A szüleim alkoholisták, akik immár kb. 35 éve isznak. Anyám egyetlen gyerek, apámék öten voltak testvérek. Apáméknál mindig ott volt az italos üveg kézközelben, és ők ittak is minden családi rendezvény alkalmával, vagy csak úgy szimplán a hétköznapokban. Anyámat mindentől tiltották a szülei, 18 évesen sem mehetett sehova. Amikor összeházasodtak, anyám eldöntötte, ő mindenképpen fiút akar szülni. Ehhez képest megérkeztem én elsőszülött lányként. Semmi türelme hozzám nem volt, és mivel anyai nagyszüleimmel éltünk ekkor, vagy nekik passzolt át, hogy vigyázzanak rám, vagy apámnak. Ha apám vitt le a játszótérre, egészen addig nem volt gond, míg anyám kinézve a bérházi lakás ablakán azt nem látta, hogy apám más kisgyerekes anyukákkal beszélget. Emiatt nagyon sokat vitatkoztak. Alig voltam 3-4 éves, de már akkor sem szerettem anyám közelében tartózkodni. A szeme gonoszul villogott, ha rám nézett, a haja torzonborz, a hangja rikácsoló, én pedig féltem tőle. Mire iskolába mentem, egyenesen rettegtem tőle kiszámíthatatlan természete, hangulatingadozásai miatt. Valahányszor összeveszett apámmal, vagy amit kitalált, mit hogy szeretne, de nem teljesült, többnyire rajtam verte le. 3 éves voltam amikor húgom, és 8 éves, mire öcsém megszületett, és nekem ekkora már élni se volt kedvem.

Apám rendesen eljárt dolgozni, anyám viszont mivel otthon maradt legkisebb testvéremmel, így mi több időt töltöttünk együtt. Mire öcsém megszületett, anyám egyre többet ivott. A házimunkát nem végezte el, és velünk sem foglalkozott. Minden gyermekvédelmi ellátást, illetve amit apámtól kapott bevásárlásra, annak a pénznek is jó részét elitta. Abban bíztam, ha öcsém eléri az óvodás kort, és anyámnak vissza kell mennie dolgozni, befejezi az ivást, és türelmes, mosolygós, szerető anya lesz. Óriási nagyot tévedtem. Vissza ment ugyan dolgozni, amikor öcsém 3 éves és óvodás lett, de fizetések után mindig otthon maradt inni. Mivel alapvetően is agresszív, mindenkibe beleköt, a munkahelyén sem sokáig tolerálták a viselkedését, kb. fél évvel később felmondtak neki.

Öcsém alig néhány hónapos volt, amikor a hozzánk kilátogató védőnő egyszer kilátásba helyezte anyámnak, ha nem mond le az ivászatról, legkisebb testvéremet elvehetik tőlünk. Anyámra ezzel azonban nem tudott ráijeszteni. Addigra olyan mértékben ivott, hogy többször meg sem ismerte a védőnőt, nem engedte be a lakásba, és finoman szólva a jó édesanyjába küldte el. Ám amikor azt hallottam, hogy öcsémet elvehetik tőlünk, ijedten mentem a védőnő után. Megkértem, hogy ne szóljon senkinek, mert az anyám csak ritkán iszik, és amúgy ellát mindhármónkat rendesen. Ez eget verően nagy hazugság volt, és valószínűleg a nő is tisztában lehetett ezzel. De nem jött ki hozzánk senki vizsgálódni. Én pedig megfogadtam, hogy azt a szeretetet és törődést, amit én soha nem kaptam meg, a lehetőségeimhez mérten igyekszem megadni a testvéreimnek, gondoskodni róluk, csak ne vigyék el öcsémet.

