Előhúzhatnék néhány indokot arra, miért osztok meg egy blogon olyan dolgokat, amelyekről még a legszűkebb környezetnek sem szokás beszélni, amit a társadalom össznépi tabuként kezel, és azok jobban hangoznának, mint a valóság. Hogy ezekről a dolgokról pont a tabu mivoltuk miatt kell beszélni, hogy minden egyes új vallomás egy újabb csepp a tengerben, és egyre egyértelműbbé teszi, hogy a gyámügynek, hatóságoknak, törvényeknek ideje lenne olyan stratégiákat kidolgozniuk a vállvonogatás helyett, amelyek segítenének abban, hogy a jövőben kevesebben váljanak áldozattá. Vagy mert a legtöbb áldozat az általános elhallgatás közepén, egy láthatatlan bura alá rekedve sokszor úgy érzi, a saját esete egyedi, és teljesen magányosan, némán vergődik a kétségei között: ezek a történetek, amikor megjelennek, még név nélkül is segíthetnek abban, hogy ha olyan olvassa őket, aki szintén átesett hasonlókon, lássa, mennyien küzdenek a sajátjaihoz hasonló démonokkal. Ilyen blogokon lehetőség van arra, hogy egymásra találjanak. Ezek az indokok mind igazak, de emellett bevallom, önző módon azért írom le, mert tanácstalan vagyok. Elakadtam, tudom, hogy a mostani mozdulatlanság, hogy sehova sem tart az életem nem jelent jót, és változtatnom kell. Ez afféle jelképes doboztető, amivel próbálok lezárni dolgokat magamban (leírhatnám csak magamnak, de akkor sosem készülne el, mint a legtöbb ember, én is profi módon tudok halogatni számomra kényelmetlen szembenézéseket). És talán tanácsot is kaphatok, hogy merre tovább.

Elolvastam a korábbi posztokat, sok analógiát találtam a múltammal, amiben talán az én történetem más, azok a kezdetek. Anyám harmincon felül, egy rossz, tizenéveskorban kötött házasság, majd később válás után végre megtalálta a szerelmet. Én már egy olyan házasságba születtem bele, ahol vártak, szeretettel vettek körül. Nem feltétlenül gondolom helyesnek azt sem, ahogy ők, főleg anyám bánt velem: teljesen megengedőn és imádattal. Az a fajta elkényeztetett gyerek voltam, akinek soha még egy pohár vizet sem kellett töltenie magának, mert azonnal ugrottak az igényeire. Anyámnak volt két másik gyermeke az első házasságából, tizenévesen szülte őket, nevelni nem sok lehetősége volt, korán elkezdett dolgozni, az alkoholista előző férj és az akkor még élő nagyszülő terelgette a közel húsz évvel idősebb féltestvéreimet, akik az apai mintát követték: mindkettő a mai napig a züllöttség mintapéldányai. Anyám talán rajtam akarta az elmulasztott törődést pótolni, talán tényleg azért rajongott körül ennyire, mert szerelemből születtem, nem tudom. Azt hiszem, ezeknek az éveknek, ennek a szeretetnek köszönhetem, hogy még élek.

Anyám asztmás volt, sokszor lett rosszul, és a súlyos fulladások, tüdőgondozókban töltött hetek miatt erre a betegségére koncentrált, így a rák, ami végül néhány hónap alatt elvitte, sokáig felderítetlen maradt. Tízéves voltam, amikor meghalt. Apám azonnal és teljesen összeomlott, nemhogy engem, magát sem tudta megmenteni. Pszichiátria, zárt osztály, majd végleges otthon. Ott halt meg később.

