Gyerekkönnyek

De szembe kell néznem a múlttal, mert nem az a kérdés, hogy átéltem-e szörnyűséget, hanem az, hogy túl tudok-e lépni valaha rajta. Ez egy olyan kereszt amit az ember élete végéig cipel. Nem hiszem, hogy túl lehet lépni, hogy olyan eséllyel indulsz az életbe, mint akinek volt gyerekkora. Nekem nem volt. Elvették tőlem vissza vonhatatlanul, megmásíthatatlanul, ellopták az életem egy nagyon fontos szakaszát.

De jöjjön a történet dióhéjban. Anyukám 2. házasságából születtem, egy 9 évvel idősebb nővérem van. Anyám ivott, iszik, alkoholista. Sokkal többet láttam életembe részegen, mint józanon. Apám nagyon kedves ember. Sose emelt rám kezet, sose emelte fel velem szembe a hangját. Csak éppen nem is érdekeltem, nem voltam az élete része. 4 éves voltam amikor lelépett egy hangos szó nélkül. Élni akart, bulizni, csajozni. Anyámat látszólag nem viselte meg a válás. De előttem van egy kép ahol a vasúton állunk és anyám zokog, miközben én a karjába ülök és mondja, hogy integess apádnak. Nem értettem mi zajlik körülöttem, hova távolodik a vonat, amin szeretett apám ül. Összepakolt és lelépett, nem érdekelte mi lesz velünk, mi lesz velem. Anyám innestől merült bele az alkoholba csak igazán, de én ezt gyerekként nem igazán fogtam fel. Odaköltöztünk a nagymamámhoz, aki egy nagyon kemény asszony. Nem lehetett nála sohasem lazsálni, egész nap dolgozni kellett, hol a földeken, hol bent a házban. Megkövetelte a fegyelmet mindenben, ha valami nem úgy volt ahogy ő akarta, megkaptuk a büntetést érte. Nővéremet jobban szerette mindig nálam, mert az ő apját szerette, az enyémet utálta és pechemre külsőre tiszta apám vagyok. Ez módszeresen a fejemhez is lett vágva. Ekkoriban anyám még tudott dolgozni, csak munka után ivott és józan napjai is voltak, én pedig győzködtem magam, hogy ez nem is olyan szörnyű. Aztán teltek az évek, nővérem főiskolára ment, és elköltözött. Az egyetlen bizalmasom, akivel jó volt a viszonyom ott hagyott. Rajta is nyomot hagyott a gyerekkor, habzsolta a pasikat, nem tudott párkapcsolatot kialakítani.

8-9 éves lehettem, amikor mamám barátja elkezdett molesztálni. Az igazi nagyapámat nem ismertem, születésem előtt meghalt. Az új barátja egy nagyon beteg lelkű férfi volt. Bár testileg is beteg volt, ez nem akadályozta abba, amit később velem tett. Fogdosással kezdődött, majd nekem kellett őt fogdosnom. Nem tudtam mi ez, de ösztönösen féltem tőle. Megfenyegetett, hogy ha elmerem mondani valakinek, akkor nagyon megbánom. Féltem tőle, undorodtam tőle, sírtam, amikor molesztált. A nagyanyám pontosan tudta, hogy vannak ferde hajlamai, de semmit nem tett. Kettesbe hagyott vele, sokszor vigyázott rám. Egyszer nagyanyám hamarabb hazaért és éppen megint fogdosott a férfi. Jelzem egyébként nem serdültem korán, ekkoriban még teljesen kislány testem volt. És nem az történt, amire számítani lehetett, hogy mama elzavarta volna a férfit, hanem azt mondta kis RIBANC vagyok és felajánlkoztam neki. Soha többet nem beszéltünk erről. A férfi nem sokra rá meghalt. És anyám mit szólt hozzá? Semmit. Ekkoriban már nem igen voltak józan pillanatai, nem érdekeltem. Anyagilag jó körülmények között éltünk, talán a környezet ezért se vett észre semmit, meg azért se mert mindent magamba fojtottam. Úgy tettem, mintha minden rendben lenne, még magamat is győzködtem. Hiszen voltak új ruháim, meleg ételem, száp házam..És hogy mellette mik történtek én ezt elnyomtam belül.