Mivel anyám az iskolába se tudott józanul bemenni, és ebből kifolyólag botrányosan viselkedett, az osztálytársaim még elsős-másodikos koromban elkezdtek kerülni. Főleg, hogy a szüleik sem engedték őket a közelembe, azzal magyarázva, én annak az iszákos embernek a gyereke vagyok, idővel én is az leszek. Közben anyám egyre többször közölte velem, mennyire gyűlöl, bánja, hogy nem fojtott meg, amikor megszülettem, takarodjak otthonról, mert ő látni sem bír. Csúfolt vörös hajszínem, és kialakuló túlsúlyom miatt. Kövér, hájas disznónak nevezett az iskolában, otthon és az utcán egyaránt. Ezt követően amikor végigmentem az iskolai folyosón, röfögtek utánam a többiek. Anyám az utcán is összevert, megtépett és rugdosott. Hiába visítottam, próbáltam a kezei közül szabadulni, nem engedett, két marokkal ragadta meg a hajamat, és teljes erőből rángatta. Mindenki csak bámulta, ahogy csépel, és rikácsol velem, mennyire hülye vagyok, de egyetlen ember nem volt, aki közbelépett volna, hogy leállítsa. Ha otthon megtagadtam, hogy piáért menjek neki, széttépte az iskolai tankönyvemet és ekkor is összevert. Akkoriban még kemény fapapucsok voltak, amivel összerugdosott, alig álltam utána a lábamon. A karomat, arcomat is összekarmolta. Apámnak hiába panaszkodtam, ő csak rántott egyet a vállán, és elintézte annyival, miért nem mentem el a boltba akkor, amikor erre anyám legelőször megkért. Tornaórán sokszor nem mertem levetkőzni, annyira tele volt a hasam és a lábam kék zöld foltokkal. Anyám télen, este 9-kor is kiszedett az ágyból, hogy azonnal induljak neki piáért. Nem érdekelte, hogy pár percen belül zár a kocsma, mezítláb, csizmában, pizsamára vett nagykabátban kellett mennem, különben nem hagyott éjjel aludni.

Az élelmiszereket egy idő után rendszeresen behordta a szobájukba, {az ajtót pedig magára zárta}, arra hivatkozva, hogy nekem ne legyen mit enni, különben is kövér vagyok, fogynom kell. Emiatt azonban nem csak nekem nem volt mit enni, de a testvéreimnek se. Ők pedig hiába kérték, hogy adjon ki valami ennivalót, nem tette. Kinyitotta a szobaajtót, beengedte tesómékat, és ott előtte ehettek, de a szobából egy morzsa kenyér ki nem kerülhetett. Amikor öcsém mégis kicsempészett nekem némi ennivalót, és ezt anyám észrevette, onnantól kezdve a testvéreimnek se adott enni.

A tanárok is lenéztek, senki nem állt mellém, mellénk. A 4. osztályos farsangon anyám szintén piásan jelent meg és hatalmas cirkuszt csinált. Másnap rettegve mentem iskolába, mit mondanak majd a többiek. A kegyetlen megjegyzések, hogy milyen szégyenbe hoztam a társaságot, hogy a szülők azt mondták otthon, az anyám alkoholista, és én is az leszek, nem maradtak el. Nem csak az osztálytársaim, de úgy általában az iskolatársaim is kiközösítettek. Azt sem tudtam, hova bújjak a szégyentől, és az egyetlen hely ahova átmenetileg menekülni tudtam szünetben, a női mosdó volt. Becsengetés után azonban menni kellett vissza a tantermünkbe. A mosdótól nem messze egy osztálytársam és egy tanárom beszélgettek rólam és anyám előző napi viselkedéséről. Engem nem vettek észre, így hallottam meg mit beszélnek rólam. Osztálytársam megkérdezte mi lesz velem, a tanár pedig azt mondta, „ az alma nem esik messze a fájától.”. Akkor döbbentem rá, hogy egyedül vagyok ezen a világon, és nincs senki, aki mellém és testvéreim mellé állna, aki kiszedne abból a közegből, amiben éltünk. Anyai nagymamámnak ugyanis hiába mondtam, hogy a lányának alkoholgondjai vannak, hogy engem és testvéreimet állandóan ver és rettegésben tart. Az ő visszajelzése erre az volt, hogy belém fojtva a szót közölte, még gyerek vagyok, képzelődöm, honnan veszem, hogy az ő lánya iszik. Amikor anyám 10 éves koromban kidobott otthonról, hogy takarodjak, többet látni nem akar, tanítás után egyedül és gyalog a fél városon anyai nagyszüleimhez mentem. Bennem volt a remény, ha mamának elmondom mi történt, hogy nem mehetek haza, mert ki lettem otthonról hajítva, akkor ott maradhatok, oda költözhetek testvéreimmel. Nagyanyám adott vacsorát, de utána hazavitt. Otthon apám dühösen és részegen azzal fogadott, hol jártam olyan sokáig, mivel majdnem este 9 óra volt. Hiába próbáltam elmondani, nem hallgatott meg. Apám és mama kérdésére anyám csak a vállát vonogatta, őt nem érdekli mi van velem, hol jártam délután. Annyit közölt velem, gyűlöl, és takarodjak a szeme elől, mert ő látni sem akar. Apám összerugdosott dühében, majd egy pofon kíséretében elzavartak aludni, mama pedig szépen hazament.

