Először is, sajnos tudatában vagyok annak (is), hogy a szüleim mért lettek olyanok, amilyenek. Természetesen ezzel nem mentegetni akarom Őket, csak elfogadtam (talán mélyen, legbelül nem), hogy ez van, és hogy Ők is emberek, tökéletlenek. Hogy megértsétek. Apukám egyke, munkáscsaládból származik. Az apja -nagyapám- egy régimódi, nagyon kemény, zsarnok, akarnok ember, aki mindenkin uralkodik, uralkodni akar. Anyukája -mamám, akit nagyon szeretek- egy parasztlány, megalkuvó, visszahúzódó, és mindig csak tűrt, nyelt, ám mind e mellett, egy "csupaszív" ember, mindent próbált megadni a családjának, erejét felülmúlva. Apukámat papám (részleteket nem igazán tudok) olykor megverte, és őt is megfélemlítette. Apukám kisebb szerencséjére sokat dolgozott máshol, volt, hogy külföldön, így mamámmal maradt. Csakhogy már kamaszként fájdalmakkal teli, önmarcangoló, konfliktuskerülő emberré vált. Egy nagy szerelmi csalódás után ismerkedett meg az akkor 15(?) éves anyukámmal, belemenekült a vele lévő kapcsolatba.

Anyukám élete borzalmas lehetett. Nem sokat tudok róla, talán ez is éppen elég. Mindig tabuként kezelte, hogy mi volt vele. Utálta a családját (önmagát is, szerintem). Anyukája gyógypedagógus volt (ez nekem egyszerűen hihetetlen), apukája rendőr. Az apja a nő mellett (vagy előtte is, ki tudja) alkoholista volt, anyja pedig... én nem nagyon hiszek a csak gonosz emberben, de nála nem tudok mit mondani. Mindenhol ártott anyumnak, ahol csak lehetett, bezárta, alázta, meglopta, feljelentette, elküldte otthonról, vagy éppen kihasználta a volt férje ellen. "Kurva" is volt a csodás jelleme mellett, amivel sok mindent elért. Tönkretette a papám pályáját, életét, családját. Elváltak, végül nagyapám újraházasodott (az már jobban sikerült, de kemény alkoholista maradt), anyám anyja (sosem neveztem nagyimnak, nem is volt az) születésem előtt 1(!) hónappal kiment Amerikába férjeket fogni. Azóta egyszer jött haza, de akkor is csak ártott. Szóval anyumnak egy ilyen nő, család mellett kellett felnőnie. Volt egy húga, de ő volt a tökéletes, neki mindent szabadott, anyumnak meg... Bár ő máshogy meséli, ki tudja. Anyum már tizenévesen az utcán élt félig. Pasizott, gondolom ez volt neki a menekülés. 16(!) évesen hozzáment apumhoz, szült is egy gyereket, aztán még egyet, és harmadikként jöttem én. Elvileg nagyon szeretett volna egy kislányt, én az lettem (2 bátyám van), de ezt sosem éreztem… Apám szülei nem akartak engem (nagyapámon mai napig érzem, érezteti rendesen), mert nagy szegénységben voltunk. Ez volt '90-ben. Apám addigra nem egyszer megcsalta anyum, anyu gyes-en volt, épp hogy leérettségizett anno, így ritkán is tudott munkát vállalni. Egyikük sem vetette meg az alkoholt. Eleinte apám volt keményebb alkoholista. Első emlékem, hogy kb. 3 évesen hulla részegen jött haza, anyám kötekedett vele, hogy mit képzel, stb. De hát, apám volt az eltartó, joga itt senkinek nem nagyon volt. Azon az éjjelen menekülnünk kellett, csak a félelemre emlékszem, s ahogy az utcán visszanézek apámra, aki őrjöng. Dédimhez menekültünk (ő anyai ágon volt), és hihetetlen, hogy milyen csodás ember, nem is értem mai napig, hogy nevelhetett ilyen lányt, unokákat.

