Néhány hete fedeztem fel a Gyerekkönnyek blogot, és ahogy olvasgattam a történeteket, rájöttem, hogy sok hasonló és még nálam is rosszabb gyermekkorral "megáldott" sorstársam él a világon. Ezekből erőt merítve úgy döntöttem, hogy én is megírom a történetem, főként mivel ez az egész a jelenlegi életemben is sok negatív hozadékkal jár.
 
Nem tervezett gyermekként születtem, édesanyám még 18 sem volt, amikor teherbe esett velem. Csak ennek köszönhető, hogy hozzáment az akkor 21 éves apámhoz, aki akkor még nem állt készen az apaságra (így utólag úgy gondolom, talán sohasem állt volna készen rá), ráadásul elég szenvedélyesen hódolt az ital örömeinek. Olyannyira, hogy már a születésemkor örömében majdnem a halálba itta magát. Igen, örült neki, hogy lánya született, de sajnos ezzel a ténnyel a későbbiekben mégsem tudott mit kezdeni.
 
Az apai nagyszüleimmel éltünk egy kis faluban, és édesanyám elmondása szerint az apai nagyapám halálakor, ami 4 éves koromban következett be, szabadult el a pokol. Apu végleg az italnak és a cigarettának szentelte az életét, nagyanyám pedig nagyon gyenge szülő volt ahhoz, hogy visszatartsa. Olyan házban éltünk, ahol nem volt fürdőszoba és WC, és ez az évek folyamán nem is változott, ugyanis a gazdálkodásból befolyt pénzt apu mind elitta. Szerette hangoztatni, hogy minden az övé, és senkinek semmihez nincs abban a házban köze. A mama nyugdíját is ellopta, és anyunak a fizetését is dugdosnia kellett, ha betevőt akart juttatni nekem és a nálam 8 évvel fiatalabb kishúgomnak (őt mellesleg anyu már meg sem akarta tartani, csak én annyira szerettem volna egy kistestvért, és most már nem tudom, hogy hogyan vészeltem volna át a tudat nélkül, hogy neki szüksége van rám). Persze az alkoholisták - mert az apám az volt - leleményessége határtalan, és elég sokszor megtalálta és meglovasította anyu pénzét, sőt még a bérmálásom alkalmáből a keresztszüleimtől kapott pénz is eltűnt.
 
A gyerekkoromból szinte csak rossz emlékeim vannak az apámnak köszönhetően. Mivel már nagyon fiatal (14 éves) korától alkoholizált, a 20-as éveinek végére elég komoly problémákkal küzdött. Bizonyos időszakonként néhány hétig fel kellett hagynia az ivászattal, mert a gyomra kikészült, és ezek az időszakok számomra éppenolyan rosszak voltak, mint amikor esténként a kocsmából (ami a szomszédunkban volt) részegen jött haza, Ugyanis elvonási tünetei voltak, rendszeresen, volt hogy naponta többször is epilepsziás rohamokat produkált. Aki látott már ilyen rohamot, az tudja, hogy miről beszélek. Hogy iszonyatos látvány, az nagyon enyhe kifejezés, főként egy 10 év alatti gyermek számára. Volt olyan, hogy egy ilyen roham közben beesett a szobába, és nekiesett egy asztalnak, így a szokásos rángatózás és habzó száj mellett még a vér is elöntötte az egész arcát, és én a látványtól teljesen lesokkolva menekültem ki a szobából. Azóta sem tudok senkinek sem segíteni, még ha elájul a közelemben valaki akkor sem, úgy pánikba esem. Volt olyan is, hogy éjszaka arra ébredtem hogy anyu és mama ecettel próbálják őt magához téríteni, azóta is gyűlölöm az ecet szagát. De olyan is sokszor előfordult, hogy a helyi TSZ-ben (ahol apu dolgozott, mert végzettség híján máshova nem vették fel, ugyanis a középiskolát is abbahagyta) lett rosszul, valamelyik munkatársa a marhák közül szedte össze, ahol bármelyik agyontaposhatta volna.
 