15 éves voltam, amikor először kaptam el anyám kezét, hogy ő többet engem nem fog boksz zsáknak használni, és a testvéreimet se merje bántani. Ekkor közölte velem, annyira gyűlöl, hogy ha börtönbe jut is elpusztít, éjjel amíg alszok, kibelez a konyhakéssel. Ezt követően legalább 3 éjszaka nem mertem elaludni. A szobaajtót eltorlaszoltam, amivel lehetett, és az ágy közepén a falnak háttal ültem. Ha mégis elbóbiskoltam, a legkisebb neszezésre azonnal felriadtam. Eddig többnyire fizikailag bántalmazott, ezt követően azonban főleg szavakkal. Nem telt el úgy nap, hogy ne mondta volna el nekem, mennyire gyűlöl, mennyire szerencsétlen hülye vagyok, akit soha senki nem fog szeretni, aki soha semmire nem viszi. 11 éves koromban mondta először, bánja, hogy nem fojtott meg, amikor megszülettem. Ezt továbbra is hangoztatta, mostanra szabályosan a zsigereimbe ivódtak ezek a szavak. Amikor sminkelni kezdtem magam, utcanőnek nevezett a legtrágárabb kifejezésekkel, aki mindenkivel összefekszik.

Amikor dolgozni kezdtem, apám a fizetésem követelte, azzal az indokkal, be kell szállnom a számlák rendezésébe. Egy fillért nem voltam hajlandó odaadni, erre jött a szokásos, hogy takarodjak. Annyit ajánlottam fel, néhány számlát kifizetek, de pénzt nem adok ki a kezemből. Erre minden számlát az én kezembe nyomtak, hogy rendezzem azokat a fizetésemből. Anyámmal ketten pedig továbbra is elitták a bevételük nagy részét, a gyermekvédelmi ellátásokat, és a rokonságtól kölcsön kért pénzt is. A rokonságban és a lakótelepen élők is tudták, mi megy nálunk. Ám ahelyett, hogy bárki is fellépett volna az érdekünkben, az utcán ujjal mutogattak rám és testvéreimre az emberek, hogy „annak az alkoholistának a gyerekei.”. A rokonok sem láttak szívesen. Mivel bennünket, gyerekeket küldtek anyámék kölcsönkérni egy egy levéllel, eleinte adtak pénzt. Aztán csak élelmet, de azzal anyám visszaküldött a rokonokhoz, hogy nem élelmiszert kért, hanem pénzt. Olyan, hogy nem megyek, szóba sem jöhetett. Belemarkolt a karomba, vastag körmeit a bőrömbe mélyesztette, és kirángatott a szobából, hogy vigyem vissza amit kaptam, hazudjak akármit, de neki pénzt kérjek. Megtettem, mert nem hagyott nyugton, de ekkor eljött velem az a rokon haza, jól össze is vesztek anyámmal, aki ezúttal is alig állt a lábán. Pénzt nem adott a rokon, hanem valamennyi élelmiszert hagyott ott nekünk.

