Amikor tudomást szereztem a Gyerekkönnyek blogról, egyből nyilvánvalóvá vált, hogy ide nekem is meg kell írnom a magam kis történetét, noha kellett némi idő, hogy az elhatározást tett kövesse.  Tudnotok kell, hogy az én családomban mindig is nőuralom volt, méghozzá meglehetősen brutális módon kivitelezve. Anyám szerint egy kisfiú “nem igazi gyereke” az anyának, ennek a vélekedésnek pedig elég komoly kihatása volt az életemre és sajnos még mindig érzem az utóhatásokat.

Második fiúként érkeztem a családba, és míg a bátyámnak valamiért még “megbocsátotta” anyám, hogy fiúnak született, velem szemben (mint utólag ezt be is vallotta) az első pillanattól kezdve fenntartásai voltak. Születésemkor elsírta magát, amiért nem a kívánt végeredményt hozta a terhessége. Ezt az elégedetlenséget a későbbiekben elég keményen éreztette velem. Hamar elvesztette a türelmét a legapróbb dolgok miatt is, ilyenkor fékevesztetten üvöltözött velem, de csak akkor, ha apu nem volt ott. Gyakran küldözgetett nevelési tanácsadóba, ahol egyébként mindig ámuldozott az intelligenciámon a pszichológusnő.

Az igazi problémák akkor kezdtek gyülekezni, mikor megszületett a várva-várt kishúgom. Neki mindenből sokkal több jutott. Több ajándék, nagyobb szoba, és legfőképp odafigyelés. Jelképes, de számomra fontos momentum: két családi albumunk volt, az egyik csak a húgom képeinek, a másik a család többi tagjának.

Nehéz volt mit kezdenem ezzel a helyzettel, egyre féltékenyebb lettem, és odaszólogattam, amikor már nem bírtam cérnával. Emiatt anyám szemében még ellenszenvessebbé váltam, tehát még kevesebbet kaptam, ezen a ponton lassan, de biztosan kezdett kialakulni egy ördögi kör. 8-9 éves lehettem, mikor a beszélni épp csak megtanult húgom kezdte felismerni a helyzetelőnyét, amivel elég keményen vissza is élt. Mert tudta, hogy anyu úgyis a “kisebbnek” fog igazat adni. Legalábbis anyám így indokolta a preferenciát, bár én már akkor is sejtettem, hogy ez így nem kerek. Anyu úgy érezte, folyamatosan meg kell tőlem védenie az ő egyszem kislányát, és ebben a harcban nemigen ismert irgalmat.

Apám igyekezett megvédeni engem, mikor többé már nem(csak) a háta mögött ügyködött anyám, de sajnos nem sokat tudott tenni. Sőt, akkor jártam jobban, ha nem is mondtam neki semmit anyám húzásairól, mert ha nagy ritkán mégis megtettem, akkor ugyan vitatkoztak egy sort, de utána anyu mindig talált módot, hogy még egyszer üvöltözzön velem amiatt, hogy hazudoztam a saját apámnak. Apu békességre vágyott, ha ezt otthon nem kapta meg, egy idő után nem bírta tovább, és elment a kocsmába. Nem azért, hogy leigya magát, egyszerűen csak emberi hangon akart beszélgetni bárkivel is. Mert az ideje nagy részét otthon töltötte, anyámmal közösen dolgoztak példás szorgalommal, hogy magas anyagi színvonalat biztosítsanak a gyereknek. Nagy házban laktunk, nekem is volt saját szobám, de mégis mindig olyan nyomasztó volt az összezártság, a folyamatos fenyegetettség.

Anyám elsősorban érzelmileg bántalmazott, persze akkoriban fogalmam se volt, hogy létezik ilyen kifejezés. Éreztem, hogy nagyon rossz nekem, amit anyám tesz velem, de ő büszke volt arra, hogy csak akkor jár el a keze, amikor tényleg muszáj.

A húgom szülinapjainak meg kellett adni a módját, apám egyik ismerőse még videózott is az egyik ilyen zsúron, ami akkoriban ritkaságnak számított. Néhány évre rá az én szülinapomat viszont anyám tételesen megtiltotta. Mert én azt nem érdemlem meg, rossz gyerek vagyok. Elég kínos volt magyarázkodni az osztálytársaim előtt, akiket már korábban meghívtam, és ajándékot is vittek volna nekem. Nagyjából ez volt az a fordulópont a gyerekkoromban, amikor végleg lemondtam a húgomnak, vagy akár a bátyámnak kijáró bánásmódról, és csak egyetlen dolog számított: hogy átvészeljem valahogy gyerekkorom hátralevő részét.