A rosszulléteivel kapcsolatos meghatározó traumám volt egy olyan eset, amikor az iskolából hazaérve (anyu még nem volt otthon, mert dolgozott) a nagyanyámmal összetalálkoztam a kapuban, és mondta, hogy elmegy a testvéréhez, aki szintén a faluban lakott néhány utcányira. Én könyörögtem neki, hogy ne menjen, mert félek, hogy apu rosszul lesz (előtte éjszaka is rosszul volt, és ilyenkor számítani kellett újabb rohamokra), de ő erősködött, hogy nem lesz semmi baj, nyugodjak meg, és amúgy is siet haza. Hát természetesen nem lett igaza. Bementem apuhoz a szobába, aki tévézett, és éppen meginni készültem az iskolából hazahozott italomat, amikor rosszul lett. Azonnal eldobtam az üveget a kezemből, és kirohantam a házból (nem neki segíteni, ahogy tennem kellett volna), végigrohantam a falun a mama testvéréhez, közben pedig végig ostoroztam magam, hogy miért vagyok ilyen gyáva, apu most miattam biztos, hogy meghal. Amikor odaértem, nagy nehezen előadtam neki, hogy mi történt, azonnal rohant velem haza, és természetesen tőle is megkaptam azt, ami amúgy is nyomta a lelkemet, hogy miattam meg fog halni az ő kicsi fia. De csodák csodájára nem így lett. Mire hazaértünk, apu jött ki a szobából, mintha mi se történt volna,és fel volt háborodva, hogy ő nem is volt rosszul. (Az epilepsziások sosem emlékeznek a rohamaikra).
 
A másik meghatározó élményem apu alkoholproblémáival kapcsolatosan az agresszió. Mert ő agresszív volt. Az összes szomszédunk rendszeresen az ő ordibálását hallgatta, és ha ordibált, akkor még örülhettünk. Ugyanis szokása volt törni-zúzni, és anyut is nemegyszer megütötte. Valószínüleg sok verésről nem is tudok, ami éjszaka történhetett, mert én a másik szobában aludtam a mamával és a húgommal. Anyu minden este rettegett, hogy apu milyen állapotban és főként milyen hangulatban jön haza a kocsmából, és rendszeresen a földön aludt szegény, egyrészt mert apu álmában is verekedett és csapkodott, másrészt meg rendszeresen az alkoholisták szokásához híven ágyba vizelt. Egy éjszaka azonban nagyon bevésődött az emlékezetembe, amikor álmomból felriadva a konyhán apu és anyu veszekedését hallottam, majd ütés hangját, és anyu sikítását. Azt kiabálta, hogy "kiütötted a szememet, megvakultam" és nagyon sírt. Akkor egy olyan ütést kapott, amitől szerencsére nem vakult meg, de felrepedt a szemöldöke, és a vér elég rendesen elöntötte, ezért hitte hirtelen azt, hogy megvakult, Természetesen szép monoklija lett utána, amelyet a munkahelyén szánalmas hazugsággal indokolt, mint ahogy a későbbiekben a többi kék-zöld foltját is. (Azt tudni kell, hogy ő élelmiszerboltban dolgozott, ahol sok vásárló fordult meg, szóval még cikibb volt neki a magyarázkodás).
 
Szóval így telt az életünk, a kishúgom sokszor csak sírt, mert nem értette, hogy mi történik, anyu is sírt, mert nem tudta, hogy hogyan változtasson ezen a helyzeten, én pedig gyerekfejjel szintén az összeroppanás szélén állva próbáltam mindkettejükben tartani a lelket. Most már tudom, hogy emberfeletti erőről tettem akkor tanúbizonyságot, aminek a levét valószínűleg most iszom meg, mivel pánikbeteg vagyok és nagyon sokszor depressziós. Az áldatlan állapotok mellett csak a tanulás maradt, amiből pozitív élményeim származtak, na nem azért, mert ilyen körülmények között nyugodtan tudtam tanulni, hanem szerencsére jó felfogóképességem volt, és kevés tanulással is kitűnő tanuló voltam.  Mindeközben próbáltam a húgomat is nevelni, én mentem érte oviba, és szinte a második anyja voltam. Nem csak a nagy korkülönbség miatt, most már tudom. Akkor még nem tudtam, de sajnos anyu nem az a csodálatos ember volt, akinek én akkor képzeltem. Tiszteltem őt azért, hogy elviseli azokat a szörnyű megaláztatásokat és azt a terrort, amiben éltünk, de most már úgy gondolom, hogy hihetetlenül gyenge jellem, aki túl hosszú ideig nem volt képes arra, hogy a gyermekei érdekében változtasson az életén.
 