Az egyik féltestvéremnél helyeztek el, ő lett a gyámom, ahol olyan környezetbe kerültem, amilyet korábban hallomásból sem ismertem. Nem léptem a gyámügy felé – nem tudom, miért nem mentem be az első pofon, az első kényszerrel képembe tolt pohár bor, az első nemi erőszak, éhezések után, és kértem, hogy helyezzenek állami gondozásba. Hiszen korábban nem ezt kaptam – az első kilenc-tíz évem során mást sem hallottam, hogy mennyire intelligens, tehetséges gyerek vagyok. Azt hiszem, hogy az első oka a hallgatás-tűrés-tagadás hármasának anyám halála: egyszerűen nem voltam képes feldolgozni, kiheverni, hogy az az ember, aki számomra mindennél fontosabb, egyik pillanatról a másikra az enyészeté lett. Aztán jött a félelem, majd a szégyen. Ezek együttesen elégnek bizonyultak ahhoz, hogy egészen tizenhét éves koromig, amikor már járni alig bírtam az éhségtől, ne merjek szólni arról, ami az új családomban várt rám nap mint nap.

A nővérem mindig alkoholista, link alakokkal kavart, amikor a gyámom lett, akkor egy különösen labilis, agresszív élettárssal élt egy fedél alatt. Rendszeresen kötött ki olyan apróságok miatt az ügyeleten, minthogy rosszfelé kavargatta a levest. Nem dolgozott, nem kapott semmiféle támogatást, a nővérem tartotta el a rokkant nyugdíjából, valamint az én árvaellátásomból. Ennek ellenére önbizalma az volt, amit ő kinyilatkoztatott, annak úgy kellett történnie, mindenki más, főleg a nők, ostobák, „megnevelendő” söpredéknek számított a szemében. Engem se hagyott ki ebből – az első pillanattól fogva megismerhettem a kurva szót és szinonimáit, ahogy nevezett. Éveken át hallgattam, hogy soha nem lesz belőlem semmi, és hogy semmire nem vagyok jó. Nem hagyott ki sem a pofonosztogatásból, sem az alkoholból: ha úgy döntött, hogy nekem is innom kell a tablettásból, akkor nem szabadott nemet mondani, még ha felfordult a gyomrom a lőre szagától, akkor sem. Mert aki ellenkezett, annak nekiment. Ami a veréseknél, lenézésnél és a nyomornál is ezerszer félelmetesebb volt, amitől már akkor mocskosnak éreztem magam, amikor még hozzám se nyúlt, azok az egyértelmű megjegyzései voltak. A „kinyalnálak”, „szőrösödik-e már”, és társai. Nem zavartatta magát, hogy a nővérem is fültanúja volt ezeknek, igaz, ő sem merte, vagy nem akarta leállítani. Elég hamar kiszolgálta magát: egy éjszaka arra ébredtem, hogy rajtam fekszik, a hálóinget az arcomra feszítve fojtogat. Hiába karmoltam, vergődtem, nem voltam képes kiszabadulni, őt pedig csak az érdekelte, hogy lefogjon, amíg ürít, mert kiskorú húsra jött meg a gusztusa.

Ezek után veszítettem el hosszú időre a kapcsolatot a külvilággal, utólag visszatekintve gondolom, a poszttraumás stressz szindróma együtt a halálos fenyegetésekkel, bántalmazással lehetett az egyik fő oka, hogy még évekig elviseltem ezt a környezetet. Onnantól kezdve nem kellett kényszeríteni az ivásra, magamtól vedeltem. Nem akartam, nem voltam képes szembenézni a valósággal, szinte sosem voltam „képben”: ittam, olvastam, rajzoltam, egy kitalált világban bolyongtam fejben, és ha néha vékonyodott a fal köztem és a valóság között, vagy valaki be akart törni a fal mögé, akkor a rettegés ellen önbántalmazással védekeztem – vagdostam magam, a környezetet pedig agresszióval próbáltam elriasztani magamtól. A tanároknak fel kellett tűnnie, hogy nyáron is lógó, nagy göncökben, elhanyagoltan járok, hogy pszichésen nem vagyok jelen, de gyaníthatóan betudták annak, hogy elveszítettem a szüleimet. Nem vitték túlzásba az aggodalmaskodást, pedig sokszor nem jártam be órákra – az általánost rengeteg igazolatlan hiányzással zártam. Persze, ahogy reagáltam a „minden rendben otthon?”-féle puhatolózásokra, nem csodálom, hogy elriasztottam magamtól a környezetet.