19 évesen kezdtem el a különböző hivatalokat-gyámügy, családsegítő szolgálat, rendőrség-járni, hogy kikerüljünk az otthoni pokolból testvéreimmel. A gyámügyön azt mondták az én problémám nem tartozik az ő hatáskörükbe, és továbbküldtek a családsegítő szolgálathoz. Mivel dolgoztam, nem tudtam hozzájuk személyesen elmenni, levelet írtam. Felvették velem a kapcsolatot, és visszairányítottak a gyámügyhöz. Amikor személyesen beszéltem egy családsegítős dolgozóval, neki elmondtam, hogy a gyámügytől küldtek hozzájuk. Erre annyit csináltak, hogy nekem és testvéreimnek egy alkalommal együtt, szüleink tudta nélkül kellett elmenni, ahol elbeszélgettek mindhármónkkal. Azután apámnak és anyámnak is be kellett menniük. Majd a gyámügyre, és pszichológushoz anyáméknak és testvéreimnek menni. Velem, a gondolataimmal, félelmeimmel azonban senki nem foglalkozott. Amikor erről az egész eljárásról anyai nagyanyám tudomást szerzett, soha nem látott mértékben támadt. Az ő véleménye szerint szeretnem, tisztelnem és becsülnöm kellene anyámat, ahelyett, hogy látványosan gyűlölöm őt. Ekkorra a korábbi véleményén annyit változtatott, hogy iszik ugyan anyám, de azért teszi, mert én nem szeretem, mert apámat uszítom, testvéreimet ellene neveltem. Az egész történet végül azzal zárult, hogy a családsegítő szolgálat kidolgozott terve szerint anyáméknak le kell mondaniuk az alkoholról, és több időt tölteni az öcsémmel, anyámnak munkát keresni, a gyámügy pedig ellenőrizni fogja, mi megy nálunk. Ezzel ők pontot is tettek az ügy végére. Amikor szilveszterkor anyám részegen őrjöngött és bementem a közeli rendőrségre segítséget kérni, ott két fiatal rendőr volt szolgálatban. Akkor bontottak ki egy üveg kölyökpezsgőt. Engem végighallgatva egyikük leült az asztalhoz, feltette lábait az asztalra, és a teli pezsgős poharat felemelve röhögve annyit mondott” kedves egészségére”, majd hazaküldtek.

Anyámék milliós nagyságrendű köztartozást felhalmozva adták el végül az akkori lakásunkat 10 évvel ezelőtt, miközben el is váltak. A bíróság apámnak ítélte a testvéreim felügyeleti jogát, de mivel anyámat nem tudta kifizetni, továbbra is egy lakásban éltünk. Mivel egyetlen bevételi forrásomat nem adtam ki a kezemből, apám 2 nappal a költözést megelőzően közölte velem, bárhova mennek anyámmal és 2 testvéremmel ők négyen, nekem ott keresnivalóm nincs. Munkám akkor volt, de annyi pénzem, amiből albérletbe mehettem volna nem.  A testvéreim hiába kérték, velük is csak ugyanazt közölte, számomra nincs hely. Húgom ekkor anyai nagyanyámnak könyörgött, hadd mehessek hozzájuk. Amibe ők beleegyeztek, de csak egy éjszakára engedtek. Közeledett a karácsony, az állásom megszűnőben volt, és minden korábbi harcot az életben maradásért feladtam, mert egyre egyértelműbb volt, rövid időn belül hajléktalan leszek. Nagyanyám állandóan zavart apámék után, és nem akarta megérteni, hogy nincs hova mennem. Mint mindig, ezúttal is én voltam a hibás, szerinte félreértettem, amit apám nekem mondott. Ezt egészen addig hangoztatta, míg apám vele is nem közölte ugyanazt, számomra náluk nincs hely, és mivel még dolgozok, tudok fizetni bérleti díjat az ottlakásomért. Ekkor engedte nagyanyám, hogy hozzájuk állandó lakcímmel bejelentkezzek, mert akkor már hónapok óta nem volt bejelentett lakáscímem. Testvéreim ezután vidéken anyámékkal, én pedig nagyanyámékkal laktam együtt. Az első hónapokban minden este sírva aludtam el, annyira hiányoztak a testvéreim. Mamáéknál pedig csak annyival volt jobb, hogy ők nem ittak. Nagyanyám azonban mindenbe beleszólt, és ugyanúgy irányítani akart, mint anyámat. Szóvá tette, minek használok különböző kozmetikumokat, mikor bőven elég a szappan. Hogy elég hetente egyszer fürdeni, hajat mosni, és hogy képzelem, hogy vasárnap mosom ki a szennyesemet.                                                                                                                                                                                                                                                             