Apám aztán abbahagyta a kemény ivást, soha többé nem volt olyan, ezért büszke is vagyok rá. Én apás is lettem amúgy. Sokkal jobb ember lett. De ekkor anyám nyúlt a pohár után, vagy ketten. De apám ittasan sem volt már agresszív, de anyum... Ami durva, hogy 3 kisgyerekkel mentek együtt a kocsmába. Belvárosban lakunk, és alattunk volt (van) egy kocsma, oda jártak/jártunk mindig. Mai napig emlékszem a büdös kocsma szagra, és hogy én mindig almalevet ittam, és hogy ott voltunk, valahogy örültem, mert ott legalább együtt voltunk, és látszólag boldogság volt. Persze voltak szebb napok, mikor együtt kirándultunk, és olyan volt, mintha igazi család lennénk. Nem sokra emlékszem kisgyerekkoromból, de arra az érzésre igen, hogy nem értem, mivel érdemeltem ki a sok bántalmazást, amit anyám tett. Egyszer szeret, máskor nem. Anyum eleve egy agresszív, uralkodó személyiség volt, hát, még ha ivott. Sokszor megvert, következetlenül. Jobb kedvében semmi nem volt baj, máskor, ha levegőt mertünk venni, az is.. Ha sírtam, ütött, ha nem hagytam abba még tovább vert minket szíjjel, fakanállal, játékokkal, kézzel, lábbal, ököllel. Ostort is szerzett, a legdurvább "bűnökre". Apám éjjel-nappal dolgozott, neki nem mondhattunk semmit, mert ha mégis, másnap jött a megtorlás. Ez volt józanon. Részegen természetesen durvább volt, s ekkor már nem érdekelte apám mit lát. S mire apám hazaért, már állt a bál. Mi sírtunk, anyám részegen, sörtől bűzölögve randalírozott. Akkor valahogy mindig összeverekedtek, és apámat kizárta. Volt hogy hetekig nem láttam az apámat.. pedig nekem ő volt a mindenem. Később a nagyobbik testvéremet is kirakta vele. Eleinte volt, hogy csak apám lement valamiért, és mire visszajött, anyám kizárta (kulcsot meg a zárban hagyta), volt hogy engem azért vert meg, mert be akartam engedni apumat (és testvéremet). Mai napig emlékszem, mikor apu ágyneműjét szorongatva sírok, hogy hol van az én apucikám és mi lehet vele.. Anyám erre is mindig kiakadt. Később nem akarta elfogadni, hogy önállósodom, nem vehettem fel, amit akartam, ha nem tetszett és nem mentem ki, a hajamnál fogva húzott végig a lépcsőházon. Utána még jól meg is vert.. Kisiskolás koromban produkáltam olyanokat, amikből (ma már tudom) a tanáraim észrevehették volna, segíthettek volna. De, soha senki nem volt. És anyám szerette is megjátszani magát, mindenki szemében egy kedves ember, aki elég talpraesett, néha agresszív(szavakban), de amúgy nincs vele baj. Volt, hogy foltokkal, kisírt szemekkel mentem iskolába, krónikus fejfájásom volt, rágtam a körmömet. 9(!) évesen jött meg az első vérzésem, koraérett gyermek voltam.. (de lelkileg is, már akkor segíteni akartam a hozzám hasonlókon, úgyhogy kis gruppokat alapítottunk). Az ünnepnapok voltak a legborzasztóbbak, minden karácsony veszekedésbe, verésbe fulladt, minden szülinapomat tönkretette. Zongoráztam, és ha elütöttem egy hangot, fakanállal verte szét a csuklómat, és ehhez hasonló dolgok voltak.

Ma már tudom, anyukám nagyon keményen depressziós volt… Volt hogy egész nap aludt, mi (gyerekként) csináltunk neki kaját, felkelt, evett, aludt tovább, este/éjjel meg ivott. Persze voltak jobb napok is, akkor szinte igazi anyaként tudott viselkedni. Főzött, mosott, együtt takarítottunk, játszottunk, mesélt, tanított, talán még szeretett is. Ez valahol a legrosszabb, emiatt mindig is érthetetlenül álltam a dolgok előtt, anyámat szerettem is és utáltam is egyszerre. (Mai napig ambivalens érzéseim vannak vele kapcsolatban.) Nem értettem, hogy lehett valaki ennyire kettős, és mindig féltem, hogy mikor lesz vége a boldogságnak, vagy most épp mi a hátsó szándék.