15-16 éves koromtól, körülbelül azután, hogy egyszer, amikor a testvérem nem volt otthon, és le akart teperni, én pedig ellenkeztem, néhány rúgás után az ölembe tuszkolt egy dezodoros flakont - már nem aludtam fent náluk, csak „papíron” tartoztam egy háztartásba velük, valójában elbarikádoztam magam a régi lakásunkban. (A testvérem külön élt már akkor is, amikor megszülettem, így akkor is, amikor anyám meghalt, engem náluk helyeztek el). Nem volt egyszerű menet, többször kihívták a szomszédok a rendőrséget, amikor a gyámom élettársa részegen betörte az ablakomat, vagy rámtörte az ajtót (volt kulcsuk, a belső szoba és az előszoba között kicsavaroztam a kilincset), de egy idő után magamra hagytak (persze az árvaellátást továbbra is ők vették fel, és költötték el piára). Rettegtem felmenni hozzájuk, iskolaidőben hétfőtől péntekig menzás voltam, így egy nap egyszer volt mit ennem, hétvégén nem – előfordult, hogy kínomban fűcsomót, papírlapokat rágcsáltam, de inkább ott dideregtem a fűtetlen lakásban éhesen, minthogy felmerészkedjek hozzájuk. Néha a szomszédból kaptam ennivalót, nyáron kukoricát loptam. Nem is tudom, hogy vészeltem át ezt az időszakot, de nem lehetett a végtelenségig művelni. 17 éves voltam, amikor eljutottam abba az állapotba, hogy a halálos fenyegetések ellenére elmentem a gyámügyre. Jegyzőkönyvet vettek fel – nem, a nemi erőszakról szégyelltem beszélni, csak a fizikai terrort meséltem el. Elvették a nővéremtől a gyámságot, a maradék egy évre hivatalból rendeltek ki valakit mellém. Felnőttként kezelt, elintézte, hogy diákszámlát nyithassak, arra utaltatta az árvaságimat, nem ellenőrizgetett.

Biztos voltam a bosszúban, de már ez se érdekelt. Talán meg is történt volna, hogy betör hozzám és agyonver, az egyetlen, amiért megúsztam, hogy börtönbe került. Nemi erőszakért – úgy hallottam, a szomszédból kapott el egy kislányt. Akinek voltak szülei, nem egy megfélemlített, gondjaira bízott árva volt, így lecsukták. Évekkel később szabadult, addigra a nővérem beújított egy másik addiktív élettársat, a fickó pedig felkötötte magát, miután rájött, hogy nincs hova mennie. Ezek csak tippek, nem tudom, miért lett valójában öngyilkos, az már nem az én történetem, én igyekeztem teljes mértékben elfojtani az emlékeket, megszakítani a múlttal a kapcsolatot.

Megszűnt a bántalmazás, de hogy nem kellett erőszaktól tartanom többé, kijött rajtam az évek alatt felgyülemlett pszichés terror hatása. Alvásparalízis, alkohol, továbbra is magam ellen, és a környezet felé irányuló agresszió. Az érettségit is meglehetősen aznapos állapotban tettem le, aztán próbálkoztam felsőfokú szakképzéssel, amit otthagytam. El kellett telnie néhány évnek, hogy elkezdjek kimászni a gödörből. Az első munkahelyem, az első kiállításaim környékén kezdtem jobban lenni. Akkor már csak alkalmanként ittam igaz, pár drogot is kipróbáltam, mind a félelmeimet, az értetlenséget, a miértek, hogyan továbbok félelmeit új levezető szelephez tereltem: rajzoltam, festettem. Azt gondolom, ez segített többé-kevésbé rendbe jönni – hogy ráébredtem, mostantól én felelek a saját sorsomért. A húszas éveim elején végleg felhagytam az ivással, és megfogadtam, hogy soha többé nem teszem – féltem attól, hogy egyetlen pohár újra elindíthat azon a lejtőn, amelyiken már nem akarok semmi mást, csak gondolattalanul lebegni a semmiben. A függőségem áthelyeztem az alkotó tevékenységre, a rajzos, majd a nemrajzos melóhely mellett is folyamatosan rajzoltam, festettem, továbbra sem kerestem a külvilággal a kapcsolatot. De megváltoztam, agresszió helyett feltűnően komolytalan, hülyéskedő álarcot viseltem a munkatársak, haverok előtt, így idővel elég sokan vettek körül szeretettel.