Elvégeztem a 8 osztályt, kitűnő lettem. Nagyon okos, jó tanuló, szorgalmas kislány voltam. Pedig senki nem kérdezte ki a leckét, senkit nem érdekelt, mi van a suliban. Ha anyám véletlen belenézett az ellenőrzőmbe és rossz jegy volt benne, megvert és ennyi. Én ebben az időben sokszor az ételbe menekültem és nagyon sokat ettem. Szépen ki is kerekedtem, ami nagyanyám állandó céltáblájává vált. Folyton gúnyolódott, hogy gusztustalan vagyok, undorító vagyok, soha nem fogok kelleni senkinek. Hiába lett a kitűnő bizim, nekem nem volt nyáriszünetem. Nem mehettem sehova, se barátokhoz, se semerre. Egész nyáron nagyanyám földjein kellett dolgoznom, volt olyan, hogy elájultam a 40 fokos napon a földön, mama leöntött egy fél vödör vízzel és dolgoznom kellett tovább. "Aki nem dolgozik ne is egyék"- ez volt az ő mottója. 

Anyám ekkoriban összeismerkedett egy alkoholista férfivel, aki egyébként skizofrén is. Kocsmába volt anyám pultos (kecskére a káposztát...) és oda járt be a férfi. Hamar összemelegedtek, és anyám elköltözött vele mamától albérletbe. Megkérdezték én menni akarok-e, de akkor még inkább azt választottam, hogy mamával maradok és inkább szigorban élek. Így telt el a gimi első osztálya, egészen tűrhető volt, mama is enyhült egy kicsit a jó eredményeim láttán. Ekkor azonban elkezdtem serdülni, a testem megnyúlt, lefogytam és a fiúk elkezdtek irántam érdeklődni. Szerettem volna bulizni járni, mert nagyon tetszett, hogy ennyi évig senki nem figyelt rám, és ha most ilyen módon is, de a figyelem középpontjába kerültem. Mama persze nem engedett el, így döntöttem, elköltöztem anyáékhoz. Az igazi pokol a következő 2 év volt. Folyton ájulásig részegek voltak, maguk alá pisiltek, undorítóak voltak. A férfi pedig nagyon agresszív. Állandóan veszekedtek és verekedtek részegen. A fejemre húztam eleinte a párnát, de később már én is közbeavatkoztam. Elkezdtem én is piálni, loptam a férfi nyugtatóit. Sokszor én is kiütöttem magam és féktelenül buliztam. Pasitól pasiig menekültem, hiába tudtam, hogy csak azt akarják és kihasználnak, mégis azt éreztem szeretetet kapok tőlük és kellek valakinek. Csoda, de a suliba nem romlott le jelentősen az eredményem, és semmit nem vettek észre. Falaztam anyának, sose ment szülőire, meg ilyesmi, de mindig kimentettem, hogy sokat dolgozik. Rendes ruhába jártam, az osztálypénz mindig fizetve volt- az osztályfőnököt pont ennyi érdekelte, pedig utólag visszagondolva sütött rólam, hogy nem jó valami.

Anya 24 órába dolgozott a kocsmába, így sokat lettem kettesben a férfivel. Eleinte csak szóváltások voltak, majd elkezdett engem is verni. Bokszoló volt fiatal korában, ha ököllel ütött sokszor azt éreztem megfogok halni, agyonver. Mikor anya hazaért akkor nem az volt, hogy miért bántott, hanem az, én hogy merem kinyitni a számat, takarodjak a francba, ameddig az "ő kenyerét zabálom" addig kuss a nevem. Ha elmentem mamához és elmondtam, ő is legyintett, hogy csak nevelnek. Az egész család hozzáállása mindenhez pont ilyen. Anyám nem alkoholista a mai napig, csak "iszogat". Lényegtelen, hogy napi 4l tablettás bort megiszik és ájult lesz tőle, ez csak "becsicsentés" a családnak.

15 évesen kórházba kerültem egy hasi műtét után. 1 hét után engedtek haza, még varrattal a hasamba. Anyám dolgozott, a pasija szokás szerint totál részegen otthon. Összeveszett velem, mert nem tudtam ebédet főzni, hiszen nagyon gyenge voltam, és hasba rúgott. A varratom 2 helyen felszakadt, össze estem a fájdalomtól. Felhívtam apámat (aki hol külföldön, hol belföldön, de mindig más városba lakott), hogy ha nem jön értem öngyilkos leszek. Egyszer már megpróbáltam előtte egy fél évvel kb, bevettem úgy 20-30 szem frontint és ráittam 7 dl vodkát. 2 nap teljesen kiesett, nem tudom minek köszönhetem, hogy nem haltam meg. Anyáék észre se vették. Csak azt, hogy eltűnt a gyógyszerből ennyi, amit azzal kommentáltak, hogy feltűnési viszketegségem van.