Ekkor (8-9 évesen) anyám elkezdett egy saját irodába, vállalkozásba vágni. (az is mondjuk emberek kiszipolyozásáról szólt), és letette az italt. De a jelleme cseppet sem változott. A munkával meg jött a felelősség, a stressz. Azt meg ugye kin vezette le? A leggyengébbeken. De a verésen túl, a lelki terror és bántalmazás mindig jobban fájt. Ekkor még "csak" az volt bennem, hogy mit tehetek rosszul, hogy senki nem szeret igazán. Mert, minket gyerekeket valahogy egymás ellen is fordított anyám. Például azzal, hogy te most azért kapsz, mert a bátyádnak nem adtad oda ezt meg ezt, vagy veszekedtünk tesómmal valamin, és mentem anyuhoz, erre ő elverte, a bátyám meg engem hibáztatott, amit persze valahol már megértek, hogy gyerekfejjel így gondolta.

Anyum munkamániás lett, és kb. szart ránk.. Ez nekem nagyon fájt, nagyon szerettem volna egy igazi anyát, és reménykedtem, hogy most, hogy végre nem iszik. De, sajnos nem. megint valami fontosabb lett: a pénz. Nagyon sokat tudott összeszedni, apámnál is többet keresett, és egy agresszív irányítónak, aki még a férjén is uralkodik, csak ennyi kellett. Még a nadrágot is ő hordta, eltartott mindenkit. Minden egyes nap ezt hallgattuk, hogy mekkora szar mindenki, csak neki köszönhetünk mindent. Apámat is minden egyes nap alázta, hogy nem férfi, minden téren. Ekkor már nem ütött meg annyiszor, de a szavai jobban fájtak. Nem voltam problémás kamasz, leszámítva 1-2 kisebb bakit. Nem dohányoztam, nem ittam, ritkán mentem el este, olvastam, tanultam.. Általánosban a barátkozással sem volt baj, beilleszkedtem, a tanáraim is kedveltek, mert nem voltam kitűnő, de nagyon éles eszű, érdeklődő voltam. Bár sokszor megzavartuk barátaimmal az órákat. Ez volt a felszín, de nagyon depresszív, pesszimista lettem, és éreztem, más vagyok, mint a többi 13-14 éves. Vagdostam is magam, mikor anyám meglátta csak annyit reagált, ha még egyszer észreveszem, szétverlek. Ekkor a bátyám már igazi kamasz lett, érettségizni készült. Van az életemnek egy sötét foltja, amit senkinek nem mondtam még el. A bátyám ekkor molesztált engem. 11 éves korom körül lehettem, mikor elkezdte. Simogatott, levetkőztetett, benyúlt a bugyimba, később orálisan is zaklatott. Nekem is meg kellett fognom az ő... De mást nem kellett (hál' Istennek), azt mondta, ha nem akarom. Én semmit sem akartam! De nagyon féltem, megfenyegetett, ha elmondom. Meg amúgy is ki hinne nekem, ami a családban igaz volt. Naplómat is olvasta, kutatott a cuccaimban, szóltam szüleimnek, neki. Nem érdekelt senkit. És az idősebbik bátyám volt a "szerelemgyerek" az első szülött, mindenkinek ő volt A gyerek. Ez is borzasztó volt, ha én épp nem viselkedtem vele szépen, velem volt a baj. Senkinek nem mertem elmondani, évekig csinálta ezt. És mai napig emlegeti, hogy jó volt. Én megmondtam neki, hogy beteg, és hogy fekete folt az életemben, amit velem tett. Szerinte normális, annyi testvéri "játszadozás" van, szerintem nagyon nem az! Mai napig senkinek nem mondtam el (még annak sem, aki mindent tud rólam), mert én szégyellem magam. Tudom, hogy nem én tehetek róla, de akkor is úgy érzem, az én szégyenem.