14 éves koromban aztán megtört a jég, és anyunak végre elege lett. Ehhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy én is nagyobb lettem, és próbáltam nyomást gyakorolni rá, hogy ez így nem lesz jó, főleg mivel a húgom az átélt traumák hatására dadogni kezdett. Ez megadta neki a lökést, és elköltöztünk az ő szüleihez egy másik faluba. Akkor azt gondoltam, hogy minden rendben lesz, de tévedtem, mert az igazán rossz dolgok csak azután történtek velünk. Az anyai nagyszüleimmel sem volt egyszerű kijönni, az még hagyján, de nem ez volt a legrosszabb. Úgy fél évvel azután, hogy elköltöztünk aputól, anyu hozta az új pasiját, aki nem ivott, nem dohányzott, egy csomó szakmája volt, tehát összefoglalva egy csodálatos ember volt. Én valamiért rögtön éreztem, hogy nem az, de anyu nem hitt nekem, azt mondta, hogy csak féltékeny vagyok, és nem akarom elfogadni, hogy új apám legyen, és amikor később a húgom is próbált ilyen utalásokat tenni, őt azzal torkolta le, hogy én tanítottam be neki ezt a szöveget. Szóval a fantasztikus férfi odaköltözött hozzánk, és megpróbált az apánk lenni. Még azt is akarták, hogy szólítsuk apunak, de arra soha nem voltunk hajlandók. Valamiért én nem bíztam benne, hogy ez az ember az apánk akar lenni, és később kiderült, hogy igazam is lett, ő egészen más akart nekünk lenni. De erről majd később. A lényeg, hogy éldegéltünk így együtt, míg 16 éves koromban, 2001 tavaszán kirobbant a botrány, és húsvét napján a nagyszüleim kidobtak minket az utcára éhesen, esős, hideg időben. Csak később tudtam meg, hogy miért volt mindez.
 
Utána fél évig nem beszélhettünk a nagyszüleimmel, pedig ugyanabban a faluban, csak néhány utcával arrébb találtunk egy lepusztult albérletet, és vasárnaponként mindig az ő házuk előtt mentünk el, amikor a templomba tartottunk. Az első olyan alkalommal, amikor újra beszéltünk velük, és a mise után bementünk hozzájáuk, a nagyapám kendőzetlenül a képembe vágta az igazságot, amely így szólt: "az anyád egy k...va." Elmondta azt is, hogy miért. Elég legyen annyi, hogy az anyámnak volt egy kis kalandja a saját húga!! élettársával, és ez kiderült. Emiatt az incidens miatt azóta nem jár össze a család, anyu mindegyik testvére (5-en vannak testvérek, és anyu a legidősebb) igyekszik úgy meglátogatni a nagyszüleimet, amikor anyu nincs ott, az a húga pedig azóta sem hajlandó még köszönni sem neki. Anyu persze úgy gondolja, hogy nem neki kell bocsánatot kérnie, és ő érzi magát sértettnek, de ez más lapra tartozik. Az iránta érzett tiszteletem akkor keztett megtörni, és akkor kezdett összeomlani bennem a "szegény, önfeláldozó anyámról" alkotott kép.
 
