Gyerekkönnyek

Talán, a sorsom már meg volt pecsételve, mielőtt megszülettem. Anyám apám szeretője volt, akinek felesége és két fia volt már akkor. Amikor anya beleszeretett, nem tudta, hogy családos ember, mikor megtudta, akkor pedig apa hitegette, hogy elhagyja a családját. Persze egy idő után ezt nem kellett volna bevennie, nem akarom mentegetni, naiv volt nagyon. Évekig voltak szeretők, és apa mindig kitalált valamit, hogy most mért nem hagyja épp el a családját... (mikor a kisfia iskolába megy, mikor elmentek nyaralni, mikor a nagyfia elballag, mikor a házuk kész lesz, mikor ez,az amaz lesz).
Mikor anya teherbe esett, apám könyörgött neki, hogy ne tartson meg engem, de anya már 28 éves volt, és nagyon akart gyereket, amellett pedig apa volt élete szerelme, és egy nő kitől mástól akarna gyereket, mint a szerelmétől. Vállalta, hogy egyedül felnevel. Apa meg is fenyegette, hogy ne tartson meg engem, de aztán csak megtartott. Ez mondjuk nekem jó.
Mikor megszült, apám könnyek közt köszönte meg, hogy kislányt szültek neki, mert a két fiú után, nagyon akart kislányt. Aztán születésem után pár órával odamentek anyámhoz, hogy "legyen erős anyuka, a kislánya meg fog halni". Képzelhetem, mit érzett. Kiderül, hogy születési rendellenességeim vannak. Max két hetet adtak nekem. Két hétre rá már max két évet, s aztán meg max négyet. Szerencsére egyik se jött be. Apám egy éves koromig látogatott, de mikor anyám gyerektartást kért, apám megfojtogatta és megpofozta. Emlékszem rá, pedig nagyon kicsi voltam, meglátott engem, én el kezdtem kétségbe esetten sírni, és akkor azt mondta, szerencséd, hogy itt a gyerek, különben megölnélek. Aztán nem láttuk többet, se őt, se a pénzét. Gyerektartási pert kezdeményezett anyám, de mikor apa megfenyegette a nyílt utcán, akkor elállt a pertől.

Így hát egyedül nevelt fel, akkor az anyja se tudott segíteni, mert a papa rákos volt. Egyedül nevelt, ebből én akkor semmit nem éreztem, anya száz százalékig ellátott, gondoskodott rólam, szeretett, és ápolt. Én annyira felgyógyultam, hogy egy éves koromra olyan voltam, mint a többi gyerek. Négy éves koromig így éldegéltünk kettecskén. Aztán lett egy pasija anyának, aki rövidesen hozzánk költözött. Az elején minden nagyon szép és jó volt. Kaptam új ruhákat, játékokat, apai szeretetet, anyát is támogatta végre valaki.

Aztán egy - két év múlva el kezdett inni, és verni anyát. Féltékenykedni, vádaskodni, ordibálni.
Anya nem járhatott szoknyában, mert akkor büdös kurva volt. Én, büdös zabigyerekként voltam titulálva, aki nem kellett senkinek. Legrosszabb 6-7 éves korom környékére lett a helyzet.
Emlékszem, pisiltem, ő bejött zuhanyozni. Engem bámult, álló farokkal, simogatta magát, és vigyorgott. Én csak bámultam, nem tudtam akkor még, hogy ez rossz. Akkorra már minden este ordibálásra kellett volna elaludnom, az iskolában nem tudtam koncentrálni, de semelyik tanár nem kérdezett semmit, nem tett semmit. Anya kék zöld foltokkal járt dolgozni az iskolába, úgy tanított, napszemüvegben. Emlékszem, nevelőapám sokszor megerőszakolta anyát, nekem meg nézni kellett. Végig nézette velem, szerintem izgatta a jelenlétem. Sokszor simogatott engem, főleg a fenekemet, és mindig azt mondta, olyan jó segged van, mint anyádnak. Rendszeresítette, hogy mindig akkor zuhanyozott, mikor én pisiltem, persze álló farokkal, magát simogatva. Egyszer puszit kellett adnom a farkára. Sokszor simogatta a nemi szervem, miközben fürödtem.A legrosszabb mégis az volt, mikor anyát erőszakolta meg előttem, nekem pedig nézni kellett. Az izgatta, ha zokogunk mind a ketten. Egyszer, amikor anya nagyon zokogott, megkérdezte, "dugjam inkább a lányodat?", ezzel anya elhallgatott, és én is. Sosem erőszakolt meg, lehet, várta, hogy nagyobb legyek. Mindig azt mondta, olyan jó seggem van, mint anyámnak, de a mellem még nőhetne.