Nem voltak intim kapcsolataim, még a gondolatától is rettegtem, hogy férfival közelebbi viszonyt alakítsak ki. Az első erőszak után elmúlt az alig megjött menstruációm (a mai napig nem rendszeres, közel húszéves koromig nem is volt ciklusom, gyanítom, pszichés okokból), majd csaknem tíz évvel az utolsó után, azt képzelve, hogy dolgozó, önálló, vidám emberként, aki nem iszik, nem érez késztetést sem arra, hogy az ereit nyiszálgassa, rendbejöttem, a fejembe vettem, hogy normális életet akarok. Teljesen, annak minden aspektusával egyetemben. Hát, nem jött össze. Dac volt, hogy megmutatom, hogy csakazértis képes vagyok nőként is funkcionálni, vagy vágy annak megismerésére, amikről a könyvek-filmek mesélnek? Mindkettő talán. Évekig próbálkoztam, de a nemiséggel összekapcsolódott görcsös tévképzeteket, a félelmet és szégyenérzetet nem vagyok képes levetkőzni. Mára már elfogadtam a gondolatát, hogy az életnek ez a része nekem sosem lesz az igazi. Nem mondom, hogy örülök neki, de elfogadtam.

Ettől függetlenül, egészen addig, amíg úgy éreztem, én alakítom az életemet, boldognak éreztem magamat. Aztán elveszítettem a munkahelyemet, kicsúszott a kezemből a kontroll. Egy darabig tartott a korábbi lendületemből, elvégeztem két sulit, írni kezdtem, nemzetközi kiállításra is bejutottam, saját egyénim is akadt, aztán elfogyott az erőm. Nem látom, merre tovább, olyan helyen élek, ahol nem a legkönnyebb melót találni, és napról-napra egyre kétségbeesettebben érzem, ahogyan felélednek a régi félelmek, hogy nem tudom, mit hoz a holnap, és semmi beleszólásom a dolgok alakulásába. Újra és egyre többször kerül a tudatom felszínére, amiket éveken át hallgattam: hogy egy semmirekellő kolonc vagyok, aki az égvilágon semmire se fog jutni. Tisztában vagyok azzal, hogy ez a tudat, az önbizalomhiány hány és hány lehetőségtől fosztott meg a múltban (pl. világéletemben a képességeimhez mérten alálőttem álláskeresésnél, mert féltem a kudarcoktól, és amikor olyan lehetőség jött, amelyben előrébb juthattam volna kapaszkodtam a betanított munkába, csak bizonyítani ne kelljen), de nem tudom, miből meríthetnék erőt, kitartást és önbizalmat, hogy ez a jövőben ne következzen be. Sokan vannak körülöttem, akik szeretnek, akadnak „rajongóim” is, én pedig nem tudok mit kezdeni a pozitív kritikákkal. Azonnal hárítok, mert belül valami bennem elképzelhetetlennek tartja, hogy jó, amit csinálok. A harmincas éveimet taposom, és mielőtt végleg elveszítem a normális élet lehetőségét is, ki kell valahogyan törnöm a bizonyítási kényszer (a halott anyám felé) és az önbizalomhiány (amiatt, mert évekig bokszzsákként, használható eszközként bántak velem) kettőséből anélkül, hogy fel kellene adnom azokat a készségeket, amelyeket örököltem. Nem hiszem, hogy könnyű lesz, és az sem biztos, hogy sikerül. De akarom.