Anyukámra visszatérve, mikor én már tizenéves voltam, már ritkábban ütött, de lelkileg teljesen tönkretett. Állandóan azt kellett hallgatnom, hogy bár meg sem szült volna, mennyire gyűlöl bennem mindent, semmire nem vagyok jó, egy haszontalan élősködő vagyok, egy parazita, aki csak azért van, hogy etetni, itatni kelljen, és közben egy hálátlan kis kurva. Mindig kis kurva voltam neki… Voltak fiú barátaim, és ha látta, hogy jól elvagyok, írnak nekem, lekurvázott! Pedig én vártam az első szerelemre, 18 évesen volt először barátom, és vele is hónapokig vártunk, komoly kapcsolat volt, nem amolyan tini. Sosem voltam kihívó, trágár, bulis, tisztességtelen, ezért sosem értettem és nagyon fájt. Mikor szóltam apunak, vagy hallotta, és veszekedtem, hogy én nem, akkor csak ránk hagyta, vagy maradjak, mert csak rosszabb lesz. De ha néha visszaszólt anyunak, vele kezdett el veszekedni, hogy mit képzel, hogy rá szól és nem a hülye kölyökre. Mindenemet mindig átkutatta, ha kaptam valami értékesett ellopta, ha számon kértem, akkor tagadta, vagy napokig üvöltözött velem… Mivel állandóan rikácsoló hangon üvöltözött, vagy csak mondta, hogy mekkora szar vagyok (hülye, ostoba, ronda, béna, nem lehet szeretni, nekem sosem lesz senkim, műveletlen, kis köcsög, stb), egy idő után nagyon befelé fordulóvá váltam. Mire gimnáziumba kerültem egy visszahúzódó, csendes lány lettem. Bár egész szép, és jó eszű, így kezdtem úgy érezni, anyum téved, igenis értékes lehetek. Volt 1-2 barátom, de az osztályom, nagy társaság sosem fogadott be, a nagymenők, mindig csúfoltak valamivel. Elég alacsony vagyok, és mindig korcsnak kezeltek. Átmentem másik suliba, idegenbe, ott nem fogadott be az osztály, és a félénkségem miatt a tanáraim sem ismertek meg, pár hét után beskatulyáztak rossz tanulónak, ekkor voltam 11-es, és itt volt számomra az akkori vég, azt hiszem… Elfogadtam, hogy milyen anyám van, egyre jobban tudtam kezelni a bántalmazásokat, tudtam, hogy egyszer elmegyek, vége lesz, egy igazi barátnőm mindig megmaradt. A tanulásban éreztem, hogy vagyok valaki. Humán beállítottságú vagyok, minden jól ment, de irodalomból, történelemből kimagaslottam, addig… Ott rossz tanuló lettem, és már tanulni sem akartam… Anyám ezen kapott és újra meg újra megkaptam, hogy életképtelen vagyok, hogy micsoda hiba a világnak, hogy élek. Ekkor már irigy volt mindenre, amim volt. Nem engedett sehova, ha engedett, utána megalázott, nem csinálhattam semmit, nem vett nekem semmit. Rongyokban jártam (vagy tesóim levetett cuccaiban) aztán volt, hogy jobb hullám jött, akkor felvásárolt nekem mindent, de utána ez volt a záloga a kussnak, mert hogy ő mennyit áldozott értem. De nekem nem kellettek, akkor meg ki akart dobni az utcára. Menni sehova sem tudtam, úgyhogy megtanultam tűrni, elfojtani, de nem mindig ment, nem vagyok az a fajta, és mindig kijött… akkor meg aztán jött minden, ami csak fájni tudod, testileg, lelkileg. Apám el akart menni, akkor "szövetségre" lépett velem, és kihasznált, miután apum maradt itthon velünk, anyám egyik napról a másikra ugyanolyanná vált, mint az előtt. Ez is borzalmas volt, hogy pár napig megtapasztalhattam, milyen ha van az embernek egy rendes anyja. Hatalmasakat beszélgettünk, elmentünk fagyizni, pizzázni, nevetgéltünk. Én képes voltam megbocsátani neki azért, hogy szebb jövőnk legyen. Megbeszéltünk mindent.. arról is beszéltünk, amiket tett, és nagyon normális volt. Egy este apámmal kibékültek, másnap reggel újra mindennek én voltam az oka. Kitalálta, hogy betegek vagyunk apámmal és vonzódunk egymáshoz, és én el akarom tőle venni. Meg hogy szexuálisan vonzódom hozzá. Tény, hogy apámnak megbocsátottam, és a támogatója is voltam, baráti viszonyunk volt, és csak jó apa-lánya kapcsolatunk volt (én azt hittem legalábbis, de végül is amennyire tőle tellett, az volt), soha semmilyen vonzoódás nem volt köztünk, semmilyen beteges dolog. De anyum bebeszélte ezt magának és tiltani kezdett tőle (is)… Ha boldog voltam egy társaságban, tőlük is tiltani kezdett, ha jó kedvvel jöttem haza, gyorsan tett róla, hogy ne legyen. Zavarta az, ha boldog voltam. Minden egyes szülinapomat tönkretette.