Nagymamámnak elmondtam, hogy nevelőapám mindig megveri anyukámat, ő először azt reagálta, hogy az asszony hibája, ha megverik. Később már nem így gondolta, szorgalmazta, hogy dobjuk ki a lakásból. Nem olyan könnyű az. Úgy utálom, aki ilyenkor okoskodik: "Miért nem dobtad ki? miért nem hívtál rendőrt? miért nem szakítottál vele?" Aki ilyet kérdez, nem tudja, miről beszél! Anya számtalanszor összepakolta a cuccait, és kitette a küszöbre. Erre ő betörte az ajtót, éjjel 1-2 óra körül és olyankor iszonyatosan megverte anyámat. Anya védte magát, egyszer neki lökte az ablaknak, majd a tükörnek, kitört az üveg, szétvágta nevelő apám hátát, de nem állította le, inkább talán ingerelte a vér szaga. Ha épp nevelő apám vigyázott rám, mindig a kocsmába vitt. Én félkarú rablóztam, miközben ő talaj részegre leitta magát. Aztán – biciklivel - hazavitt. Sokszor olyan részeg volt, hogy elestünk, ilyenkor mindig bevertem a fejemet. Mikor anyámmal összevesztek, mindig a nevelőapám jött értem az oviba, velem zsarolta anyát, hogy engedje be a lakásba, mert ha őt nem engedi be, én sem jutok haza.Sokszor a nyakába ülve cipelt engem, és úgy is elestünk, egyszer így tört be a fejem, és tört el a csuklóm. Nevelő apám egyébként elvált ember volt, két kislánya volt. Sokszor voltak nálunk a lányok, utálták anyát, aki elfoglalta az anyjuk helyét, és amiben tudtak keresztbe tettek nekünk. Pl: kiköpték az ételt, vízi pisztollyal összespriccelték a festményeket a falon.
Engem is kikészítettek, direkt bántottak, csúfoltak, vertek. Mikor anya rájuk mert szólni, ő volt büdös kurva, és meg a zabi.

9-10 éves voltam, mikor felszedett egy huszonéves kiscsajt, és megszabadultunk tőle. Anya volt olyan rendes, és megkereste a lány, hogy figyelmeztesse, vigyázzon ezzel az állattal. Később a lány megköszönte neki.  Kiderült, miért volt elvált ember a nevelőapám: verte a volt nejét, és a két kislányt. Anya azt mondta, kár hogy őt nem figyelmeztette a volt feleség, mint ahogy ő a lányt. De hát nem mindenki olyan jó indulatú, mint ő.Mikor végül megszabadultunk ettől az állattól márt tisztára idegbetegek lettünk anyával, főleg ő.  Egy utolsó nagy verést kapott, emlékszem csomókban hiányzott a haja, eltört több bordája, mikor legurult a lépcsőn. Tulajdonképpen le lett rugdosva a lépcsőn. Ja és, akkor okoskodik, hogy miért nem hívott rendőrt? Megtörtént, kijöttek, és kiröhögtek minket: "halál esetében tudunk az üggyel mit kezdeni". Emlékszem, ahogy röhögnek a képembe, mi meg sírunk. Minket csak az mentett meg, hogy talált a fószer egy fiatal pipit, akit befolyásolhat, mert anyát már nem tudta. Azóta nem is volt kapcsolata senkivel, szegény megsínylette.

Ezután iskolai erőszak áldozata lettem, teljesen depressziós voltam 15-16 éves koromig. Tizenöt éves koromba megismertem apukámat, hozzá se akartam szólni, mondván, ha eddig nem jött, most már mit akar? Anyukám beszélt rá, hogy találkozzam vele. Fél évig egy szót nem szóltam hozzá, csak ültem mellette és hallgattam. Két bátyámat is megismertem, egyik nagyon jól fogadta, a másik mai napig fenntartásokkal... ő a kisebb,  gondolom, zavarja, hogy a legkisebb szerepét elveszni látja velem. De ez nem így van. Mai napig ő van elkényeztetve.
Viszont apával jó a viszonyom, szeretjük egymást. Rá hasonlítok. Bár gyávaságban nem, és felvállaltam volna a zabi gyerekemet. Mai napig azt meséli be a családjának, hogy nem is tudta, hogy van egy lánya, az a hülye tanárnő most mondta meg neki. Meg, hogy ez csak egy éjszakás kaland volt... haha. Körülbelül 5-6 évig szeretők voltak. De mindegy, biztos könnyebb volt így elmesélni otthon a sztorit. Megértem. Megbocsátottam. Ha nem adtam volna a találkozásnak esély, most kevesebb lennék egy apával, két testvérre, egy mostohaanyával és sok élménnyel, amit velük éltem át.  Teljesen korrekt a mostoha anyám, mondván: "nem a gyerek tehet róla, hova születik, kiktől születik", így van! Szerencsére értelmes nő, nem hibáztat engem semmiért. Tisztelem érte.

Anyámat tisztelem mégis a legjobban. Emlékszem sokszor nem volt mit ennie, de engem megetetett mindig, és a legszebb ruhákat túrta nekem a turkálóból, senki nem mondta meg róluk, hogy turkálós ruhák. Mégis, minden nélkülözésben velem maradt, és sosem jutott eszébe engem beadni a zaciba, vagy letenni apám küszöbére, vagy jelenetet rendezni, vagy pereskedni.  Nem tehet a nevelőapám tetteiről sem, mindent megtett, hogy megszabaduljunk tőle. Aki mást mond, hazudik, vagy még nem próbált meg egy nagydarab izmos állatot kitenni a lakásból, aki a gyerekkel zsarolja.Egyetlen rá róható rossz, hogy naiv volt. De ha nem lett volna naiv, én nem lennék. Persze, lehet nem naiv volt, csak szerelmes. Apám hálás lehet, hogy megbocsátottam neki. Jó érzés. Tanulság: ne kezdjetek nős pasival és ne kezdjetek elvált pasival, mert nem véletlenül elvált.