Amikor legelőször társkeresőzni kezdtem, szinte minden srácnak akivel találkoztam, őszintén elmondtam, milyen családi háttérrel rendelkezem. Soha többet nem jelentkezett egyikük sem. 1, 5 éve laktam már nagyszüleimmel, amikor egy rokonomon keresztül megismertem egy vidéken élő szimpatikus fiatalembert. 8 hónappal később összeköltöztünk. Én mentem vidékre, arra a településre, ahol ő élt, de szabályosan menekülve nagyszüleim ridegsége elől. A volt párom és az édesanyja jól kijöttek egymással, sok mindent megbeszéltek. Nekem ez fura volt, hisz otthon nem ezt láttam, éppen emiatt tetszett is az a harmónia és szeretet, amit náluk tapasztaltam. Ráadásul a párom anyja engem is szeretettel fogadott, nem volt velem szemben elutasító. Eleinte. Az összeköltözésünk után azonban indultak a problémák. A volt párom csendes visszahúzódó fajta, nem szeret emberek közé járni, én viszont épp az ellentéte vagyok. Amíg csak találkozgattunk, addig nem voltak ilyen téren gondjai, látszólag könnyedén viselte, ha moziba vagy egyéb nyilvános helyre, kirándulni mentünk. Az összeköltözésünk után azonban visszahúzódott a csigaházába, semmi mást nem akart, csak az apja földjén mezőgazdasági munkát végezni. Amivel önmagában nem is lett volna problémám. A gondok ott kezdődtek, hogy az apja és az idősebbik húga szemében nem voltam szimpatikus, és az első perctől kezdve próbáltak kettőnk közé állni. Velem mosolyogtak, beszélgettek, a hátam mögött azonban „ ugyanolyan senkiházi, semmirekellő” voltam, mint a szüleim. Ezt a párom minden alkalommal elmondta nekem, amikor hazaért, hogy mi a véleményük rólam a rokonainak. Értem és mellettem azonban soha nem állt ki. Az anyja sem kedvelt már, mert nem tudtak úgy befolyásolni, irányítani, mint ahogy a páromat. Amikor szemtől szemben tisztázni akartam, mi bajuk van velem, a párom engem állított le, hogy legalább rá legyek tekintettel, és ne menjek sehova. Majd egy évvel az összeköltözésünk után otthagyta a munkahelyét, másikat keresni hajlandó nem volt, minden közös problémával egyedül maradtam. Albérletben éltünk, nekem is megszűnt a munkám, bár én folyamatosan kerestem másikat, miközben egyre jobban szegényedtünk el. Ő álláskeresés helyett a szülei földjén dolgozott reggeltől estig, a hét minden napján, amiért még egy „köszönöm”-öt se kapott. Hozzám egy jó szava nem volt, nem érdekelte mi van velem. Én pedig csak nyeltem, és tűrtem. Éreztem, hogy jobbra vagyok érdemes, de örültem annak, hogy egyáltalán van mellettem valaki, akivel együtt élek, és sokáig úgy gondoltam, inkább egy rossz párkapcsolat, mint a magány.                                                                                                                     


13 évesen verseket és novellákat kezdtem írni. Idővel pedig rájöttem, az írás enyhíti a bennem lévő feszültséget, keserűséget és magányt, amit ezt követően már tudatosan az írásban vezettem le. Amikor ezeket az írásaimat félve ugyan, de megmutattam barátnőknek, arra számítottam, azt mondják, felejtsem el, semmi tehetségem ehhez nincs. Ők azonban el voltak ájulva, és mondták küldjem be kiadóknak, hátha valamelyik megjelenteti. Hallgattam rájuk, de nem jártam sikerrel egészen 2008-ig. Akkor egy új kiadó felhívásával találkozva kiválogattam a legjobb 30-40 verset, beküldtem nekik. Egy hónap múlva jött a válasz, felvennék kiadói programjukba. Én pedig egyrészt sírtam örömömben, másrészt ennek hatására eldöntöttem, a párkapcsolatomnak itt van vége, nem tudok tovább ugyanolyan nélkülözésben, szeretethiányban élni, mint amiben felnőttem. Mindezek után még mindig 1,5 évembe került, mire lelkileg össze tudtam magam szedni ahhoz, hogy a volt páromat ott tudjam hagyni, és aláírva első könyvkiadós szerződésemet visszaköltöztem a szülővárosomba, albérletbe. Erről csak néhány barátnőm tudott, ők azonban maximálisan támogatták a döntésemet, mert mindig ők voltak mellettem, amikor a volt párom velem szembeni viselkedése miatt ki voltam készülve. 2009 őszén meg is jelent első könyvem. De mintha önmagában a nevemmel is el lennék átkozva, 2010-ben kiderült, szerzői névazonosság miatt vissza kell hívni könyvemet az üzletekből, és szerzői álnéven tavaly jelent meg újra. Mindeközben a volt párom, akit 5 év együttélés után otthagytam, 10 hónapig járkált utánam, hogy kezdjük újra a kapcsolatunkat, mert megbánta a velem szembeni viselkedését, és amit a szüleivel kapcsolatban mondtam, mindenben igazam volt. Mivel számtalanszor csalódtam benne, teljes mértékben elhidegültem tőle, eszemben sem volt visszamenni hozzá, vagy beengedni őt újra az életembe. Kereken megtagadtam minden közeledési kísérletét, miközben a repertoárjában volt sírás, hiszti, vádaskodás, öngyilkossági fenyegetőzés. Mivel tapasztalatból tudom, milyen érzés, ha bármilyen téren elutasítanak, nagyon nehezen tudtam vele kemény lenni, inkább normális emberi szóval próbáltam rá hatni. Semmi nem használt, nekem pedig 10 hónap után végleg elfogyott a türelmem. Lecseréltem a telefonom és a sim kártyám, ő azonban még abba sem nyugodott bele, hogy nem vagyok telefonon elérhető. Nagyjából tudta, hol dolgozom, és egy nap a munkahelyemtől nem messze várt rám. Akkor közöltem vele, ha még egyszer a közelembe mer jönni, feljelentem zaklatásért. Ebből szerencsére értett, és nem jelentkezett többet.           

