A történeteket olvasva szembesültem újra azzal, hogy magam is bántalmazott gyerek voltam… A szóbeli és fizikai bántalmazás végigkövette az egész gyerek- és fiatalkoromat.

Az apám kiskoromban ivott, és módszeresen verte az anyukámat. Számtalanszor aludtam el sírva, miközben hallgattam a balhét a fal másik oldalán... Teljesen elszigetelt minket mindenkitől, és a földbe tiporta az önbecsülésünket. Elüldözte a nagyszüleimet, anyukám összes rokonával megszakadt a kapcsolat. A barátainkat, bármit amit szerettünk állandóan becsmérelte, nem mehettünk soha sehová… A „családi ünnepeket” – születésnap, karácsony, ballagás stb - mindig rettegve vártuk , mert egészen biztosan aznapra időzített valami szörnyű balhét…

Született 2 jóval fiatalabb testvérem, akikkel a mai napig véd- és dacszövetséget alkotunk. Igaz, miattuk én még jobban be lettem zárva, hiszen azzal, hogy értük kellett mennem, rájuk kellett vigyáznom minden nap, minden nyáron, végképp sehová se mehettem el, miközben a barátaim tánciskolába jártak, táborba, Balatonra mentek, szórakoztak… Apám a részegségében egyszer molesztált engem is „felvilágosítás” ürügyén, amitől a mai napig hányingerem támad, ha csak rágondolok…ezt se mertem senkinek se elmondani.

Az anyukám egy végtelenül művelt, értelmes, szelíd nő volt, de nem tudott minket megvédeni. Soha nem fogom megérteni, hogy miért nem menekült el, amíg lehetett volna, miért maradt egy ilyen ember mellett… Ő tartotta el az egész családot, hiszen az apám fizetése a hideg vízre se lett volna elég. Terhesen is megverte, szegény már a földön feküdt, mikor még mindig rugdosta… Volt, hogy téli éjszakán az anyukámmal botorkáltunk a városban kabát nélkül, mert valami rosszabb jegy miatt az apám kilökött az utcára, reméltük hátha a város másik végén élő rokon majd befogad minket… Gyerekként nekem kellett hazudnom a kollégáinak is, hogy nem mehet dolgozni, mert beteg…pedig „csak” kékre volt verve az arca. A csecsemő kistestvéremet egyszer annyira megverte, csak mert sírt, hogy a kék foltok miatt az anyám nem merte orvoshoz vinni, mikor beteg lett.

Rendszeres volt a szóbeli alázás, mindannyian idióták, hülyék és kurvák voltunk természetesen (őt kivéve mindannyian diplomások vagyunk, nyelvvizsgánk van, ő a szakmunkás vizsgáig vitte, úgy hogy az anyám tanult vele…) Kitűnő tanuló voltam, mégis imádta esténként kikérdezni a leckét, szó szerint, az és-ekkel és a vagy-okkal együtt, mert ő át se látta, miről szól a szöveg… a tanárok mindig azt hitték, hogy a  könyvből puskázok… Megszereztem a jogosítványt is, de sosem felejtem el azokat a borzalmas „órákat”, mikor a családi kirándulásokon rettegve markoltam a kormányt, miközben torka szakadtából ordított, és felpofozott, mikor nem elég szép ívben vettem be egy kanyart…Azóta se merek vezetni.

Láncdohányos volt, de az autóban nem lehetett lehúzni az ablakot, míg ő egyik cigarettáról a másira gyújtott, órákon át…mi ott ültünk mindannyian a kocsiban, 3 kisgyerek, és a könnyünk csorgott a füstben. Hetente ordítva kirámolta a szekrényeinket, íróasztalainkat, mert szerinte nem volt elég nagy a rend. Az étkezések kínszenvedések voltak, kanál se csörrenhetett, és emlékszem egyszer hetekig kínozott azzal, hogy „úgy nyelek mint egy állat”… Annyira akaratgyengék lettünk, hogy már hajat mosni is csak engedéllyel mertünk…

Mikor 23 évesen dolgozni kezdtem, egy péntek délután egy órával később értem haza, mire az apám a kapuban állva, hatalmas ordítással fogadott, hogy nem lesz itt csavargás… pár perc alatt összepakoltam a holmimat, szerencsére már volt hová mennem… Az öcsémet néhány évvel később zavarta el otthonról az éjszaka közepén, egy nyitva hagyott szekrényajtó miatt…