19 éves koromban egyébként megerőszakolt a pasim. 2 hete voltunk együtt, még nem akartam szexet. Letepert, letépte rólam a ruhát, és megtörtént. Belém is élvezett, vettem 10 ezer forintért esemény utánit és imádkoztam. Aztán megint megtette, megint esemény utánit vettem be. Azóta megtudtam, hogy komoly bajaim is lehettek volna a tablettáktól. Később már hagytam magam, nehogy megerőszakoljon. Rettenetes volt. És a legrosszabb, hogy egy idő után kötődni kezdtem ahhoz a fiúhoz, meg is szerettem. Mindegy, annak már vége. Három éve kapcsolatom van egy csodás emberrel, akinek több mint egy éve mennyasszonya vagyok, és azóta együtt is élünk a közös lakásunkban, Tehát van kiút. Főiskolát végeztem, és most dolgozom.  Olvastam itt rettenetes történeteket, az enyém szerencsére happy end... Biztatnám a többieket, csak a tanulás a kiút, meg a nyelvtanulás. Nem a depresszió. Nem az önvád. Tudom, nem vagyok hibás semmiért. Örököltem egy kis naivitást, tudom, de mai napig bízom az emberekben és tudom , hogy az élet szép.

Mindig igyekeztem magamba elnyomni az érzéseimet a gyerekkorommal kapcsolatban. Félelmetes mennyire próbálja velem elhitetni az agyam, hogy nem is volt olyan szörnyű. Az emlékek megszépülnek idővel, az agyam védekezik. A rosszból csak beugranó villanások, felsejlő képek voltak meg az agyamba. Nem tudtam, nem akartam arra emlékezni, ami történt velem..

Most 17 éves vagyok. 2 éves koromban a szüleim elváltak. Anyám alkoholista, apám visszaeső alkoholista. Hatalmas fájdalommal járt az a tudat, hogy apukám magunkra hagyott. Hárman vagyunk testvérek, két bátyám van. Mind a ketten isznak. A nagyobbik bátyám már csak egyszer-kétszer jött haza, amúgy meg már nem lakott ő sem velünk tizenéves kora óta. Képtelen volt elviselni anyámat, és azt a terhet, hogy neki kell mindig vigyáznia ránk. Így már 8 éves korunktól igazán önállóak voltunk. Anyu ambivalens személyiség volt, hol szeretett, hol agyonvert minket. Sokszor bántott minket úgy, hogy nem követtünk el semmit. Én ezt nem igazán fogtam még fel így azt hittem, hogy én vagyok a hibás és biztos jogosan vert el. Még így is mindig odabújtam hozzá. A kisebbik tesómmal állandóan verekedtem vagy veszekedtem. Alapvetően egymásra uszítottuk anyánkat. Amikor én vertem meg a bátyám, akkor ő egyből ment árulkodni és akkor anyám fakanállal, szíjjal vagy épp csak kézzel vert el engem. Amikor ő vert meg, akkor én mentem. Szeretethiányosak voltunk, soha nem kaptunk egy kis szeretet sem, mert anyám a napja nagy részét a kocsmában töltötte vagy dolgozott. Nem voltak barátaim, csak egy kis fiú volt nekem, aki nálam jóval fiatalabb volt. Vele játszottam, mikor már a megőrülés szintjét súroltam.