Éltünk abban a penészes albérletben a csodálatosan tökéletes "nevelőapánkkal", akiről egyszercsak lehullt a tökéletesség álarca. Amíg ott éltünk, minden karácsony, húsvét és sokszor egyszerű hétköznapok is veszekedéssel teltek, és gyakran megverte anyut. Egyik szenteste még kést is akart szúrni bele, de aztán mégsem tette meg. Valószínűleg azért, mert az nem illett volna a tökéletes imázsához, amelyet kifele mutatott, hogy anyám szúrt sebbel kórházba kerüljön, vagy esetleg meghaljon. De a monoklik és egyéb kék foltok, meg a fojtogatás az oké volt, mert azokról anyu szokás szerint össze-vissza hazudozott mindent. De nem ez volt a legmocskosabb húzása. Egy idő után szokásává vált, hogy kínosabbnál kínosabb megjegyzéseket tegyen nekem a kialakuló nőiességemről, és rendszeresen rámnyitott öltözködés közben a szobában. Leszerelte a zárat a fürdőben, hogy ne zárhassuk be,  így ő zavartalanul rám törhetett. Egy ilyen alkalommal, amikor egyedül voltam otthon, gyorsan magamra kaptam a törölközőt, de ő benyúlt alá. Nagyon megijedtem, de nagy nehezen le tudtam szerelni. Rendszeresen ölelgetett, és ilyenkor a mellemet fogdosta, és más intim helyekre is szívesen nyúlkált. Egy nyári éjszaka, amikor rövidnadrágban aludtam a meleg miatt, arra ébredtem, hogy a lábam között nyúlkál. Én természetesen nagyon megijedtem, és sírógörcsöt kaptam, ő pedig kirohant a szobából, Anyu átjött és elmondtam neki, hogy mi történt, az a szemét meg letagadta, és azt mondta, hogy csak álmodtam. Anyu meg persze hitt neki, Mindvégig hitt neki, és minden alkalommal, amikor próbáltam jelezni neki, hogy mit csinál velem a férje (mert sajnos hozzá is ment feleségül), azt mondta, hogy félreértem, és csak apailag akar hozzám közeledni. Én meg úgy gondoltam, hogy sosem volt apám, de hogyha ez ilyen, akkor a továbbiakban is le tudok mondani róla. Nagyon haragudtam anyura ezért, és azóta sem tudtam neki ezt megbocsátani. Most már úgy gondolom, hogy soha nem is fogom. Nem lehet megbocsátani azt, hogy évekig rettegve kellett fürödnöm, megpróbáltam olyankor, amikor nem volt otthon, öltözködéskor azt se tudtam, hogy hogyan takargassam magam, nehogy megláthasson, ha bejönne, és nyáron a melegben is szigorúan hosszú pizsamában mertem aludni. Ezeket a szokásokat nem volt egyszerű levetkőzni azután sem, hogy elköltöztem otthonról.
 
Akinek ki tudtam önteni e tekintetben a lelkem, az a párom volt, akivel 16 éves korom óta együtt vagyok. Osztálytársam volt a középiskolában, így ismerkedtünk meg. Hasonló családi körülményekből származott, mivel az ő apja is alkoholista volt, és így tökéletesen át tudta érezni a helyzetemet. Barátok lettünk, majd pedig megszerettük egymást. Ma is ő a legnagyobb támaszom annak ellenére, hogy a vele való kapcsolatom is elég bonyolult. Szóval abban az időben ő tartott életben, az hogy neki fontos voltam, ki tudtam önteni a szívemet, továbbá az a tudat, hogy a húgomnak, akivel anyu egyre kevesebbet törődött,  szüksége van rám.
 
