Gyerekkönnyek

Anyukám nehéz szüléssel, vajúdással hozott világra. Még a nevemet is rosszul mondta be szülés után, azóta is két nevem van. De ez nem is baj. Pici gyermekkoromról semmi emlékképen sincs. Amire emlékszem, az már a középső csoportos koromra tehető időszaktól van. Együtt laktunk anyukám húgával, akkori élettársával és az unokahúgommal. Anyukám, húga - neki nem tetsző - erkölcsi élete miatt sokszor, szinte állandóan szemrehányásokat tett neki. Ez addig fajult, hogy az unokahúgommal csak akkor beszélgethettem, játszhattam, ha a szüleink nem voltak otthon. Megcsörrent a zár és spuri vissza a külön szobákba. És ez így ment éveken keresztül.

Apám állandóan ivott, mindig részeg volt, sokszor még a szoba falát is WC-nek nézte. Utána lefeküdt, aludt. Miután felébredt újságot olvasott, evett, és rendesen, szorgalmasan dolgozott e mellett az építőiparban. Anyám bedolgozgatott és a családi problémáit, sanyarú gyermekkorát rajtam vezette le. Hol szíjjal, hol fapapuccsal, hol fakanállal, ha éppen rossz kedve volt. Sose tudtam miért, hiszen a légynek sem ártottam. "Szíjat hasítok a hátadból "- mondta gyakran. Szüleimnek nem volt szakmájuk, csak a nyolc általános. Szegények voltak, így mesélte anyukám. Rengeteg bedolgozást vállalt, hogy meg tudjunk élni. Én is sokat segítettem neki. 
Kisiskolás lehettem, amikor elküldött a boltba. Hazaérve egy bácsi azt mondta a hátsó lépcsőnél, hogy ő egy orvos és meg akar vizsgálni, mert úgy látja valami nincs rendben. Lementünk a pincébe és a hátsó felembe dugta a nemi szervét és hááááááát. Elmondtam anyukámnak, de nem hitte el. Nemsokkal később a fiú testvérem is a lakásban, amikor nem volt otthon senki. Anyukám húga ránk is nyitott, de nem szólt semmit, lehet, hogy nem vette észre. Ezt akkor el se mondtam a szüleimnek, úgyse hittek volna nekem, csak anyukámnak már felnőtt koromban.

Sok szörnyűség történt még gyerekkoromban a családomban. Állandó veszekedések, félelem, rettegés. Szemem előtt lezajló gyilkossági kísérlet. Még ma is látom magam előtt. Utána anyukám húga a családjával elöltözött tőlünk. Azóta se találkoztam velük, még az unokahúgommal sem, pedig sokszor gondolok rá. Egyszer apukám éppen lábat áztatott a lavorban újságolvasás közben, cigivel a szájában, amikor a tesóm valamiért el kezdett kergetni és én nekiszaladtam ijedtemben az üvegajtónak és betörtem a két kezemmel. Apukám úgy elvert, hogy bepisiltem és közben folyamatosan szidott. A tesóm többször megjárta a börtönt is kamasz korában. Én úgy tudtam Németországban van. Szüleim jelentették fel gyerekes csínyek miatt. De azóta is ő a kedvenc, gondolom így vezekelnek. Tesómmal rossz lett a kapcsolatom, tele van a szíve bizalmatlansággal, gyűlölettel, de nem az én hibámból. Barátai sincsenek már. Elüldözte őket. Mégis azt mondja: “őt igazolja az élet “. A testvérem a mi esetünkben pedig csak fél testvér, anyai ágon. Mégis ő és a családja a minden.

Gyerekkoromban nem járhattam sehova, sportolni se, mert felesleges, értelmetlen dolog. Barátnőmhöz fél órára engedett át (mivel negyed órára lakott tőlünk , inkább át se mentem) ha késtem öt percet, jött a lelki terror és a verés szíjjal, fapapuccsal, fakanállal  mikor mihez volt kedve, vagy mi volt kéznél. Általában a hátam, fejem ütlegelte az anyukám. Apukám újságot olvasott, vagy a részegségtől aludt ilyenkor. Amikor a rántást csináltam folyamatosan veszekedett velem, ha picit lekapta ordibált. Azóta se csináltam rántást. Használt, fiú tesóm által kinőtt ruhákban jártam felnőtt koromig. Sose volt egy jobb darabom. De ezért sose mertem szólni. “Amíg az én kenyeremet eszed, azt csinálod amit mondok “.

Utána jött a kamasz kor. Nem voltam különösebben lázadó, magamba forduló voltam. Nem jártam sehova, senki se jött hozzám. Ha valaki véletlenül kiállt mellettem, napokig jött a lelki terror, ez mind a mai napig így van!!! Nagyon nehezen tudtam tanulni általánosban és középiskolában is (ahova ő íratott be, mert én egészen mást szerettem volna tanulni, ezt jól tudta) a folyamatos családi konfliktusok miatt. Bár jó tanuló voltam, néha becsúszott egy rossz jegy. Ha megmondtam kíméletlenül elvert anyukám. Utána féltem megmondani, eldugtam az ellenőrzőm. Kikutatta a cuccaim között, és kíméletlenül elvert.