Életem egy hatalmas fordulatot vett, amikor megismertem a szomszédban lévő új lakókat. Náluk is ugyan ez volt a helyzet, hárman voltak testvérek. Két fiú és egy lány. A két szülő alkoholista volt, az apjuk nagyon agresszív. Amikor megismerkedtem a két fiúval, nagyon jól kijöttünk, elég jó társaságnak tartottam őket így sokszor jártam el velük ide-oda. (Nagyon részletesen nem írom le a történetem, ha valaki szeretné mesélek róla, de könyvet írok az életemről, már elég sok dolgot leírtam, ott minden meg van részletesen.) A lényegre török. A szomszédban lévő idősebb fiú elhívott magával, hogy sétáljunk. Séta közben egy pincéhez értünk ami az utcánkban volt. Megkérdeztem tőle, hogy kié és hogy be lehet-e menni oda. Elmondta, és be lehet. Amikor lementünk, korom sötét volt. Semmit nem lehetett látni, azt mondta, menjünk el a végébe majd jöjjünk vissza. Féltem elindulni, de sürgetett, így erőt vettem magamon és elindultam vele együtt a sötétbe. A végéhez érkezve a falba ütköztem, mert nem láttam semmit. A kezét a vállamra tette, majd közölte velem, hogy vetkőzzek le. Természetesen én nem akartam, amúgy is hideg volt, de fogalmam sem volt hirtelen, mit akar. Akkor rám üvöltött, hogy vetkőzzek le! Ellenkeztem, nagyon féltem, de ekkor elkapott, neki vágott a falnak és leszorított úgy, hogy mozdulni nem bírtam. Letépte a nadrágom s mindenem, eközben ráncigált... majd megerőszakolt. Kurva nagy fájdalmat éreztem, amikor belém hatolt, üvöltöttem, sírtam, és kapálóztam ahogy csak tudtam. De ilyenkor sokszor a falba vágott. Nagyon erősen szorított, de fájdalmasabb volt az, amit odalent okozott. Elvesztem. Amikor végzett, eldobott magától a földre és ott hagyott lent a sötétben. Még mindig sírtam, az arcomat a kezembe temettem, remegtem és egyre üresebbnek éreztem magam. Tapogatózva megkerestem a ruhám, felvettem. Majd alig bírtam felállni és menni. Nagyon fájt mindenem, de minden erőm összeszedve próbáltam kijutni abból a borzalmas pincéből. Hazamentem, az arcomat a hajammal takartam. Anyám nem volt otthon, a bátyám meg játszott a gépen. Senkinek sem tűnt fel, hogy bajom van. Lefeküdtem aludni. Mikor már a sírástól és a kimerültségtől, nem beszélve a hatalmas fájdalmakról nagy nehezen álomba merültem, rémálomra riadtam fel valamikor az éjszaka közepén. Megnyugodtam, hogy otthon vagyok és nem a pincébe. Megpróbáltam elmondani anyunak, de őt nem érdekelte semmi csak a pia, próbáltam jelezni vagy valahogy mutatni, hogy szeretnék neki egy nagyon fontos dolgot mondani de soha nem hallgatott meg. Nagyon sokszor megpróbáltam, de nem ment. Így feladtam. 9 éves koromtól egészen 12 éves koromig folyton bepisiltem. Folyton rémálmom volt, vagy nem tudtam aludni. Minden éjjel azt kívántam, hogy bár fel sem ébrednék reggelre. Nem szabadulhattam tőle könnyen, még egyszer előfordult ez náluk, majd kurva sokszor átjött és le kellett szopnom. Azt mondta, ha elmerem mondani bárkinek, agyon ver, ő vagy az apja. (Tudta hogy félek az apjától) Ha el merem mondani anyámnak, akkor engem fog megutálni és ki fog dobni otthonról. Még most is érzem azt az undorító ízt a számban. Nem mindenki előtt maradt ez titokban, a haveroknak nagy szeretettel mondta el ez a féreg. Így az egyikőjük betalált és molesztálni kezdett, de szerencsére elég hamar kimásztam a karjai közül. Feldolgozni csak egyféleképpen tudtam, maszkba rejtettem és megpróbáltam a lehető legmélyebbre elnyomni magamban. De persze ez nem úgy ment mint szerettem volna, mivel ott laktak mellettem. Az érintés volt a legrosszabb, nehéz utakat jártam meg mire eljutottam arra a szintre hogy valaki megölelhet, hogy hozzám érhet. Ebben is csak a szeretethiány segített, mindig arra vágytam hogy valaki megöleljen igazán, úgy ahogy senki más. Szeretetből. Ezt soha nem kaptam meg, hiába is kértem, senkitől nem kaptam meg soha. Nem volt ki segítsen feldolgozni ezt az óriási fájdalmat és félelmet. Nem maradhat ez örökre így. Egy barátra vagy egy társra volt szükségem. Számtalanszor megpróbáltam öngyilkos lenni. Depressziós lettem. Undorodtam az emberektől, főleg a férfiaktól. Egy fiús külsőbe menekültem, elkezdtem fizika munkát végezni, hogy megerősödjek és ne tudjanak ismét bántani. Úgy néztem ki mint egy fiú, furcsának tartottak az emberek. Mindig a kapucnimba és a sapkámba rejtőztem, dührohamaim voltak. De szép lassacskán kezdtem elnyomni magamban. Vagdostam magam.

Előhúzhatnék néhány indokot arra, miért osztok meg egy blogon olyan dolgokat, amelyekről még a legszűkebb környezetnek sem szokás beszélni, amit a társadalom össznépi tabuként kezel, és azok jobban hangoznának, mint a valóság. Hogy ezekről a dolgokról pont a tabu mivoltuk miatt kell beszélni, hogy minden egyes új vallomás egy újabb csepp a tengerben, és egyre egyértelműbbé teszi, hogy a gyámügynek, hatóságoknak, törvényeknek ideje lenne olyan stratégiákat kidolgozniuk a vállvonogatás helyett, amelyek segítenének abban, hogy a jövőben kevesebben váljanak áldozattá. Vagy mert a legtöbb áldozat az általános elhallgatás közepén, egy láthatatlan bura alá rekedve sokszor úgy érzi, a saját esete egyedi, és teljesen magányosan, némán vergődik a kétségei között: ezek a történetek, amikor megjelennek, még név nélkül is segíthetnek abban, hogy ha olyan olvassa őket, aki szintén átesett hasonlókon, lássa, mennyien küzdenek a sajátjaihoz hasonló démonokkal. Ilyen blogokon lehetőség van arra, hogy egymásra találjanak. Ezek az indokok mind igazak, de emellett bevallom, önző módon azért írom le, mert tanácstalan vagyok. Elakadtam, tudom, hogy a mostani mozdulatlanság, hogy sehova sem tart az életem nem jelent jót, és változtatnom kell. Ez afféle jelképes doboztető, amivel próbálok lezárni dolgokat magamban (leírhatnám csak magamnak, de akkor sosem készülne el, mint a legtöbb ember, én is profi módon tudok halogatni számomra kényelmetlen szembenézéseket). És talán tanácsot is kaphatok, hogy merre tovább.

