Olvasgatom itt a posztokat és arra leszek figyelmes, hogy összeszorul a gyomrom. Aztán eszembe jutnak a gyermekéveim. Erről még nem beszéltem senkinek, (csak a páromnak) azt hiszem, nem értenének meg. A szüleim nem molesztáltak, nem vertek péppé. Hogy mi történt mégis? Csak az érti meg, aki átesett ezen.

Néha úgy érzem, a lelki terrornál nincs rosszabb.

Klasszikus eset; a szüleim elváltak, anyunál maradtam. Én fiú, egyke, alig négyéves. Legkorábbi emlékem az életemből az, hogy hazamegyünk a bérlakásba anyuval, apu valamiért ideges, a következő pillanatban menekülünk. Mezítláb rohanunk le a lépcsőházban, egy üvegajtó összetörik, csattog a talpunk a hideg kövön, apám üvölt a háttérben és rohan utánunk. Mai napig nem tudom mi történt, nem is akarom megkérdezni.

Nem sokkal később a szüleim szétmentek, anyunál maradtam. (Egy röpke emlék ebből az időszakból: apu az ajtó előtt üvölt és dörömböl, anyámat mindennek elhordja, majdnem betöri az ajtót. Mi összebújunk anyuval és nézzük az ajtót: vajon betörik-e? Enged-e a zár? Pár héttel később betör a verandára, látom, ahogy fojtogatja anyámat. Kimegyek az udvarra és egy bottal játszom közben. Másra terelem a gondolataim, de azért ott motoszkál bennem: vajon megfullad anyu odabenn?)

Vérszerinti apám egyetlen egyszer ütött meg. Egy kocsmában ült, én már mentem volna haza. Miskolc mellett laktunk egy kisvárosban, gyerek voltam még, de tudtam a hazafelé vezető utat, nem volt bonyolult hazasétálni. Aput hiába noszogatom, hogy induljunk már, ő nem indul. Iszik. Gyerekfejjel nekilódulok az útnak. Arra emlékszem, hogy egy pillangót kergetek hazafelé, apu mögöttem biciklivel, utolér. Leszáll, és irdatlan erővel pofon vág… soha többé nem emelt rám kezet. (Azóta tudom, hogy féltett, és nagyon megrémült, hogy bajom esik. Legalábbis ezt gondolom, nem hoztam fel a témát soha.)

Következő snitt: hétéves vagyok, anyu újraházasodik. Egy viszonylag kedves modorú fazon a nevelőapám, állandóan viccelődik, de ahogy telik az idő úgy változik meg a szemünk előtt. Nem iszik, nem kurvázik, dolgozik,  semmi rosszat nem csinál.

A vasárnapi ebédek azonban gyötrelmesek. Tapintható a feszültség. Örök vita: megeszel fiam mindent, amit eléd teszek!!! Nevelőapám állandó jelzőkkel illet: úgymint nyomorék (enyhe gerincferdülésem volt). Meggyőződése, hogy (őt idézem) buzi vagyok, vagy buzi leszek. Ehhez elég, ha csak véletlen vékonyabban szól a hangom, ha valamiért megemelem a hangszínem (ha csodálkozom, vagy örülök).

Aztán elkezdődnek a verések. Mai napig nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki őket. Elképzelésem sincs, mit csináltam. Mi volt az az eget rengető Ok, hogy meg kellett vernie? Nevelőapám mindig csak a lábamat üti. Csodálkozom ezen gyerek fejjel: miért a lábamat üti folyton? A talpamat, a combomat, a lábfejemet. Egyszer letépett valami linóleumdarabot és azzal verte el a talpamat. Miért? Nem emlékszem, nem tudom mit tettem. Elnevezett egy fakanalat Mikinek. Így hívnak engem is, a fakanalat is… ezzel üt. Ha szóba került hangosan felnevetett, hiszen milyen vicces, hogy rólam nevezte el ezt a fenyítési eszközt.

Állandóan azt kellett hallgatni, hogy ő mennyire király a munkahelyén. Hogy beszólt ennek és ennek, ő a faszagyerek, még az igazgatónak is megmeri mondani a magáét. Ebédre valami hájas disznóhús készül, a tányéromban ott világít fehéren a háj, és nem merek szólni, hogy nem kérem, inkább bekapom az egészet, és rágom, rágom, serceg a fogam alatt a nyúlós, ragadós háj, és lehunyom a szemem, mielőtt lenyelem.

És ez így megy napról napra…

Hazugnak nevez. Egyszer lementem a játszótérre, és amikor hazaértem valamiért a fejébe vette, hogy mezítláb voltam kinn. Természetes hangom közlöm vele (odafigyelek a hangszínre, nehogy lebuzizzon), hogy cipő volt rajtam. Szerinte hazudok. Beleállít a kádba, a szeme láttára meg kell mosni a tiszta talpamat.