Apám eljött értem és elvitt az ő anyukájához, másik mamámhoz. Ő a világon a legangyalibb teremtés, a nyugalom és béke szigete volt nála lenni. Csupán nagyon beteg már hosszú évek óta és nagyon rossz anyagi körülmények között él. Ha kicsit is jobb helyzetbe lett volna, nem kérdés, hogy hozzá költözöm, de nem akartam terhelni. Ott voltam 3 napot, mire apám hazavitt azzal, hogy ne haragudjak, de ő nem tud nevelni. Sokszor jött össze olyan nőkkel, akiknek volt gyereke, állandóan váltogatta a nőit. Nem értettem és ma sem értem, hogy idegen gyerekeket mért vállalt fel és engem miért nem. Hazavitt és minden csak rosszabb lett. Volt, hogy anyám télen kirakott, hogy menjek ahova akarok, mert nekik nem kellek és én egész éjjel bolyongtam. Mikor reggel hazaértem semmire nem emlékezett és megvert azért, mert egész éjjel csavarogtam. Az iskolába még mindig kínosan ügyeltem arra, hogy normálisnak tűnjek, én szégyelltem azt, hogy milyen a családom, Volt, hogy majd elaludtam, mert egész éjjel dorbézoltak az alkoholista barátokkal, ami mindig balhéba torkolott, de másnap végigültem a sulit, úgy, hogy a szemem majd leragadt.

Anyám ekkoriban minden stresszt rajtam vezetett le, előbb ütött, aztán kérdezett. Vagy harapott, ez volt a másik eszköze. A jobb kezem tele van harapásnyomokkal. Mikor 15 voltam, volt anyáméknak egy nagyon csúnya összeveszésük. Megfogta anyám fejét a férfi és belevágta az ablakba. Anyának elvágott a nyakába egy eret és spriccolt a vér. Minden csupa vér lett pillanatok alatt. A férfi semmit nem tett, lefeküdt aludni. Törülközővel próbáltam elszorítani a nyakát és nagyon féltem. Azt mondta a pasi, ha kihívom a mentőket megöl, ameddig kijönnek. Anyám elájult és falfehér volt. És minden csupa vér volt, a ruhám, a folyosó, anyám. A mai napig bennem van az a borzasztó szag, a vér illata. Felhívtam megint apám és leszaladtam, mikor odaért nyakig véresen. Csak zokogni tudtam, meg se bírtam szólalni. Anyámat mielőtt lejöttem odahúztam az ágyhoz és bekötöttem a nyakát. Apám azt mondta elvisz, de mondtam, hogy nem hagyhatom itt így anyát. Apa azt mondta, nem érdekli és elmentünk. Egész éjjel hívtam anyáékat, senki nem vette fel. Biztos voltam benne, hogy meghalt. Reggel elmentünk a cuccaimért. Anya már sokkal jobban volt, annyira, hogy totál részeg volt. Azt hittem elájulok ott helyben. Összepakoltam a cuccaim és apához és az akkori barátnőjéhez költöztem.