Elolvastam a korábbi posztokat, sok analógiát találtam a múltammal, amiben talán az én történetem más, azok a kezdetek. Anyám harmincon felül, egy rossz, tizenéveskorban kötött házasság, majd később válás után végre megtalálta a szerelmet. Én már egy olyan házasságba születtem bele, ahol vártak, szeretettel vettek körül. Nem feltétlenül gondolom helyesnek azt sem, ahogy ők, főleg anyám bánt velem: teljesen megengedőn és imádattal. Az a fajta elkényeztetett gyerek voltam, akinek soha még egy pohár vizet sem kellett töltenie magának, mert azonnal ugrottak az igényeire. Anyámnak volt két másik gyermeke az első házasságából, tizenévesen szülte őket, nevelni nem sok lehetősége volt, korán elkezdett dolgozni, az alkoholista előző férj és az akkor még élő nagyszülő terelgette a közel húsz évvel idősebb féltestvéreimet, akik az apai mintát követték: mindkettő a mai napig a züllöttség mintapéldányai. Anyám talán rajtam akarta az elmulasztott törődést pótolni, talán tényleg azért rajongott körül ennyire, mert szerelemből születtem, nem tudom. Azt hiszem, ezeknek az éveknek, ennek a szeretetnek köszönhetem, hogy még élek.

Anyám asztmás volt, sokszor lett rosszul, és a súlyos fulladások, tüdőgondozókban töltött hetek miatt erre a betegségére koncentrált, így a rák, ami végül néhány hónap alatt elvitte, sokáig felderítetlen maradt. Tízéves voltam, amikor meghalt. Apám azonnal és teljesen összeomlott, nemhogy engem, magát sem tudta megmenteni. Pszichiátria, zárt osztály, majd végleges otthon. Ott halt meg később.

Az egyik féltestvéremnél helyeztek el, ő lett a gyámom, ahol olyan környezetbe kerültem, amilyet korábban hallomásból sem ismertem. Nem léptem a gyámügy felé – nem tudom, miért nem mentem be az első pofon, az első kényszerrel képembe tolt pohár bor, az első nemi erőszak, éhezések után, és kértem, hogy helyezzenek állami gondozásba. Hiszen korábban nem ezt kaptam – az első kilenc-tíz évem során mást sem hallottam, hogy mennyire intelligens, tehetséges gyerek vagyok. Azt hiszem, hogy az első oka a hallgatás-tűrés-tagadás hármasának anyám halála: egyszerűen nem voltam képes feldolgozni, kiheverni, hogy az az ember, aki számomra mindennél fontosabb, egyik pillanatról a másikra az enyészeté lett. Aztán jött a félelem, majd a szégyen. Ezek együttesen elégnek bizonyultak ahhoz, hogy egészen tizenhét éves koromig, amikor már járni alig bírtam az éhségtől, ne merjek szólni arról, ami az új családomban várt rám nap mint nap.

A nővérem mindig alkoholista, link alakokkal kavart, amikor a gyámom lett, akkor egy különösen labilis, agresszív élettárssal élt egy fedél alatt. Rendszeresen kötött ki olyan apróságok miatt az ügyeleten, minthogy rosszfelé kavargatta a levest. Nem dolgozott, nem kapott semmiféle támogatást, a nővérem tartotta el a rokkant nyugdíjából, valamint az én árvaellátásomból. Ennek ellenére önbizalma az volt, amit ő kinyilatkoztatott, annak úgy kellett történnie, mindenki más, főleg a nők, ostobák, „megnevelendő” söpredéknek számított a szemében. Engem se hagyott ki ebből – az első pillanattól fogva megismerhettem a kurva szót és szinonimáit, ahogy nevezett. Éveken át hallgattam, hogy soha nem lesz belőlem semmi, és hogy semmire nem vagyok jó. Nem hagyott ki sem a pofonosztogatásból, sem az alkoholból: ha úgy döntött, hogy nekem is innom kell a tablettásból, akkor nem szabadott nemet mondani, még ha felfordult a gyomrom a lőre szagától, akkor sem. Mert aki ellenkezett, annak nekiment. Ami a veréseknél, lenézésnél és a nyomornál is ezerszer félelmetesebb volt, amitől már akkor mocskosnak éreztem magam, amikor még hozzám se nyúlt, azok az egyértelmű megjegyzései voltak. A „kinyalnálak”, „szőrösödik-e már”, és társai. Nem zavartatta magát, hogy a nővérem is fültanúja volt ezeknek, igaz, ő sem merte, vagy nem akarta leállítani. Elég hamar kiszolgálta magát: egy éjszaka arra ébredtem, hogy rajtam fekszik, a hálóinget az arcomra feszítve fojtogat. Hiába karmoltam, vergődtem, nem voltam képes kiszabadulni, őt pedig csak az érdekelte, hogy lefogjon, amíg ürít, mert kiskorú húsra jött meg a gusztusa.