Amikor már dolgoztam, de szüleimmel laktam a fizetésem felét elkérte a kezdetektől fogva. A másik felével szabadon rendelkeztem. Abból vettem a ruháimat, akkor vettem az első farmer nadrágomat. Fizettem a rezsi rám eső részét és az ételt magamnak. Véleményt  nem mondhattam, mert ha mondtam az volt a válasz “nincs igazad, azonnal menj innen, takarodj!” . Pedig nagyon sokszor nekem volt igazam!!!  Szüleimre sose támaszkodhattam, sose segítettek rajtam se tanáccsal, se semmivel. Minden problémámmal egyedül kellett megküzdenem. Később már nem  mertem kérdéseimmel feléjük fordulni, majd évek múltán eszembe se jutott. Ha levelet kaptam elolvasta. És tudod a környezetemben mindenki úgy tudja, hogy nálunk minden rendben van.

Már tizennégy éves koromban menyasszony jelölt voltam. Egy nyaraláskor megismerkedtem egy fiúval, beszélgetés erejéig. Ők  a nyaralás ideje alatt összeismerkedtek a szülőkkel  rájöttek, hogy milyen jó parti és megbeszélték, hogy az iskola elvégzése után férj és feleség leszünk. Szerencsére messze lakott a fiú, így ritkán látogatott meg, szinte csak leveleztünk. Ez idő alatt éjjel - nappal őt példálózta anyukám. Úgyhogy szegény, rendes fiút nagyon megutáltam és egy levélben kiadtam a szűrét. Én megkönnyebbültem, a szüleim pedig őrjöngtek. Utána egyik fiú kapcsolat jött a másik után. Semmi érzelmet nem tudtam tanúsítani irántuk. Jó érzés volt kiadni az útjukat egy idő után. Utána megismerkedtem egy másik fiúval, bár vele is úgy viselkedtem az elején mint az összes többivel, de valahogy Ő megfogott. Olyan csodálattal, szeretettel, tisztelettel beszélt a szüleiről, mesélt róluk, hogy ez számomra egészen új volt, érdekes.

Közben elköltöztünk a szüleimmel, majd férjhez mentem ehhez a csodálatos férfihoz. De továbbra is a szüleimnél laktunk. Amikor összeházasodtam a férjemmel, közölték velünk a szüleim: “két napunk van rá hogy válasszunk, vagy azonnal elköltözünk, vagy itt maradunk velük“. Hát rosszul döntöttünk. Nem is tudom mit gondoltam, miért bíztam abban, hogy minden más lesz, illetve miért döntöttünk úgy. Talán időnk se volt átgondolni. Férjem még nem látta át a helyzetet. A rezsit felesben fizetjük, mert így tartom igazságosnak. Az ő részükhöz melléképület helyiségekkel és kert is tartozik. Mi viszont két gyerekkel többen vagyunk.
Mi ruházzuk őket tetőtől talpig, látjuk el friss újságokkal, néha (nem minden nap) étellel is, vágom a hajukat rendszeresen (nem vagyok fodrász). Hát ennyiben tudjuk őket segíteni.
Mégis fordítva értelmezik. A kertet nem tudjuk használni, mert csak felesleges vita forrása és igyekszem kerülni a konfliktushelyzeteket. Egyszer megengedte, hogy egy pár négyzetmétert hasznosítsunk belőle. Kicsit kétkedve fogadtam a dolgot, de nem mertem ellenkezni. Megmondta, hova tegyem a homokozót (kutya háza mellé). Ezután befüvesítettem és szépen bekerítettük. Egy pár hét múlva látjuk, hogy elkezdi beülteni az egyik részét paradicsommal, paprikával, stb. Nem szóltunk semmit, de utána már nem engedtük oda a gyerekeket játszani, mert állandóan rájuk szóltak a növények miatt. A homokozóba pedig mindig belefolyt a kutyapisi.  Pár hétre rá a kerítés is eltűnt. Már meg se kérdeztem, hogy miért és hova. Azóta is többször megkérdezik, hogy miért nem használjuk a kertet. Nem tudunk rá mit válaszolni .
A garázst (vállalati kocsi, nem saját a mienk ) használjuk, de az is probléma forrása. Mikor ki álljon be előre. Ez mindennapos téma. Ha valamiért nem állunk be, jön a lelki terror.
Nem szeretek kapcsolatot teremteni senkivel, különböző fóbiáim vannak. Senkit nem hívok vendégségbe, még pár percre sem, mert félek attól hogy szégyenbe hoznak és kellemetlenkednek a szüleim. Sajnos volt már rá példa.
Szórakozni nem járunk, nehogy a gyerekeken vezessék le ezt is. Igyekszem úgy alakítani a dolgaimat, hogy mire a gyerekek haza jönnek én is itthon legyek, hogy szükség esetén meg tudjam védeni őket.

