Gyerekkönnyek

Előhúzhatnék néhány indokot arra, miért osztok meg egy blogon olyan dolgokat, amelyekről még a legszűkebb környezetnek sem szokás beszélni, amit a társadalom össznépi tabuként kezel, és azok jobban hangoznának, mint a valóság. Hogy ezekről a dolgokról pont a tabu mivoltuk miatt kell beszélni, hogy minden egyes új vallomás egy újabb csepp a tengerben, és egyre egyértelműbbé teszi, hogy a gyámügynek, hatóságoknak, törvényeknek ideje lenne olyan stratégiákat kidolgozniuk a vállvonogatás helyett, amelyek segítenének abban, hogy a jövőben kevesebben váljanak áldozattá. Vagy mert a legtöbb áldozat az általános elhallgatás közepén, egy láthatatlan bura alá rekedve sokszor úgy érzi, a saját esete egyedi, és teljesen magányosan, némán vergődik a kétségei között: ezek a történetek, amikor megjelennek, még név nélkül is segíthetnek abban, hogy ha olyan olvassa őket, aki szintén átesett hasonlókon, lássa, mennyien küzdenek a sajátjaihoz hasonló démonokkal. Ilyen blogokon lehetőség van arra, hogy egymásra találjanak. Ezek az indokok mind igazak, de emellett bevallom, önző módon azért írom le, mert tanácstalan vagyok. Elakadtam, tudom, hogy a mostani mozdulatlanság, hogy sehova sem tart az életem nem jelent jót, és változtatnom kell. Ez afféle jelképes doboztető, amivel próbálok lezárni dolgokat magamban (leírhatnám csak magamnak, de akkor sosem készülne el, mint a legtöbb ember, én is profi módon tudok halogatni számomra kényelmetlen szembenézéseket). És talán tanácsot is kaphatok, hogy merre tovább.

Elolvastam a korábbi posztokat, sok analógiát találtam a múltammal, amiben talán az én történetem más, azok a kezdetek. Anyám harmincon felül, egy rossz, tizenéveskorban kötött házasság, majd később válás után végre megtalálta a szerelmet. Én már egy olyan házasságba születtem bele, ahol vártak, szeretettel vettek körül. Nem feltétlenül gondolom helyesnek azt sem, ahogy ők, főleg anyám bánt velem: teljesen megengedőn és imádattal. Az a fajta elkényeztetett gyerek voltam, akinek soha még egy pohár vizet sem kellett töltenie magának, mert azonnal ugrottak az igényeire. Anyámnak volt két másik gyermeke az első házasságából, tizenévesen szülte őket, nevelni nem sok lehetősége volt, korán elkezdett dolgozni, az alkoholista előző férj és az akkor még élő nagyszülő terelgette a közel húsz évvel idősebb féltestvéreimet, akik az apai mintát követték: mindkettő a mai napig a züllöttség mintapéldányai. Anyám talán rajtam akarta az elmulasztott törődést pótolni, talán tényleg azért rajongott körül ennyire, mert szerelemből születtem, nem tudom. Azt hiszem, ezeknek az éveknek, ennek a szeretetnek köszönhetem, hogy még élek.

Anyám asztmás volt, sokszor lett rosszul, és a súlyos fulladások, tüdőgondozókban töltött hetek miatt erre a betegségére koncentrált, így a rák, ami végül néhány hónap alatt elvitte, sokáig felderítetlen maradt. Tízéves voltam, amikor meghalt. Apám azonnal és teljesen összeomlott, nemhogy engem, magát sem tudta megmenteni. Pszichiátria, zárt osztály, majd végleges otthon. Ott halt meg később.

Az egyik féltestvéremnél helyeztek el, ő lett a gyámom, ahol olyan környezetbe kerültem, amilyet korábban hallomásból sem ismertem. Nem léptem a gyámügy felé – nem tudom, miért nem mentem be az első pofon, az első kényszerrel képembe tolt pohár bor, az első nemi erőszak, éhezések után, és kértem, hogy helyezzenek állami gondozásba. Hiszen korábban nem ezt kaptam – az első kilenc-tíz évem során mást sem hallottam, hogy mennyire intelligens, tehetséges gyerek vagyok. Azt hiszem, hogy az első oka a hallgatás-tűrés-tagadás hármasának anyám halála: egyszerűen nem voltam képes feldolgozni, kiheverni, hogy az az ember, aki számomra mindennél fontosabb, egyik pillanatról a másikra az enyészeté lett. Aztán jött a félelem, majd a szégyen. Ezek együttesen elégnek bizonyultak ahhoz, hogy egészen tizenhét éves koromig, amikor már járni alig bírtam az éhségtől, ne merjek szólni arról, ami az új családomban várt rám nap mint nap.