Ezek után veszítettem el hosszú időre a kapcsolatot a külvilággal, utólag visszatekintve gondolom, a poszttraumás stressz szindróma együtt a halálos fenyegetésekkel, bántalmazással lehetett az egyik fő oka, hogy még évekig elviseltem ezt a környezetet. Onnantól kezdve nem kellett kényszeríteni az ivásra, magamtól vedeltem. Nem akartam, nem voltam képes szembenézni a valósággal, szinte sosem voltam „képben”: ittam, olvastam, rajzoltam, egy kitalált világban bolyongtam fejben, és ha néha vékonyodott a fal köztem és a valóság között, vagy valaki be akart törni a fal mögé, akkor a rettegés ellen önbántalmazással védekeztem – vagdostam magam, a környezetet pedig agresszióval próbáltam elriasztani magamtól. A tanároknak fel kellett tűnnie, hogy nyáron is lógó, nagy göncökben, elhanyagoltan járok, hogy pszichésen nem vagyok jelen, de gyaníthatóan betudták annak, hogy elveszítettem a szüleimet. Nem vitték túlzásba az aggodalmaskodást, pedig sokszor nem jártam be órákra – az általánost rengeteg igazolatlan hiányzással zártam. Persze, ahogy reagáltam a „minden rendben otthon?”-féle puhatolózásokra, nem csodálom, hogy elriasztottam magamtól a környezetet.

15-16 éves koromtól, körülbelül azután, hogy egyszer, amikor a testvérem nem volt otthon, és le akart teperni, én pedig ellenkeztem, néhány rúgás után az ölembe tuszkolt egy dezodoros flakont - már nem aludtam fent náluk, csak „papíron” tartoztam egy háztartásba velük, valójában elbarikádoztam magam a régi lakásunkban. (A testvérem külön élt már akkor is, amikor megszülettem, így akkor is, amikor anyám meghalt, engem náluk helyeztek el). Nem volt egyszerű menet, többször kihívták a szomszédok a rendőrséget, amikor a gyámom élettársa részegen betörte az ablakomat, vagy rámtörte az ajtót (volt kulcsuk, a belső szoba és az előszoba között kicsavaroztam a kilincset), de egy idő után magamra hagytak (persze az árvaellátást továbbra is ők vették fel, és költötték el piára). Rettegtem felmenni hozzájuk, iskolaidőben hétfőtől péntekig menzás voltam, így egy nap egyszer volt mit ennem, hétvégén nem – előfordult, hogy kínomban fűcsomót, papírlapokat rágcsáltam, de inkább ott dideregtem a fűtetlen lakásban éhesen, minthogy felmerészkedjek hozzájuk. Néha a szomszédból kaptam ennivalót, nyáron kukoricát loptam. Nem is tudom, hogy vészeltem át ezt az időszakot, de nem lehetett a végtelenségig művelni. 17 éves voltam, amikor eljutottam abba az állapotba, hogy a halálos fenyegetések ellenére elmentem a gyámügyre. Jegyzőkönyvet vettek fel – nem, a nemi erőszakról szégyelltem beszélni, csak a fizikai terrort meséltem el. Elvették a nővéremtől a gyámságot, a maradék egy évre hivatalból rendeltek ki valakit mellém. Felnőttként kezelt, elintézte, hogy diákszámlát nyithassak, arra utaltatta az árvaságimat, nem ellenőrizgetett.

Biztos voltam a bosszúban, de már ez se érdekelt. Talán meg is történt volna, hogy betör hozzám és agyonver, az egyetlen, amiért megúsztam, hogy börtönbe került. Nemi erőszakért – úgy hallottam, a szomszédból kapott el egy kislányt. Akinek voltak szülei, nem egy megfélemlített, gondjaira bízott árva volt, így lecsukták. Évekkel később szabadult, addigra a nővérem beújított egy másik addiktív élettársat, a fickó pedig felkötötte magát, miután rájött, hogy nincs hova mennie. Ezek csak tippek, nem tudom, miért lett valójában öngyilkos, az már nem az én történetem, én igyekeztem teljes mértékben elfojtani az emlékeket, megszakítani a múlttal a kapcsolatot.

Megszűnt a bántalmazás, de hogy nem kellett erőszaktól tartanom többé, kijött rajtam az évek alatt felgyülemlett pszichés terror hatása. Alvásparalízis, alkohol, továbbra is magam ellen, és a környezet felé irányuló agresszió. Az érettségit is meglehetősen aznapos állapotban tettem le, aztán próbálkoztam felsőfokú szakképzéssel, amit otthagytam. El kellett telnie néhány évnek, hogy elkezdjek kimászni a gödörből. Az első munkahelyem, az első kiállításaim környékén kezdtem jobban lenni. Akkor már csak alkalmanként ittam igaz, pár drogot is kipróbáltam, mind a félelmeimet, az értetlenséget, a miértek, hogyan továbbok félelmeit új levezető szelephez tereltem: rajzoltam, festettem. Azt gondolom, ez segített többé-kevésbé rendbe jönni – hogy ráébredtem, mostantól én felelek a saját sorsomért. A húszas éveim elején végleg felhagytam az ivással, és megfogadtam, hogy soha többé nem teszem – féltem attól, hogy egyetlen pohár újra elindíthat azon a lejtőn, amelyiken már nem akarok semmi mást, csak gondolattalanul lebegni a semmiben. A függőségem áthelyeztem az alkotó tevékenységre, a rajzos, majd a nemrajzos melóhely mellett is folyamatosan rajzoltam, festettem, továbbra sem kerestem a külvilággal a kapcsolatot. De megváltoztam, agresszió helyett feltűnően komolytalan, hülyéskedő álarcot viseltem a munkatársak, haverok előtt, így idővel elég sokan vettek körül szeretettel.