2 évvel később abból az albérletből is mennünk kellett, mivel a tulajdonos eladta a fejünk fölül, és újabb albérletbe költöztünk egy közeli kisvárosba, ahol korábban az általános iskolát is végeztem.  Itt már a tetlegesség ritkább volt, de a lelki terror és az állandó veszekedések továbbra is jelen voltak. Na és a molesztálás. Szerencsére nemi erőszakig sosem fajult a helyzet, lehet, hogy neki nem is volt a szándékában, csak a kukkolást és a taperolást élvezte. A párommal már 2 éve tartott a kapcsolatunk, amely azonban korántsem olyan mederben folyt, amilyenben kellett volna. Anyuék folyton benyitogattak hozzánk a szobámba, és 18 éves koromig nem engedett el a barátomékhoz sem, úgyhogy csak nálunk találkozhattunk és persze suli után különböző nyilvános helyeken. Gyakori trükk volt a húgom nyakunkra küldése is, hogy ő őrizze az erényemet. Anyu ugyanis úgy gondolta, hogy ha nem őriz eléggé, én is fiatalon teherbe fogok esni, mint ő, és tönkremegy az életem mint neki. Neki köszönhetően a mai napig betegesen rettegek a teherbeeséstől, és így nem nehéz kitalálni, hogy a szexuális életem is csapnivaló.
 
A középiskola befejezése után a tanáraim rosszallása ellenére sem mehettem főiskolára, mert azt anyu nem tudta volna finanszírozni (17 éves korom óta a nyári keresetemből és a középiskolai pénzjutalmakból, amiket a versenyekért és a kitűnő tanulmányi eredményeimért kaptam, magamnak finanszíroztam a tankönyveimet). Szerencsére rögtön találtam állást, azóta is ott dolgozom könyvelőként. Mellette levelező tagozaton (és egyáltalán nem kiváló eredménnyel) kínkeservesen elvégeztem a főiskolát, és a mérlegképes könyvelői tanfolyamot is. 20 évesen, amikor elkezdtem dolgozni, még abban az évben elköltöztem a páromhoz, mert nem bírtam tovább az otthoni helyzetet. MIvel én már felnőttem, anyu férje számára a húgom lett az új célpont, szegénykémet nagyon nehéz volt megvédeni attól a szemét alaktól. De ő szerencsére erősebb személyiség volt nálam, jobban meg tudta védeni magát mint én, és anyu szeméről is kezdett eloszlani a rózsaszín köd, ezért egy kicsit jobban kiállt mellette. Persze nem sokkal, szegény tesóm most 18 éves, és ugyanolyan lelki sérült mint én, és megeshet, hogy jövőre hozzám költözik, mert engem inkább az anyjának tekint, mint az igazit. Ez ám egy anya igazi csődje....
 
2 éve aztán végleg rájött, hogy ha lehet, ezzel a férfival még jobban melléfogott, mint apuval, és elvált a férjétől. E válásból a legnagyobb balek módjára jött ki, azért, hogy az önkormányzati lakásban maradhasson a húgommal, amely helyett bármikor kaphatott volna egy másikat, de neki kényelmesebb volt maradni, magára vállalt egy 1 millió forintos hiteltartozást. Mert a második férje nem csak erőszakos és gyermekmolesztáló volt, hanem adócsaló és hitelt felelőltenül felvevő és elszóró is. Azt a hitelt, amit anyu még most is törleszt, fogalma sincs, hogy mire szórták el, azonban azt tudom, hogy félmillió forintomba került. Nekem, akinek semmi köze nem volt hozzá. Csakhogy kétszer játszotta el az a szemét alak, hogy nem fizette a hitelt, és mind a két alkalommal anyu fizetéséből akarták letiltani a mintegy 200.000 Ft-os tartozást, és hát ki más segíthetne, ha nem a nagylánya. Szóval akkor is én húztam ki a sz...ból, és a váláskor is én álltam mellette, folyton engem hívott sírva, ha a férje megverte, és sajnos volt mersze a húgomra is kezet emelni. A válás idején a tesóm fél évig velem és a párommal lakott, mert már kibírhatatlan volt otthon a helyzet.
 
Miután megszabadult az akkori férjétől, újabb csodálatos emberrel ismerkedett össze, akivel bár ténylegesen nem élnek együtt, minden szempontból rá támaszkodik, és újból ő a legfontosabb a számára, a húgom pedig csak egy felesleges teher. Én sem kellek már neki, mert most boldog azzal az emberrel, anyagilag is rá tud támaszkodni, egy hónapja már nem is keresett. Hát én sem fogom....
 