Anyu az első infarktust otthon kapta, mikor a magas vérnyomásával ki kellett mennie kapálni a kertbe a nyári 40 fokos hőségben…apám a kórházba be se ment vele, a 18 éves hugom kísérte el. A kórházból nem engedtük hazamenni. Kerestünk albérletet, és egy kalandos „mentőakcióval” elköltöztettük őt és a hugomat. Sajnos nem sok időt adhattunk már neki. 2 évig élt még, de nem tudtuk megakadályozni, hogy néha-néha visszamenjen az apámhoz látogatóba, meg hogy fizesse apám számláit, pedig volt hogy rendőrrel kellett kimenni érte, mert az apám rázárta az ajtót… Egy reggelen szívrohamot kapott, és meghalt, a halála után pedig 3 héttel az apám már egy másik nőt költöztetett a házba…

A borzasztó az, hogy mi nem is tudtuk, hogy bántalmazottak vagyunk…Tényleg azok voltunk?? Hiszen mindenünk megvolt, ruhák, étel, kertes ház, játékok, jártunk kirándulni, évente családi nyaralás a Balatonon… Mehettünk főiskolára, egyetemre… Egyszer az apai nagymamám elvitt valahová (5 évente 1x láttuk) és véletlenül kihallgattam, hogy másoknak mondja: „Ezek a gyerekek sohasem mosolyognak…”. A gimnáziumban már furcsa volt, mikor meséltem ezt-azt, és az osztálytársaim elkerekedett szemmel néztek rám…így inkább nem mondtam semmit egy idő után.

Ez így elolvasva elég szörnyen hangzik, de azért voltak jó pillanatok is. Közös társasjátékozás, videózás, országjárás, strandolás…vannak szép emlékeim is gyerekkoromból. Apám a kisgyerekekkel nagyon jól hangot talál a mai napig. Csak a nála gyengébb, kiszolgáltatott emberekkel ilyen egyébként, másokkal egy bűbájos kedves valaki… Minket gyerekeket nem vert egyébként, vagy legalábbis nem rendszeresen, de ha velünk „baj” volt, azt is az anyukánkon verte le, így egy idő után pisszenni se mertünk, nemhogy lázadni… A hátteréről csak annyit, hogy egy végtelenül önző anya, és egy agresszív, részeges mostohaapa nevelte fel, szeretettelen, nyomorgó gyerekkora lehetett. De erről nem mi tehetünk…

A történet vége azért nem olyan rossz: Két gyönyörű gyerekem, és egy végtelenül kedves, türelmes férjem van. A férjem szülei is nagyon jó emberek, így már látom, lehetett volna ez másképpen is. A testvéreimmel a mai napig nagyon jó a kapcsolatunk, segítjük egymást, bár az édesanyánk hiánya rettenetesen fáj. Hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy nem szorulok az apámra, remélem soha többé nem leszek neki kiszolgáltatva.

Viszont nagyon önbizalom-hiányos lettem, és a mai napig nehezen létesítek kapcsolatokat, nehezen változtatok, félek felvenni a telefont, a munkában sem hiszem el, hogy jól csinálok dolgokat. Rettegek, hogy a gyerekeimet jól nevelem-e, és nagyon félek, hogy elveszítem a családtagjaimat. Ha magamban, vagy a környezetemben csak a csíráját is érzem valaminek, amikből azok a régi dolgok is elfajulhattak, azonnal ugrok és gyökerestől próbálom kiirtani ezeket. Néha csak néznek rám, olyan apróságokon is felkapom a fejem. Nemrég azt vettem észre, hogy tudat alatt még mindig az apámnak próbálok megfelelni, mentegetőzöm előtte, próbálom az életemet úgy alakítani, hogy az ő ügyeit mindig el tudjam intézni, neki kedvezzek akár a családommal szemben is, hogy ne cirkuszoljon velem, hátha kapok egy jó szót stb…őrület… Még mindig gyomorgörcsöm van, ha beszélnem kell vele, és előtte-utána napokig szorongok, ha meglátogatjuk. Ő még csak nem is érti, mi bajunk vele, hiszen ő a mi szerető apukánk, aki mindent megadott nekünk…

Egy ideje nem beszélünk egymással, mert már semmi nem volt elég, amit erőmön felül segíteni próbáltam neki 2 picike gyerek mellett, és elkezdett belekötni a saját unokáiba is. Azt figyeltem meg, hogy azóta sokkal nyugodtabb, türelmesebb vagyok itthon (a férjem szerint is), és már nem ébredek az éjszaka közepén arra, hogy a vele kapcsolatos sérelmeket boncolgatom. Szerencsére magammal könnyű szembesülnöm, és már tudom, hogy mindez nem volt normális, de még mindig nem érzem magam jól. Árad bennem a gyűlölet, és jó lenne valahogy megbocsátani, megnyugodni, de sajnos még nem megy. Hátha így, hogy kiírom magamból, segít egy kicsit…