A történet a gyermekkori családomról szól. Nem volt szép gyermekkorom, amire jó emlékezni. "Édesapám" engem 10 évesen, a bátyámat pedig 15 évesen hagyta ott anyunál. A szüleim akkor elváltak. Anyunak nehéz volt eltartani 2 gyermeket egyedül, ezért költöztünk a mamáékhoz. Ez egyszerre volt jó és rossz is egyben. Amit kaptam tőlük, azért vagy meg kellett dolgozni, vagy leterrorizálták rajtam.  Nem tudtak a generációk egymás mellett nyugalomban élni. A szomszédok folyton hallgatták a kiabálást, amit anyu vitt véghez a mamámékkal. A papám a háborúban harcolt, ennek ellenére nem volt tisztességes ember, folyton emlegette apukámat, hogy még véletlenül se felejtsük el. Pedig ezen voltunk. Nagyon gonosz ember. Persze apu is tehet róla, hiszen folyton felhívott minket hétvégente, hogy hogy vagyunk, általában ittas állapotban.Ez rendszerint a telefonkagyló lerakásával végződött. 

Azóta már anyuval beszéltek, több év elteltével és anyu szeretné, hogy én is beszéljek vele. Mondtam, hogy már késő, nincs miről beszélgetnünk. Kizártam az életemből felnőtt koromra. A papám akkor terrorizált minket főként, amikor a konyhában voltunk, enni nem hagyott, ami a legundorítóbb dolog volt. Csak ült a székén, ami az asztal körül volt. Mindig tudta mindenkiről, hogy mit és mennyit evett. És rád szólt, ha sokat raktál magad elé. Megjegyzem ő meg egész életében a súlyproblémáival küszködött. Olyan 119 kg-ot mindig nyomott. Ma már nem tud lábra állni és van egy zacskónyi gyógyszere. Szánalmas... Ha nem dolgoztál, nem ehettél. Amikor ettünk, akkor is ránk szólt, hogy ne olyan sokat. Plusz a bátyámat hasonlítgatta az apjához, ami szintén nem volt szép dolog. Egy gyereknek ez lelki sérülést okoz. Pedig a bátyám teljesen más volt. (Most Angliában dolgozik, nagyon talpraesett ember lett belőle.) Ő az érettségim előtt elköltözött tőlünk a barátnőjéhez és akkor rám maradt minden. A szőlőhegyen való fűnyirás, a nagy kert gondozása a mamával, az állatok etetése. A konyhában mindig ott volt a papám, aki sosem hagyta, hogy nyugtunk legyen. Később édesanyám is beköltözött a jelenlegi élettársával a városba, most már én is itt élek velük és egyetemista vagyok. 
Főleg a munkáról szólt a gyerekkorom, olyan volt, mint a börtön. Egy szenvedélyre találtam rá ötödikes koromban, ez a görkorcsolya. Rájöttem később, hogy végül is a sportnak köszönhetem, hogy épp maradt a lelkem, és nem lettem látszólag is sérült gyermek, attól függetlenül, hogy az anyám sem normális egészen. Vannak jó pillanatai, de amióta, ezzel a dohányos, iszákos emberrel van, vagy 5 éve, azóta teljesen megváltozott. Azt hiszem, egy pszichológus jót tenne neki. Csak elbutul ez mellet az ember mellett. Neki az volt a fontos, hogy legyen mellette valaki, nem az "aki" kellett neki. Hát lett is valakije... én nem tudok vele kijönni, folyton bűzlik, hol a cigarettától, hol az alkoholszagtól vagy lábszagtól. Undorító. A vele való kommunikációm, a köszönésre korlátozódott... Rossz embernek tartom őt is. Édesanyám szereti, nem akarja elhagyni. 
Mikor lesz már vége a sok szenvedésnek? Mikor lesz már normális életem, ahol nincs jelen az alkoholizmus, a dohányfüst szag, ahol van boldogság? Persze most már jobb, mint úgy 10 évvel ezelőtt. Csak ezt az embert kellene valahogy eltüntetni az életünkből.