A nővérem mindig alkoholista, link alakokkal kavart, amikor a gyámom lett, akkor egy különösen labilis, agresszív élettárssal élt egy fedél alatt. Rendszeresen kötött ki olyan apróságok miatt az ügyeleten, minthogy rosszfelé kavargatta a levest. Nem dolgozott, nem kapott semmiféle támogatást, a nővérem tartotta el a rokkant nyugdíjából, valamint az én árvaellátásomból. Ennek ellenére önbizalma az volt, amit ő kinyilatkoztatott, annak úgy kellett történnie, mindenki más, főleg a nők, ostobák, „megnevelendő” söpredéknek számított a szemében. Engem se hagyott ki ebből – az első pillanattól fogva megismerhettem a kurva szót és szinonimáit, ahogy nevezett. Éveken át hallgattam, hogy soha nem lesz belőlem semmi, és hogy semmire nem vagyok jó. Nem hagyott ki sem a pofonosztogatásból, sem az alkoholból: ha úgy döntött, hogy nekem is innom kell a tablettásból, akkor nem szabadott nemet mondani, még ha felfordult a gyomrom a lőre szagától, akkor sem. Mert aki ellenkezett, annak nekiment. Ami a veréseknél, lenézésnél és a nyomornál is ezerszer félelmetesebb volt, amitől már akkor mocskosnak éreztem magam, amikor még hozzám se nyúlt, azok az egyértelmű megjegyzései voltak. A „kinyalnálak”, „szőrösödik-e már”, és társai. Nem zavartatta magát, hogy a nővérem is fültanúja volt ezeknek, igaz, ő sem merte, vagy nem akarta leállítani. Elég hamar kiszolgálta magát: egy éjszaka arra ébredtem, hogy rajtam fekszik, a hálóinget az arcomra feszítve fojtogat. Hiába karmoltam, vergődtem, nem voltam képes kiszabadulni, őt pedig csak az érdekelte, hogy lefogjon, amíg ürít, mert kiskorú húsra jött meg a gusztusa.

Ezek után veszítettem el hosszú időre a kapcsolatot a külvilággal, utólag visszatekintve gondolom, a poszttraumás stressz szindróma együtt a halálos fenyegetésekkel, bántalmazással lehetett az egyik fő oka, hogy még évekig elviseltem ezt a környezetet. Onnantól kezdve nem kellett kényszeríteni az ivásra, magamtól vedeltem. Nem akartam, nem voltam képes szembenézni a valósággal, szinte sosem voltam „képben”: ittam, olvastam, rajzoltam, egy kitalált világban bolyongtam fejben, és ha néha vékonyodott a fal köztem és a valóság között, vagy valaki be akart törni a fal mögé, akkor a rettegés ellen önbántalmazással védekeztem – vagdostam magam, a környezetet pedig agresszióval próbáltam elriasztani magamtól. A tanároknak fel kellett tűnnie, hogy nyáron is lógó, nagy göncökben, elhanyagoltan járok, hogy pszichésen nem vagyok jelen, de gyaníthatóan betudták annak, hogy elveszítettem a szüleimet. Nem vitték túlzásba az aggodalmaskodást, pedig sokszor nem jártam be órákra – az általánost rengeteg igazolatlan hiányzással zártam. Persze, ahogy reagáltam a „minden rendben otthon?”-féle puhatolózásokra, nem csodálom, hogy elriasztottam magamtól a környezetet.