Jelenleg már több mint négy éve egy albérletben küzdök a párommal az előrejutásért. Mivel szülői támogatásra nem számíthatunk az ő részéről sem, az enyémről meg főként nem, minden sokkal komplikáltabb és több időt vesz igénybe, mint a korunkbeli társainknak. Soha nem voltunk nyaralni, és valószínűleg még egy ideig nem is leszünk,  mivel most próbálunk minden anyagi eszközünket összekaparva és hitelfelvétellel autóhoz és házhoz jutni. MIndeközben anyagilag támogatom a húgomat, és ha ő is így akarja, jövőre magamhoz is költöztetem.
 
Az apám 2005-ben 40 éves korában (!!!) meghalt, elvitte az ital és a dohányzás, én voltam az utolsó a párommal, aki életben láttam szánalmas körülmények között egy kórházban. Azóta is kísért az a látvány, és depressziós hangulatomban gyakran kérdezem magamtól, hogy miért nem szeretett bennünket eléggé ahhoz, hogy férj és családapa akarjon lenni? Miért kellett ilyen fiatalon meghalnia? Miért kellett miatta (mert őbelőle indult ki életem tragédiája) ennyi rosszat átélnem? Ezekre a kérdésekre soha nem fogok választ kapni.
 
Tudom, hogy az írásom szörnyen hosszú lett, de annyi mindent kellett kiadnom magamból, és még így is úgy érzem, mégsem sikerült mindent megfogalmaznom, ami bennem kavarog. Tökéletes példája vagyok annak, hogy a gyermekkorban elszenvedett sérelmek rányomják a bélyegét az egész életemre, amellyel ebből kifolyólag szörnyen elégedetlen vagyok. A párommal a szokásos párok közötti nézeteltéréseket leszámítva tökéletes lehetne a kapcsolatom, ha nem lennének leküzdhetetlen lelki problémáim, amelyek uralják az egész életemet. Nehezen teremtek kapcsolatot az emberekkel, mert úgy érzem, hogy mindenkinek a terhére vagyok, senkit nem érdeklek őszintén, csak ha a hasznomat is veszik, hiszen én ebben nőttem fel, a saját anyám szeretete ebből állt. Legyek az anyagi és lelki támasza, amikor pedig ő rendben van, akkor nincs rám szüksége. A terhesség gondolata, pedig már 26 éves vagyok, egyenesen halálra rémiszt. Ráadásul több veleszületett betegségem és egy nőgyógyászati probléma miatt nem is lesz egyszerű sem a teherbeesés, sem a terhesség fenntartása, a szülésről pedig nem is beszélve. De még így is minden hónapban rettegek, hogy nem akarok terhes lenni, és ez, valamint a tinédzserkori élményeim gátlásossá és görcsössé tesznek a szexuális együttlétek során is, amelyekben igazán csak a párom leli örömét. Bár ő tudja, hogy mi játszódik le bennem, mert soha nem hazudnék neki ilyesmiben, elfogadta, hogy a kapcsolatunk ezen a téren egyoldalú, és én is beletörődtem. Az ilyen jellegű érintkezéseink a korunkhoz képest ritkák, és rutinszerűek, ez pedig néha az idegeimre megy, de nem igazán tudom, hogy mit is tehetnék ellene, a párom pedig már nem is akar. Ezen kívül jól kiegészítjük egymást, és sok mindenről hasonlóan gondolkodunk. Valószínínűleg ez az oka, hogy a sok viszontagság ellenére kitartunk egymás mellett. Nem is tudom elképzelni, hogy más férfival megosszam a szorongásaimat, és nem hiszem, hogy más férfi képes lenne elfogadni és kezelni ezeket.
 
Ez az én történetem. Remélem, hogy másoknak is erőt ad, akik esetleg, úgy mint én eddig, csak olvasgatják ezt a blogot és gondolkodnak rajta, hogy meg kellene írni a történetüket, hogy tegyék meg. Ezzel is egy kis terhet leraknak a vállukról. Remélem, hogy sok sorstársamnak erőt ad az a tudat, hogy nincsenek egyedül, nekem adott.