Pár évvel később azzal jön, hogy naplopó vagyok és ingyenélő. A 14-et sem töltöm be, amikor azt mondja, hogy egy lusta, senkiházi vagyok, aki azért látogatja meg a nagymamáját vagy az édesapját, hogy enni adjanak. Hogy lehúzzam őket pénzzel. Soha nem kértem tőlük pénzt. (Édesapám addigra teljesen megváltozott, alig ivott, dolgozott, őszintén úgy éreztem, hogy szeret.)

Nevelőapám vesszőparipája a fogyasztás. Még 13 éves sem vagyok, de azt érzem, hogy káros vagyok a társadalomra. Túl sok vizet használok, túl sok áramot fogyasztok, túl sokat megy a tévé, fürödjek gyorsabban, csak zuhanyt szabad használni, ne húzzam le a WC-ét kis dolgok után stb. Forintra pontosan tudom, hogy mennyibe kerülök neki havonta. Állandóan ezt ismételgeti! Nem merem kinyitni a hűtőt, nem merek ételt elővenni, mert rögtön hallom, ahogy a szobában ül, és azt mondja: „na, már megint eszik”. (Rettentő vékony gyerek voltam, sohasem zabáltam.)

Mindez csak a jéghegy csúcsa!

Folyamatos feszültség, lelki terror. „Köcsög gyerek” vagyok, „buzi gyerek” vagyok, „birka gyerek” vagyok, „nyomorék gyerek” vagyok, „senkiházi” vagyok.

Anyu mindezt páholyból nézi… néha sír, ennyi csak.

Érettségit követően még rosszabb a helyzet. Akkor már fölérem ésszel: féltékeny. Egyszer elzavar otthonról: „takarodj innen”. Csak másnap merek hazamenni, az estét mamámnál töltöm. Nem tudom, min húzta föl magát, abszolút nem emlékszem. Így utólag gyanítom hogy semmin… tehát MINDENEN!

Felvesznek egyetemre, a helyzet még csúnyább. Nevelőapám egy cikket olvas fel, amelyben azt írják, hogy az egyetemet végzett emberek mind hülyék. (Mai napig nem tudom, honnan szedte ezt… mostanában Kurucinfót olvas, de akkor még szerintem nem volt ilyen oldal.)

Felújítják a házat, meglepődöm rajta, hogy nem kér meg arra, hogy segítsek a munkában. Én azért igyekszem: szó nélkül segítek, hordom a téglát, tolom a talicskát. Körülbelül a harmadik nap realizálódik bennem, hogy az új házban NEM LESZ SZOBÁM! Nem lesz számomra hely, egy viszonylag jó ágyat is kidob, helyette vesznek valami összecsukható szart, ami el sem bírja a súlyomat, állandóan összecsuklik alattam. (roppant sovány voltam még akkor is) Nem teszem szóvá, hogy „hé öreg, megfeledkeztetek a szobámról”, nem akarok balhét, csak hordom tovább a téglát, segítek a falazásban, viccelődöm a kőművessel.

Ekkor már gyakorlatilag a koliban élek Szegeden (egyetemi kolesz). Alig járok haza, otthon csak a kiabálás, veszekedés. Nevelőapám csak kiabálva tud kommunikálni. A nap 24 órájában kötekedik. Mindenbe beleköt, piszkál, próbál feldühíteni. Én játszom a nyugodtat. Játszom, hogy minden rendben van, miközben semmi sincs rendben, nem sírok, sohasem sírok, nem akarok neki ekkora örömet okozni. Provokál, de úgy teszek, mintha nem érteném, vagy nem hallanám. Gyakorlatilag teljesen hülyének tettem magam, máskor alkalmi süketet játszom! Csak azért, hogy ne legyen balhé! Hogy ne legyen kiabálás!

A végeredmény: elvégeztem az egyetemet, Miskolcon dolgozom egy jól menő cégnél. Szerencsére nem lettem homofób, de nagyon nehezen tudok férfiakkal kapcsolatot teremteni, szinte sohasem kezdeményezek férfiaknál (úgy értem: barátkozás céljából), nők környezetében érzem jól magam. Pánikbeteg vagyok, egy éve gyógyszert szedek. Az orvos szerint szorongások okozta epizodikus pánikrohamaim vannak. A rohamok során heves rosszullét jön rám, szédülök, hányingerem van, nem tudok aludni, nem tudok enni. A gyógyszeres kezelés karban tart. Nem volt pánikrohamom 10 hónapja (a gyógyszert szedem, relaxálok, elkezdtem sportolni) Van egy barátnőm, akit nagyon szeretek. Igyekszem hasznos lenni, igyekszem jól vezetni az életem, már most jobban keresek, mint ahogy a nevelőapám valaha is keresett… ezt persze nem hangoztatom. Engem ez nem érdekel.

Rohadt nagy adósságokat csinál, egyszer azt akarta, hogy én vegyek föl helyette valami személyi hitelt, mert neki már nem adnak. Nemet mondtam.

Egyébként amióta dolgozom megváltozott. Néha felhív, érdeklődik. Ha nagyritkán hazamegyek általában jókedvű. Nem hánytorgatom fel a múltat. Ronda gyerekkorom volt és most viselem igazán a súlyát.

Én csak békét szeretnék és nyugalmat…