15-16 éves koromtól, körülbelül azután, hogy egyszer, amikor a testvérem nem volt otthon, és le akart teperni, én pedig ellenkeztem, néhány rúgás után az ölembe tuszkolt egy dezodoros flakont - már nem aludtam fent náluk, csak „papíron” tartoztam egy háztartásba velük, valójában elbarikádoztam magam a régi lakásunkban. (A testvérem külön élt már akkor is, amikor megszülettem, így akkor is, amikor anyám meghalt, engem náluk helyeztek el). Nem volt egyszerű menet, többször kihívták a szomszédok a rendőrséget, amikor a gyámom élettársa részegen betörte az ablakomat, vagy rámtörte az ajtót (volt kulcsuk, a belső szoba és az előszoba között kicsavaroztam a kilincset), de egy idő után magamra hagytak (persze az árvaellátást továbbra is ők vették fel, és költötték el piára). Rettegtem felmenni hozzájuk, iskolaidőben hétfőtől péntekig menzás voltam, így egy nap egyszer volt mit ennem, hétvégén nem – előfordult, hogy kínomban fűcsomót, papírlapokat rágcsáltam, de inkább ott dideregtem a fűtetlen lakásban éhesen, minthogy felmerészkedjek hozzájuk. Néha a szomszédból kaptam ennivalót, nyáron kukoricát loptam. Nem is tudom, hogy vészeltem át ezt az időszakot, de nem lehetett a végtelenségig művelni. 17 éves voltam, amikor eljutottam abba az állapotba, hogy a halálos fenyegetések ellenére elmentem a gyámügyre. Jegyzőkönyvet vettek fel – nem, a nemi erőszakról szégyelltem beszélni, csak a fizikai terrort meséltem el. Elvették a nővéremtől a gyámságot, a maradék egy évre hivatalból rendeltek ki valakit mellém. Felnőttként kezelt, elintézte, hogy diákszámlát nyithassak, arra utaltatta az árvaságimat, nem ellenőrizgetett.

Biztos voltam a bosszúban, de már ez se érdekelt. Talán meg is történt volna, hogy betör hozzám és agyonver, az egyetlen, amiért megúsztam, hogy börtönbe került. Nemi erőszakért – úgy hallottam, a szomszédból kapott el egy kislányt. Akinek voltak szülei, nem egy megfélemlített, gondjaira bízott árva volt, így lecsukták. Évekkel később szabadult, addigra a nővérem beújított egy másik addiktív élettársat, a fickó pedig felkötötte magát, miután rájött, hogy nincs hova mennie. Ezek csak tippek, nem tudom, miért lett valójában öngyilkos, az már nem az én történetem, én igyekeztem teljes mértékben elfojtani az emlékeket, megszakítani a múlttal a kapcsolatot.

Megszűnt a bántalmazás, de hogy nem kellett erőszaktól tartanom többé, kijött rajtam az évek alatt felgyülemlett pszichés terror hatása. Alvásparalízis, alkohol, továbbra is magam ellen, és a környezet felé irányuló agresszió. Az érettségit is meglehetősen aznapos állapotban tettem le, aztán próbálkoztam felsőfokú szakképzéssel, amit otthagytam. El kellett telnie néhány évnek, hogy elkezdjek kimászni a gödörből. Az első munkahelyem, az első kiállításaim környékén kezdtem jobban lenni. Akkor már csak alkalmanként ittam igaz, pár drogot is kipróbáltam, mind a félelmeimet, az értetlenséget, a miértek, hogyan továbbok félelmeit új levezető szelephez tereltem: rajzoltam, festettem. Azt gondolom, ez segített többé-kevésbé rendbe jönni – hogy ráébredtem, mostantól én felelek a saját sorsomért. A húszas éveim elején végleg felhagytam az ivással, és megfogadtam, hogy soha többé nem teszem – féltem attól, hogy egyetlen pohár újra elindíthat azon a lejtőn, amelyiken már nem akarok semmi mást, csak gondolattalanul lebegni a semmiben. A függőségem áthelyeztem az alkotó tevékenységre, a rajzos, majd a nemrajzos melóhely mellett is folyamatosan rajzoltam, festettem, továbbra sem kerestem a külvilággal a kapcsolatot. De megváltoztam, agresszió helyett feltűnően komolytalan, hülyéskedő álarcot viseltem a munkatársak, haverok előtt, így idővel elég sokan vettek körül szeretettel.