Mindenbe beleszólnak. “Miért öblítem le az edényeket mosogatás után?” Ezért fizetünk annyi vízdíjat. “Miért kell minden nap lezuhanyozni?” “Miattatok kell annyi rezsit fizetni!”, stb.
Azóta is lelki terrorban, félelemben élek. Féltem a gyerekeimet.
Gyerekeim már kamaszok, már objektívan látják a dolgokat, általában barátoknál töltik a szabadidejüket, persze kontrollálok mindent, de engedem, mert jobb így nekik. Ez van.
Apukám már vagy 20 éve nem iszik, mert nem ihat. Azóta  ugyanazt csinálja mint anyukám. Lelkileg terrorizál engem. A szemeteimet is ő nézi át rendszeresen és kontrollálja is. De azóta még nem vertek meg .Sose kaptam se egy ölelést, se egy biztató szót se tőlük. Csak negatív kritikákat. Fénykép sincs olyan, ahol együtt vagyunk, átöleljük egymást. A testvéremtől igen. Ő tökéletes, neki van mindig igaza. Mindig, mindenkor. Az ő kislánya is tökéletes. Nem értem miért. Igaz, én nem borítottam még anyukámra az asztalt, hogy a húslevesből a tészták szanaszét repültek, amikor egyszer "Németországból " hazajött. De ez már nem is érdekel. Csak annyit szeretnék tőlük: Hagyjanak békén és bánjanak velünk is úgy, mint a szomszédainkkal. Talán nagy kérés? Mindent úgy állítanak be, mintha ők tennének szívességet azzal, hogy ott lakunk, mintha ők támogatnának engem, holott nem így van.

Elköltözni nem tudunk egyrészt anyagi okok miatt másrészt idősek már és félek attól, hogyha valami bajuk lesz, mindig magamat fogom hibáztatni, hogy nem voltam mellettük, mikor szükségük volt rá. Így is mindennap hallgatok, hogy miért csak pár percre megyek le hozzájuk, miért nem segítek nekik többet. De időm sincs több rá, hisz saját háztartást vezetek, dolgozok és lelkileg se bírok többet ott maradni, mert annyira feszült a légkör. Még a kényszer mosoly is olyan fagyos. A fiam  kötődik a szüleimhez is, ragaszkodik a megszokotthoz.  Itt mindenkinek saját szobát alakítottunk ki, még ha pici is. Ilyen jellegűt nem tudnánk a fizetésünkből kifizetni,csak még ennél is kisebbet . Pedig mindketten dolgozunk.
A fiam születése után levelezőn tovább tanultam, már azóta nekem is van diplomám, a férjemnek kettő is. A fiam pedig most kezdi a fősulit. A lányom pedig a Corvinust fogja megcélozni. Legalábbis még azt tervezi.
Mindig úgy éreztem, úgy gondoltam hogy én csinálok valamit rosszul, hogy nem tudok hozzájuk közelebb kerülni érzelmileg. Rengeteg szülőt ,nagyszülőt ismerek és látom nap mint nap, hogy hogyan viszonyulnak unokáikhoz, gyerekeikhez. Látok ilyet is, olyat is. De leginkább olyat,amit nem értek, hogy nálunk miért nem ilyen? Miért alakult ilyennek?Sose fogok rá választ kapni, sose fogom megérteni. Még mindig úgy gondolom, vagy csak magamat áltatom vele, fogalmam sincs, hogy szeretnek, csak valamiért nem tudják kimutatni, vagy nem is tudom – mert mindig kéri, főként anyukám, hogy menjek át hozzá, meg hogy legyek nála többet. Úgy szeretnék, de egyszerűen nem bírok…. Aztán meg azt tapasztalom, hogy szinte lesik, hogy mivel tudnának belém kötni, megbántani. És utána jól megsértődnek, szidnak és mondják a magukét.

Annak nagyon örülök, hogy mindkét kamasz gyermekemnek jó barátai vannak (nem isznak, nem drogoznak ), jó társaságban vannak, és mindig minden lényegest elmondanak nekem és nagyon jó a kapcsolatunk. Szóval az se zavar, ha inkább náluk vannak szabadidejükben – amíg kontrollálni tudom őket – mert ott legalább jó helyen vannak, jól érzik magukat. Sajnos én is rácsaptam mindkét gyermekem fenekére kisebb korukban talán kétszer, bár azonnal bocsánatot is kértem tőlük, de azóta is gyötör a lelkiismeret.  Ezért úgy érzem , hogy ugyanolyan vagyok mint a szüleim. Sose fogom magamnak ezt megbocsájtani!

Nagyon örülök, hogy rábukkantam erre a blogra, mert most már tudom, hogy vannak sorstársaim. Igaz meg nem nyugtat a dolog, nagyon felkavar ez az egész .