                                                                     

Amikor nagyszüleimnek elmondtam a kész tényeket, hogy ott hagytam a páromat, én voltam a hibás, hogy milyen felelőtlenséget csináltam. Hónapokig hallgathattam emiatt, de mivel egyébként se szerettem odamenni a fagyos légkör miatt, inkább távol maradtam. Abban az évben december 23-án úgy jöttem el tőlük, hogy nagyanyám több hónapnyi csend után robbant. Üvöltött velem, hogy takarodjak, én pedig megfogadtam, soha többet be nem teszem hozzájuk a lábam. Húgom kérésére másnap mégis elmentem az „ünnepi” ebédre. Mire megérkeztem kora délután, ők akkor fejezték be az ebédet, és szedték le az asztalt, hozzám senki nem szólt. Akkor, 2009. december 24-én jártam náluk utoljára ünnepnapon. Mivel megfogadtam, az én szívemben a karácsony szent és sérthetetlen, nekem többet nem fogják elvenni az örömömet. A testvéreimmel jó viszonyban vagyok, amikor lehet, találkozunk, de nagyszüleimhez ritkán megyek, nagyon keveset beszélünk, számomra vadidegen emberek. Anyámékra meg aztán egyáltalán nem vagyok kíváncsi. Nagyanyám többször rákérdezett hol lakok, de mindig elengedtem a fülem mellett a kérdését. Én ugyanis nem vagyok hajlandó megmondani, semmi közük hozzá. Apám is 10 évvel ezelőtt kihajított, nem adott nekem helyet az új otthonában. Amikor 2 éve kint jártam vidéken meglátogatni öcsémet, és meghallottam, hogy apám a hozzá érkező piás haverjának úgy emleget, mint az Ő író lánya, nagyon dühös voltam, ezt meg hogy gondolja. Az első igazi karácsonyt 2010-ben éltem át, amelyet egyik legjobb barátnőmnek és a családjának köszönhetek. Ők meghívtak magukhoz az ünnepekre, ne legyek egyedül az albérletben. Hozzájuk bármikor megyek, ott mindig igazi szeretet fogad, szívesen látnak, ott családtagnak számítok.        

                               

Társat azonban nem találok, és számomra ez nagyon rossz. Régen elmondtam a családi hátterem, akkor azért fordítottak nekem hátat az emberek. Most nem említem őket, ez is feltűnő. A legrosszabb, hogy az első, második találkozók alkalmával azt érzem, az anyagi helyzetemről, családi hátteremről kapok nyílt vagy burkolt kérdéseket, és fogalmam sincs, mi lehet a jó válasz. Mikor jön el az a pillanat és az az ember, akinek ha valóban szimpatikus vagyok, ha észre is veszi a bennem lévő félelmet a már oly sokszor tapasztalat elutasítás miatt, nem fordul el. Addig azonban nem tudok mást tenni, csak élni az életem, dolgozni a soron következő könyvemen, könyveimen, és bízni abban, hogy egyszer megismerem majd azt az embert, aki nem utasít el a hátterem miatt, aki engem akar majd társaként maga mellett tudni.