Nem voltak intim kapcsolataim, még a gondolatától is rettegtem, hogy férfival közelebbi viszonyt alakítsak ki. Az első erőszak után elmúlt az alig megjött menstruációm (a mai napig nem rendszeres, közel húszéves koromig nem is volt ciklusom, gyanítom, pszichés okokból), majd csaknem tíz évvel az utolsó után, azt képzelve, hogy dolgozó, önálló, vidám emberként, aki nem iszik, nem érez késztetést sem arra, hogy az ereit nyiszálgassa, rendbejöttem, a fejembe vettem, hogy normális életet akarok. Teljesen, annak minden aspektusával egyetemben. Hát, nem jött össze. Dac volt, hogy megmutatom, hogy csakazértis képes vagyok nőként is funkcionálni, vagy vágy annak megismerésére, amikről a könyvek-filmek mesélnek? Mindkettő talán. Évekig próbálkoztam, de a nemiséggel összekapcsolódott görcsös tévképzeteket, a félelmet és szégyenérzetet nem vagyok képes levetkőzni. Mára már elfogadtam a gondolatát, hogy az életnek ez a része nekem sosem lesz az igazi. Nem mondom, hogy örülök neki, de elfogadtam.

Ettől függetlenül, egészen addig, amíg úgy éreztem, én alakítom az életemet, boldognak éreztem magamat. Aztán elveszítettem a munkahelyemet, kicsúszott a kezemből a kontroll. Egy darabig tartott a korábbi lendületemből, elvégeztem két sulit, írni kezdtem, nemzetközi kiállításra is bejutottam, saját egyénim is akadt, aztán elfogyott az erőm. Nem látom, merre tovább, olyan helyen élek, ahol nem a legkönnyebb melót találni, és napról-napra egyre kétségbeesettebben érzem, ahogyan felélednek a régi félelmek, hogy nem tudom, mit hoz a holnap, és semmi beleszólásom a dolgok alakulásába. Újra és egyre többször kerül a tudatom felszínére, amiket éveken át hallgattam: hogy egy semmirekellő kolonc vagyok, aki az égvilágon semmire se fog jutni. Tisztában vagyok azzal, hogy ez a tudat, az önbizalomhiány hány és hány lehetőségtől fosztott meg a múltban (pl. világéletemben a képességeimhez mérten alálőttem álláskeresésnél, mert féltem a kudarcoktól, és amikor olyan lehetőség jött, amelyben előrébb juthattam volna kapaszkodtam a betanított munkába, csak bizonyítani ne kelljen), de nem tudom, miből meríthetnék erőt, kitartást és önbizalmat, hogy ez a jövőben ne következzen be. Sokan vannak körülöttem, akik szeretnek, akadnak „rajongóim” is, én pedig nem tudok mit kezdeni a pozitív kritikákkal. Azonnal hárítok, mert belül valami bennem elképzelhetetlennek tartja, hogy jó, amit csinálok. A harmincas éveimet taposom, és mielőtt végleg elveszítem a normális élet lehetőségét is, ki kell valahogyan törnöm a bizonyítási kényszer (a halott anyám felé) és az önbizalomhiány (amiatt, mert évekig bokszzsákként, használható eszközként bántak velem) kettőséből anélkül, hogy fel kellene adnom azokat a készségeket, amelyeket örököltem. Nem hiszem, hogy könnyű lesz, és az sem biztos, hogy sikerül. De akarom.

Kislányként egy alkoholista apa mellett kellett felnőnünk. Soha nem bántottak minket, de a mi dolgunk volt a másik utcából minden nap a bort hozni. Aztán amikor már édesapám májára is ráment az ital, megtörténtek olyanok, amikre nem emlékszem vissza szívesen. Volt, hogy anyám (aki eléggé provokáló volt) neki nyomta az akkor már legyengült apámat a nyakánál fogva az ágynak, vagy apám ugrott ki a nővérem után az ablakon át egy nagy kenyérvágókéssel a kezében az este. De vége lett! Talán furcsa, de még is az apám volt, és szerettem annak ellenére, hogy nem tudta letenni az alkoholt értünk. Meg volt rá sajnos az oka, hogy ivott (édesanyám tette ezt vele). Sokáig hibáztattam magam a halála miatt, főleg hogy nagyon apás voltam.

