikészített táskáé, amit az anyám kirakott az előszobába, és azt mondta, ha rossz leszek, örökre itt hagy minket, engem és az öcsémet - fogom a Zsuzsit és elmegyek- mondta. Az apám a zenekarral hosszú úton volt, hetekig tartott a terror. Majd az apu hazaér, és számon kéri, hogy miért akart elmenni- gondoltam. Nem így történt, az apám ugyan mit vehetett észre egy előszobában álló utazótáskából? Nyilván azt hitte, ottfelejtődött. Az öcsém még túl kicsi volt ahhoz, hogy felfogjon valamit az egész szörnyűségből. Vagy mégsem? Vannak erről emlékei? Nem tudom. Sosem beszéltem erről vele.
Miután az öcsém született, asztmás lettem. Azt mondják, egy kisgyerek akkor lesz asztmás, ha már nem akar levegőt venni önmagáért. Sejtettem volna, hogy jobb lett volna mielőbb meghalni? Lehetőleg még azelőtt, mielőtt a húgom megszületik? Mert akkor kezdődött az igazi pokoljárás. Az anyám teljesen megőrült, azt hiszem, klinikai eset lehetett, és ha valaki megtudja, miket művelt velem folyamatosan, megdöbben, sokkot kap, de talán valahogy segít is rajtam. Volt, hogy az anyám elűzött a háztól. Fogd a cókmókod, és menj, ahová akarsz! Nekem nem kellesz! - kiabálta. Kivágta a szekrényem ajtaját, és segített csomagolni. Én zokogva kértem bocsánatot (miért? a puszta létemért? hiszen arról nem is tehetek), és könyörögtem, hogy fogadjon vissza. Nyüszítő rémületemben a konyhába szaladtam, és elkezdtem zokogva az evőeszközös fiók tartalmát újramosogatni, hogy lássa, milyen jó gyerek vagyok, és hasznos, érdemes maga mellett megtűrnie. Ezt hiába csinálod - kiabált metszőn - ettől még nem fogsz kelleni nekem.
Egy lelkésszel való beszélgetésem közepette döbbentem rá, miért zavart olyannyira, hogy a kereszténységben annyi szó esik a bűnről, s hogy az ember eredendően bűnös. Bizonyára azért ne tudom ezt elfogadni, mondtam, mert nekem gyermekkoromban fikarcnyi bűnöm sem volt. Szelíd, szeretetre szomjazó, beteges, csendes kislány voltam, aki brutális körülmények között nevelkedett. Akinek az el ne követett bűnökért kellett rendszeresen sírva bocsánatot kérnie, hogy megtűrjék, hogy ne kelljen világgá menni. Mondanom sem kell, mások jelenlétében az anyám nem bánt így velem. Kedves és korrekt volt, néha szinte szerető anya. Én reszketve, a könnyeimet nyelve fogadtam ilyenkor a hozzám intézett pár jó szót, és imádkoztam, hogy minden így maradjon. Sajnos, az imám nem talált meghallgatásra.
A gyermekkoromat úgy sikerült túlélnem, hogy egy idő után fantáziálni kezdtem: egyszer eljön értem az én igazi anyukám. Biztosan létezik valahol egy néni, aki engem szeret, becézget... Nagynéném kolleganője, egy szép színésznő keltette fel bennem a gyanút, hogy talán ő az én anyukám. Évekig a rajongó kislány szerepében próbáltam hozzá közel kerülni. később újabb és újabb, anyám korabeli hölgyek társaságára vágytam. Sokáig tartott nálam ez az anyakeresés. Ma már - habár bizonyára nem tudom, miről maradnék le, ha lenne egy - nincs szükségem anyára.