Nem voltak intim kapcsolataim, még a gondolatától is rettegtem, hogy férfival közelebbi viszonyt alakítsak ki. Az első erőszak után elmúlt az alig megjött menstruációm (a mai napig nem rendszeres, közel húszéves koromig nem is volt ciklusom, gyanítom, pszichés okokból), majd csaknem tíz évvel az utolsó után, azt képzelve, hogy dolgozó, önálló, vidám emberként, aki nem iszik, nem érez késztetést sem arra, hogy az ereit nyiszálgassa, rendbejöttem, a fejembe vettem, hogy normális életet akarok. Teljesen, annak minden aspektusával egyetemben. Hát, nem jött össze. Dac volt, hogy megmutatom, hogy csakazértis képes vagyok nőként is funkcionálni, vagy vágy annak megismerésére, amikről a könyvek-filmek mesélnek? Mindkettő talán. Évekig próbálkoztam, de a nemiséggel összekapcsolódott görcsös tévképzeteket, a félelmet és szégyenérzetet nem vagyok képes levetkőzni. Mára már elfogadtam a gondolatát, hogy az életnek ez a része nekem sosem lesz az igazi. Nem mondom, hogy örülök neki, de elfogadtam.

Ettől függetlenül, egészen addig, amíg úgy éreztem, én alakítom az életemet, boldognak éreztem magamat. Aztán elveszítettem a munkahelyemet, kicsúszott a kezemből a kontroll. Egy darabig tartott a korábbi lendületemből, elvégeztem két sulit, írni kezdtem, nemzetközi kiállításra is bejutottam, saját egyénim is akadt, aztán elfogyott az erőm. Nem látom, merre tovább, olyan helyen élek, ahol nem a legkönnyebb melót találni, és napról-napra egyre kétségbeesettebben érzem, ahogyan felélednek a régi félelmek, hogy nem tudom, mit hoz a holnap, és semmi beleszólásom a dolgok alakulásába. Újra és egyre többször kerül a tudatom felszínére, amiket éveken át hallgattam: hogy egy semmirekellő kolonc vagyok, aki az égvilágon semmire se fog jutni. Tisztában vagyok azzal, hogy ez a tudat, az önbizalomhiány hány és hány lehetőségtől fosztott meg a múltban (pl. világéletemben a képességeimhez mérten alálőttem álláskeresésnél, mert féltem a kudarcoktól, és amikor olyan lehetőség jött, amelyben előrébb juthattam volna kapaszkodtam a betanított munkába, csak bizonyítani ne kelljen), de nem tudom, miből meríthetnék erőt, kitartást és önbizalmat, hogy ez a jövőben ne következzen be. Sokan vannak körülöttem, akik szeretnek, akadnak „rajongóim” is, én pedig nem tudok mit kezdeni a pozitív kritikákkal. Azonnal hárítok, mert belül valami bennem elképzelhetetlennek tartja, hogy jó, amit csinálok. A harmincas éveimet taposom, és mielőtt végleg elveszítem a normális élet lehetőségét is, ki kell valahogyan törnöm a bizonyítási kényszer (a halott anyám felé) és az önbizalomhiány (amiatt, mert évekig bokszzsákként, használható eszközként bántak velem) kettőséből anélkül, hogy fel kellene adnom azokat a készségeket, amelyeket örököltem. Nem hiszem, hogy könnyű lesz, és az sem biztos, hogy sikerül. De akarom.

Kislányként egy alkoholista apa mellett kellett felnőnünk. Soha nem bántottak minket, de a mi dolgunk volt a másik utcából minden nap a bort hozni. Aztán amikor már édesapám májára is ráment az ital, megtörténtek olyanok, amikre nem emlékszem vissza szívesen. Volt, hogy anyám (aki eléggé provokáló volt) neki nyomta az akkor már legyengült apámat a nyakánál fogva az ágynak, vagy apám ugrott ki a nővérem után az ablakon át egy nagy kenyérvágókéssel a kezében az este. De vége lett! Talán furcsa, de még is az apám volt, és szerettem annak ellenére, hogy nem tudta letenni az alkoholt értünk. Meg volt rá sajnos az oka, hogy ivott (édesanyám tette ezt vele). Sokáig hibáztattam magam a halála miatt, főleg hogy nagyon apás voltam.

Aztán kiderült, hogy apám teste szinte még ki sem hűlt, de azalatt már anyám összeszűrte a levet a szomszéd házas emberrel. Miután kezdett kiderülni a dolog és vége lett a románcnak, egyből jött két fiatalember, akikkel el volt. Mindkettő fiatalabb mint ő, az életkoruk közelebb állt a nővéreméhez, mint anyáméhoz. Az egyik kis idő múlva börtönbe került, de sajnos a nagyobb rossz várt ránk. A másik. Ő járt oda hozzánk továbbra is, míg egy szép napon egy – szó szerint –  egy szatyor ruhával oda nem költözött. Anyánk egyszer sem kérdezte meg, mi mit szeretnénk csak el kellett fogadnunk. És azután változott pokollá az életünk.  Állandó viták, állandó harcok, dulakodások. Anyám azt tette, ami a kívánsága volt. Az első nagy vitájuknál anyámat az ágyra lökte. Én látván a dulakodást, odakiáltottam neki: - Feljelentelek b…meg!-, utánam futott, és én fel a padlásra. Oda viszont nem jött utánam. Talán mert tudta, hogy én sosem haboznék és bármikor megtenném ezt, soha nem mert hozzám nyúlni egy ujjal sem. Minden egyes nap úgy kellett hazamennem az iskolából, hogy belém kötöttek, és undorodtam egy embertől. Gyűlöltem. Ahogy szép lassan hazajárni is az iskolából.