Aztán kiderült, hogy apám teste szinte még ki sem hűlt, de azalatt már anyám összeszűrte a levet a szomszéd házas emberrel. Miután kezdett kiderülni a dolog és vége lett a románcnak, egyből jött két fiatalember, akikkel el volt. Mindkettő fiatalabb mint ő, az életkoruk közelebb állt a nővéreméhez, mint anyáméhoz. Az egyik kis idő múlva börtönbe került, de sajnos a nagyobb rossz várt ránk. A másik. Ő járt oda hozzánk továbbra is, míg egy szép napon egy – szó szerint –  egy szatyor ruhával oda nem költözött. Anyánk egyszer sem kérdezte meg, mi mit szeretnénk csak el kellett fogadnunk. És azután változott pokollá az életünk.  Állandó viták, állandó harcok, dulakodások. Anyám azt tette, ami a kívánsága volt. Az első nagy vitájuknál anyámat az ágyra lökte. Én látván a dulakodást, odakiáltottam neki: - Feljelentelek b…meg!-, utánam futott, és én fel a padlásra. Oda viszont nem jött utánam. Talán mert tudta, hogy én sosem haboznék és bármikor megtenném ezt, soha nem mert hozzám nyúlni egy ujjal sem. Minden egyes nap úgy kellett hazamennem az iskolából, hogy belém kötöttek, és undorodtam egy embertől. Gyűlöltem. Ahogy szép lassan hazajárni is az iskolából.

Anyám megkérdezte egy-egy vita után, hogy menjen-e a háztól, de mit sem ért a szavunk, nem ment sehová. Főleg amikor megszületett a féltestvérem. Aztán jöttek a kölcsönök, végül rávette anyámat, hogy építsenek fel egy házat azon a telken, aminek az alapjait még apa tett le. Több se kellett, költöznünk kellett. Eladták a házat, és az életem sorozatos költözködésekből állt rosszabbnál rosszabb házakba. Persze a házból kapott pénzből akkor már a második autót vették, mert az elsőt totálkárosra törték. És hitelt is vettek fel arra, hogy összeházasodjanak. Az apukám után örökölt pénzünket (ami hármunké volt a 2 tesómmal) is elherdálták, félig beleépítették a házba, ami azóta sem készült el. Mivel csak félig van kész és rengeteget kellene rá költeni, el sem lehet adni.

Aztán jött megint a kalamajka, mert megcsalta anyámat. Anyám harcolt a kegyeiért, mint mindig. Mindig ő könyörgött annak a nyomorultnak.

Költözések költözések hátán. Olyan lakásokba kellett élnem, ahol nem volt bevezetve a víz, és a gáz sem. A falak dohosak, mindig hideg volt. Befóliázott ablakom volt. Nem is tudtam melyik volt a rosszabb. Az éjszakák, amiken arra keltem fel, hogy a másik szobában szexelnek, vagy a nappalok, amikor állandóan belém kötnek, mert mertem szólni a féltestvéremnek, hogy ha szeretne üdítőt, akkor menjen ki maga érte. A kicsihez soha nem szabadott egy rossz szót sem mondani, hiszen egyből kaptuk a fejmosást, az üvöltözést.

Aztán a nővérem betöltötte a 18-at és az árvaságija az ő saját számlájára jött. Azonnal mennie kellett a háztól, hiszen pénzbe került. Egy heves vita után – ahol anyám új férje nekivágta a kályhának is – mennie kellett.

A sors furcsa fintora, hogy kezdtek gondok lenni a szívemmel. Ájulások, másfél hónapig ágyban fekvés, stb. Sosem felejtem el, amikor majd 40 fokos lázzal ott feküdtem az ágyban, anyám egyszer sem jött oda, csak nézte a sorozatát, és ha szóltam, rám szólt, hogy nem hallja.

Aztán elkerültem főiskolára, de akkor sem tudtam menekülni az otthoni dolgoktól. Egyfolytában kaptam a hívásokat anyámtól, amiben nem kérdezte, hogy vagyok, csak az aktuális problémáit taglalta a férjével. Nem beszélve arról, hogy hányszor kellett hallgatnom azt, hogy mikor megyek már haza, mert sosem vagyok otthon (a féltesónkra kellett valakink vigyáznia, meg ellátnia). Ebből nagyon sok vita volt, de egyszer sem gondolt bele, hogy miért is nem járok haza. Aztán lassan kezdtem én is sokba kerülni nekik. Amikor megemlítettem, hogy talán küldhetne egy 5000-est, elkezdődtek a problémák.