Nyugodt fél év volt, közben megismertem egy 25 éves fiút, akivel komolyodni kezdett a kapcsolatunk. Terhes lettem 16 évesen. Apám mondta, hogy ha megtartom a babát el kell menjek, ők nem tudják anyagilag felvállalni, és amúgy is külföldre költöznek, Németországba. Én megakartam tartani a babát, úgy hogy otthagytam a sulit és a pasihoz költöztem. Mindössze 3 hónapja voltunk együtt egyébként. Anyámat  és nagyanyámat kicsit se érdekelte a gyerek, annyit fűzött hozzá anyám, hogy most már "Nem az ő dolga eltartani legalább". A kapcsolatom se volt felhőtlen, 16 éves voltam és még nagyon gyermeteg. Megszületett a baba. A párom sose ivott egy kortyot se, de a baba születése után mégis volt, hogy agresszív lett. Nem volt borzalmas a kapcsolatunk, de jó se. Azt se tudtam mit kezdjek a fiammal, nem volt előttem anya minta, nem tanítottak meg szeretni se. Az elején nem voltam a legtökéletesebb, elég sokat bíztam a nővéremre, aki időközben már dolgozott én meg buliztam. Ez így ment egy évig, aztán beiratkoztam esti gimnáziumba, hiszen 3. osztályba abbamaradt a tanulmányom. 1 éves kora után már sokkal jobb kapcsolatunk lett a fiammal, megdolgoztam azért, hogy közel kerüljünk egymáshoz. A párom másik városba talált munkát, így csak 2 hetente járt haza, de támogatott minket anyagilag, sokat köszönhetek neki. Sikerült leérettségiznem, a kicsi bölcsis lett. Elmentem dolgozni, a páromat közbe kirúgták, ami hatalmas törést okozott neki, és nagyon befordult. Innestől lett igazán agresszív, kaptam pofonokat, rúgdosást, ha valami nem tetszett neki. Érdekes, hogy nekem ez még se okozott akkora lelki fájdalmat, egész életemben vertek és bántottak, kezdtem azt gondolni, én ezt érdemlem. Aztán a fiunkhoz is agresszív lett, kikapott tőle sokszor apróságok miatt. Ezt már nem akartam tűrni, pontosan tudtam mit érez ilyenkor egy gyerek. Már dolgoztam és elkezdtem amennyi pénzt csak tudtam eltenni, ez nem okozott gondot, mert az anyagiakat mindig én kezeltem. Mikor 5 éves lett a fiam, összepakoltam a cuccaim és eljöttem. Anyáméktől megkaptam, hogy hálátlan ribanc vagyok, szerették a páromat. Ő felkarolt én meg leléptem, amikor tudtam.  Nem érdekelt a véleményük, azóta a fiam már 8 éves. Nagyon jó vele ketten élni, nagyon jó, hogy végre senki nem bánt. Az apjának akármennyit is bántott egy kicsit mégis hálás vagyok, nélküle nem lehetne most a fiam velem. Nagyon nyugodt anya vagyok, sose ordítok a fiammal, de nem is kell, nagyon klassz srác.

A történet lehetne innestől happy end is, de nem az. Sose fogom teljesen kiheverni a gyerekkorom, ha csak ordibálást hallok ösztönösen összehúzom magam. Nem tudok normális párkapcsolatot kialakítani, nekem is sok hibám volt abban, hogy tönkrement az exemmel. Nem engedek magamhoz senkit közel, nem tudok bízni, gyűlölök konfrontálodni. Anyámékat egy évbe 2-3-szor látom, de időközben másik városba is költöztem. Szeretik az unokájukat, de sose lesz igazi nagyi, hiszen állandóan részeg, sohase bíznám rá egy percet se. Úgy csinálnak, mintha átlagos gyerekkorom lett volna. Sohase tudtam anyámmal megbeszélni semmit a múltból és ez nagyon fáj. Ha bármit felhozok, akkor elmegy és annyit mond hagyjam békén. Én próbálok erőlködni, de karácsonykor is elmentünk a gyerekemmel és délelőtt 10-kor már annyira részegek voltak, hogy beszélni se tudtak. Leraktam a konyhába az ajándékot és eljöttem. Apám néha-néha felbukkan, nem tudom mi van vele. Barátaim nincsenek. A középsuliba nem szerettek, mert csak a jéghegy csúcsát látták, hogy állandóan fiúzok és elkönyveltek könnyűvérű libának, hiszen úgy tudta mindenki normális a családom. Egy barátnőm volt, de még ő se tudta az igazat. Csak 1-2-szer jött fel hozzánk, mikor tudtam nincsenek otthon, és azt látta szép házban élek, van mindenem. Magányos vagyok, csak a fiam a támaszom. Teszem a dolgom, nevelem a fiam, dolgozok, nagyon bensőséges kapcsolatunk. De hiányzik valaki, aki a támaszom, mégis úgy gondolom nekem sose lesz normális kapcsolatom. Nem tudom senkinek elmesélni a sok átsírt éjszakát, a szexuális zaklatást, a rettegést, a félelmet amit mindennap éreztem. Azt, hogy mennyire nullának éreztem és érzem sokszor magamat még most is. Így ha bármikor szóba kerül bármilyen szituációba, csak szép dolgokat mesélek a gyerekkoromból, ami persze nagyrészt hazugság. Ezt az egészet elraktam az agyam egy polcára és jó mélyen lelakatoltam. Nem tudom képes lesz-e rá valaha bárki is ,hogy kinyissa, mikor még saját magam elől is rejtegetem, ez az első és talán az utolsó alkalom, hogy szembe nézek vele, elmesélem, visszatekintek.