11-12 éves koromra végleg elszabadult a pokol. Ekkoriban teljesen mindennapossá és megszokottá vált az ordibálás, jóformán ez maradt az egyetlen kommunikációs csatorna köztem és anyám között. És ok mindig volt rá. Nem létezett felmentő körülmény sem. Egyszer begyulladt füllel nyomtam az ágyat napok óta, anyám pedig simán felpofozott akkor is, mert hát ha a húgom azt mondta, hogy piszkálom őt, akkor az úgy is van. Halkan, szipogva kellett álomba sírnom magam, persze addigra már nagy gyakorlatot szereztem ilyen téren. Csak a fizikai fájdalom volt újdonság, úgy éreztem, mintha tűvel szúrtak volna fel egész az agyamig. Azóta kicsit rosszabbul hallok a bal fülemre.

Anyám gyakran nyitott ajtók mellett ordibált velem, ilyenkor vigyorogva mozizott a húgom a háttérben. Egyszer felhívtam erre anyám figyelmét, mire ő beleverte a fejem az ajtóba, elvégre hogyan állithatok ilyen aljasságot a saját kishúgomról?

Valójában a húgomnak majdnem annyit ártott anyám, mint nekem. Mert bár két fiútestvére is volt, nem lehetett módja megtanulni, hogyan bánjon a másik nemmel. És egyébként is mindig azt tanították neki, hogy a fiúk rosszak. A férfiakkal vigyázni kell, mert Kinában vízbe fojtják a lánycsecsemőket, a muzulmánok pedig megcsonkítják a vaginát. Plusz anyám apja folyamatosan csalta a nagyanyámat. És ezekért a dolgokért a férfiakat általában terheli felelősség, legalábbis az anyám szemében. Szóval ilyen neveltetés hatására nem csoda, ha a húgom viszonyulása a férfiakhoz finoman szólva is korlátozott lett. Nehezen kommunikál másokkal, de erre nincs is igénye. Meg van ő egyedül is. Közben persze boldogtalan, alig érik pozitív élmények.

Visszatérve magamhoz, nem volt könnyű megállnom, hogy véget vessek a szenvedéseimnek a legkeményebb időkben, de élni akartam. Tudtam, hogy ha túlélem azt a néhány évet még, akkor egyszer talán szép élet vár rám, bár még most is hosszú út áll előttem. Most külföldön dolgozok és a mai napig próbálom rendbehozni a sorsomat. Nagy még a lemaradásom, noha már a 31. évemet taposom. Nehéz teljesen megbíznom egy nőben. Tudom, hogy kevés nő gondolkodik úgy, mint anyám, de mégis, bennem van, hogy “De mi van, ha pont ő?”. Gyakran más nőkben is anyámat látom viszont, bármilyen aprócska is a hasonlóság.

Sokat segít nekem, hogy mostanság horror novellaciklusban írom ki magamból, ami feszít belűlről. Ebben a sorozatban egy huszonéves leányka a főszereplő. Őbenne megtestesül majd minden félelmem, ő nekem olyan, mint másnak Freddy Krueger. Vonzó, dögös lány, de belül teljesen rothadt. Abban a világban, ahol ő él, természetesnek számít, hogy mesterséges embereket gyártanak le, akiken aztán bárki levezetheti a szadista hajlamait. De a főhősnőnket nehéz felülmúlni ilyen téren. Ő torzszülötteket készít az apja kisüzemében, többnyire megrendelésre, de mindig van egy saját példánya is, akivel jókat játszadozik. Fontos motívum a leányzónál, hogy sokat szenved másoktól: elsősorban az anyjától még gyerekként, később a fiújától, kollegináitól, perverz alakoktól és valójában az apjától is. A sok felgyülemlett sérelmet busásan meg is torolja, de ártani csak az általa teremtett, végtelenül kiszolgáltatott jószágoknak tud. Van egy mottója is: “Aki életet ad, vissza is veheti azt.”

Először furcsa érzés volt, hogy ilyesmiket irkálok. Előtte csak békés sci-fi novellákat hoztam össze, de az igazából senkit nem érdekelt. Erre a szörnyülöttgyáras dologra viszont voltaképp anélkül találtam kiadót, hogy kerestem volna. Egyszer talán megélni is képes leszek ebből. De ha nem, akkor is fontos, hogy ha ezen a kissé bizarr módon is, de könnyíthessek a lelkemen. És persze jó érzés, hogy úgy tűnik, sok embernek nyeri el a tetszését ez a novellaciklus. Amint azt ti is láthatjátok, a novellaírás mellett más módon is igyekszem felhívni az emberek figyelmét arra a jelenségre, amit gyerekként kellett átélnem. Bevallom, kicsit tartok a fogadtatástól, de mindenképp hasznosnak érzem, ha terítékre kerül a gyermekbántalmazás ilyen megnyilvánulása is. Remélem, sikerült tanulságos beszámolót összehoznom a blog olvasóinak.