A pénz miatti problémák akkor kezdtek megszűnni, amikor összejöttem a jelenlegi párommal, és segített, mint anyagiakban is (amit nagyon nehezen fogadtam el, hiszen a büszkeségem nem engedte), és össze is költöztem vele.

Életem legnagyobb fájdalmát viszont 2011-ben kaptam. Egyszer csak jött reggel a hívás anyámtól. A telefonban sírva mondta el, hogy öcsém elment itthonról tegnap este, és nem ment iskolába, eltűnt. Azonnal felöltöztem, de akkor már éreztem, az öcsémet nem fogom már viszont látni többet. 20 perc múlva már a vonaton ültem és tartottam haza a vizsgaidőszak kellős közepén. Ott anyám sajnáltatta otthon magát, bőgött, és mesélte el mindenkinek telefonon a történetet, hogy amikor este hazaért, azt hitte az öcsém a tanáránál van és megint későig készülnek egy versenyre, de reggel mikor felébredt, még mindig nem volt otthon, és az iskolatáskája és minden irata is otthon van a telefonjával együtt. Azonnal szórólapot gyártottam, és saját költségre nyomtattam. Elindultam járni az utcákat, kimentem a gátba és majd combig érő vízben elmerülve kutattam testvéremet kilátástalanul.

A történet vége, hogy egy hónap múlva testvéremet, megtalálták. Egy hónapig mindent megtettem. Tv, rádió, ismerősök, email címeinek feltörése, keresés, szórólapozás. Aztán egy hónap múlva csak a hír jött, meghalt – öngyilkos lett. Nekem kellett őt azonosítanom. Akkor akkora fájdalmat és haragot éreztem anyám és a férje iránt, hogy soha többet nem akartam őket látni. Nem mentem el hozzájuk. Hátrahagyva mindent magam után visszamentem a suliba, ahol 2 hónap mély depresszió után felálltam, és ki bírtam menni az utcára. Azonnal telefonszámot váltottam, és minden internetes és egyéb kapcsolatot megszüntettem a rokonokkal.

A fájdalmam azóta sem múlt el, hiányzik a testvérem és minden nap azzal a tudattal kell élnem, hogy én is hibás voltam. Mért nem tudtam többet az érzéseiről, mért nem kért tőlem segítséget? De azóta rájöttem. Nem akart engem leterhelni azzal, hogy magamhoz veszem és eltartom. Egyszer mondtam neki, hogy egy szavába kerül, és megoldjuk, hogy eljöjjön onnan, de ő csak ennyit mondott: - Még bírom, egyszerűen nem foglalkozom velük!- de még is fájt neki, mert nem bírta tovább a mindennapos küzdelmet.

Azóta lassan befejezem a főiskolát, de másfél – két év után is belehalok minden nap a tudatba, nincs már öcsém, mindent elvesztettem. Egy nap jól vagyok, másnap az ágyból sincs kedvem felkelni. És ha kérdezik, hogy nem hiányzik-e anyám, csak annyit mondok, nem ő hiányzik, csak az anyai szeretet, amit tőle soha nem kaptam meg…

A történet a gyermekkori családomról szól. Nem volt szép gyermekkorom, amire jó emlékezni. "Édesapám" engem 10 évesen, a bátyámat pedig 15 évesen hagyta ott anyunál. A szüleim akkor elváltak. Anyunak nehéz volt eltartani 2 gyermeket egyedül, ezért költöztünk a mamáékhoz. Ez egyszerre volt jó és rossz is egyben. Amit kaptam tőlük, azért vagy meg kellett dolgozni, vagy leterrorizálták rajtam.  Nem tudtak a generációk egymás mellett nyugalomban élni. A szomszédok folyton hallgatták a kiabálást, amit anyu vitt véghez a mamámékkal. A papám a háborúban harcolt, ennek ellenére nem volt tisztességes ember, folyton emlegette apukámat, hogy még véletlenül se felejtsük el. Pedig ezen voltunk. Nagyon gonosz ember. Persze apu is tehet róla, hiszen folyton felhívott minket hétvégente, hogy hogy vagyunk, általában ittas állapotban.Ez rendszerint a telefonkagyló lerakásával végződött.