Apám is, anyám is ivott. Anyám jobban. Apám inkább félre járt. Mikor elváltak, én 3 éves voltam, és nővéremmel együtt anyámmal maradtunk. Minden nap végig kellett néznem, ahogy anyám a falba veri a fejét, csapkod, tör, zúz, ordítozik, minden dühét rajtunk tölt ki. Persze minden rosszért minket okolt, legjobb esetben is csak kis kurváknak nevezett minket, és folyton intézetbe akart minket adni. Gyakran késő éjszakába nyúlóan üvöltözött egymagában, miközben én álomba sírtam magam. Volt, hogy arra ébredtem az éjszaka közepén, hogy kirepülök az ágyból, anyám rángat, pofoz és az arcomba üvöltözik. Minden áldott nap részeg volt, és rajtunk töltötte ki világbánatát. Emlékszem, mindig azt mondta, hogy öngyilkos lesz miattunk, mert tönkretettük az életét. Rendszeresen megtörtént, hogy alkoholmámoros mély álomba merült, és amikor mi már órák óta nem tudtuk felébreszteni, én sírva fakadtam, mert azt hittem, megölte magát. Kicsik voltunk és nem értettünk az egészből semmit, elhittük, hogy mi vagyunk a világ legundorítóbb, legbutább és legkevésbé szeretetreméltó gyerekei.
Apámék azt mondták, hogy anyu nagyon beteg, és én akkori, gyerek fejemmel nagyon sajnáltam anyut, és rettegtem, hogy halálos beteg, hiszen sokszor láttam tántorogni, meg az ágy mellett a földön feküdni, ami ugye nem megszokott dolog, tehát biztos nagy a baj. Nagyanyám mindig adott pénzt anyámnak, hogy fizesse be az elmaradt számlákat, de ő azt a pénzt is elitta. Egész gyerekkoromban végig éheztem és lyukas ruhákban jártam, ami miatt mindig csúfolódás tárgyát képeztem az iskolában, ezért túlérzékeny és visszahúzódó lettem. Az éhezésnek, az állandó rettegésnek és idegeskedésnek komoly gyomorbaj lett az eredménye, de már megtanultam vele élni. Soha nem hívtunk vendégségbe a barátainkat, mert szégyeltük anyu viselkedését és a körülményeket, ahogy élünk. Soha senkinek nem beszéltünk az otthon történtekről. Apánk éveken át tanúja volt megpróbálatatásainknak, de soha semmit nem tett ellene, el volt foglalva saját magával és az új nőjével. Az egész "családunk" tudta, mi folyik nálunk, de senki sem tett ellene. Engem eltanácsoltak a bölcsödéből, mert nagyon gyakran elájultam, látszólag minden ok nélkül. Tiniként már konkrétan mutatkoztak rajtam bizonyos pszichés és fizikai egészségügyi problémák, ezek miatt a középiskolából sokat hiányoztam, és évet is kellett ismételnem. ezek a betegségek a mai napig jelen vannak az életemben. Egészen 19 éves koromig éltem anyámmal, és ahogy elvégeztem a technikumot, el is menekültem otthonról, és soha többet nem tértem vissza.
Húszas éveim közepére mély depresszióba estem, öngyilkossággal is próbálkoztam, de a detoxikálóban ébredtem. Gyógyszeres kezelést kaptam, és az orvos azt mondta, hogy post traumás stressztől szenvedek, hiszen akkorra már kiszabadultam a folyamatos lelki és fizikai bántalmazás alól, és most próbálta az elmém feldolgozni mindazt, ami történt velem, mindazt, amit addig elnyomtam magamban. Lassan megtanultam bízni az emberekben, megosztani velük gondolataimat, bánatomat, örömömet. Sok barátom lett, akiknek életemben előszőr mesélni tudtam/mertem magamról. Felfedeztem, hogy nem kell mindent magamba fojtanom, nem kell mindennel egyedül szembenéznem. Nagyjából 30 éves koromra kezdtem el megszabadulni démonaimtól. Tudom, hogy az oldaná meg végleg a problémát, ha meg tudnék bocsátani, de nem megy. Egyelőre nem. Idén leszek 35 éves, és sajnos a mai napig vannak rosszabb periódusaim, amikor napokig, hetekig rémálmok gyötörnek, és önváddal küzdök, de már nagyjából megtanultam a helyükön kezelni a dolgokat, igaz, hogy most is antidepresszánst szedek, de boldog vagyok, mert végre szeretetben élek.