Anyám megkérdezte egy-egy vita után, hogy menjen-e a háztól, de mit sem ért a szavunk, nem ment sehová. Főleg amikor megszületett a féltestvérem. Aztán jöttek a kölcsönök, végül rávette anyámat, hogy építsenek fel egy házat azon a telken, aminek az alapjait még apa tett le. Több se kellett, költöznünk kellett. Eladták a házat, és az életem sorozatos költözködésekből állt rosszabbnál rosszabb házakba. Persze a házból kapott pénzből akkor már a második autót vették, mert az elsőt totálkárosra törték. És hitelt is vettek fel arra, hogy összeházasodjanak. Az apukám után örökölt pénzünket (ami hármunké volt a 2 tesómmal) is elherdálták, félig beleépítették a házba, ami azóta sem készült el. Mivel csak félig van kész és rengeteget kellene rá költeni, el sem lehet adni.

Aztán jött megint a kalamajka, mert megcsalta anyámat. Anyám harcolt a kegyeiért, mint mindig. Mindig ő könyörgött annak a nyomorultnak.

Költözések költözések hátán. Olyan lakásokba kellett élnem, ahol nem volt bevezetve a víz, és a gáz sem. A falak dohosak, mindig hideg volt. Befóliázott ablakom volt. Nem is tudtam melyik volt a rosszabb. Az éjszakák, amiken arra keltem fel, hogy a másik szobában szexelnek, vagy a nappalok, amikor állandóan belém kötnek, mert mertem szólni a féltestvéremnek, hogy ha szeretne üdítőt, akkor menjen ki maga érte. A kicsihez soha nem szabadott egy rossz szót sem mondani, hiszen egyből kaptuk a fejmosást, az üvöltözést.

Aztán a nővérem betöltötte a 18-at és az árvaságija az ő saját számlájára jött. Azonnal mennie kellett a háztól, hiszen pénzbe került. Egy heves vita után – ahol anyám új férje nekivágta a kályhának is – mennie kellett.

A sors furcsa fintora, hogy kezdtek gondok lenni a szívemmel. Ájulások, másfél hónapig ágyban fekvés, stb. Sosem felejtem el, amikor majd 40 fokos lázzal ott feküdtem az ágyban, anyám egyszer sem jött oda, csak nézte a sorozatát, és ha szóltam, rám szólt, hogy nem hallja.

Aztán elkerültem főiskolára, de akkor sem tudtam menekülni az otthoni dolgoktól. Egyfolytában kaptam a hívásokat anyámtól, amiben nem kérdezte, hogy vagyok, csak az aktuális problémáit taglalta a férjével. Nem beszélve arról, hogy hányszor kellett hallgatnom azt, hogy mikor megyek már haza, mert sosem vagyok otthon (a féltesónkra kellett valakink vigyáznia, meg ellátnia). Ebből nagyon sok vita volt, de egyszer sem gondolt bele, hogy miért is nem járok haza. Aztán lassan kezdtem én is sokba kerülni nekik. Amikor megemlítettem, hogy talán küldhetne egy 5000-est, elkezdődtek a problémák.

A pénz miatti problémák akkor kezdtek megszűnni, amikor összejöttem a jelenlegi párommal, és segített, mint anyagiakban is (amit nagyon nehezen fogadtam el, hiszen a büszkeségem nem engedte), és össze is költöztem vele.

Életem legnagyobb fájdalmát viszont 2011-ben kaptam. Egyszer csak jött reggel a hívás anyámtól. A telefonban sírva mondta el, hogy öcsém elment itthonról tegnap este, és nem ment iskolába, eltűnt. Azonnal felöltöztem, de akkor már éreztem, az öcsémet nem fogom már viszont látni többet. 20 perc múlva már a vonaton ültem és tartottam haza a vizsgaidőszak kellős közepén. Ott anyám sajnáltatta otthon magát, bőgött, és mesélte el mindenkinek telefonon a történetet, hogy amikor este hazaért, azt hitte az öcsém a tanáránál van és megint későig készülnek egy versenyre, de reggel mikor felébredt, még mindig nem volt otthon, és az iskolatáskája és minden irata is otthon van a telefonjával együtt. Azonnal szórólapot gyártottam, és saját költségre nyomtattam. Elindultam járni az utcákat, kimentem a gátba és majd combig érő vízben elmerülve kutattam testvéremet kilátástalanul.

A történet vége, hogy egy hónap múlva testvéremet, megtalálták. Egy hónapig mindent megtettem. Tv, rádió, ismerősök, email címeinek feltörése, keresés, szórólapozás. Aztán egy hónap múlva csak a hír jött, meghalt – öngyilkos lett. Nekem kellett őt azonosítanom. Akkor akkora fájdalmat és haragot éreztem anyám és a férje iránt, hogy soha többet nem akartam őket látni. Nem mentem el hozzájuk. Hátrahagyva mindent magam után visszamentem a suliba, ahol 2 hónap mély depresszió után felálltam, és ki bírtam menni az utcára. Azonnal telefonszámot váltottam, és minden internetes és egyéb kapcsolatot megszüntettem a rokonokkal.

A fájdalmam azóta sem múlt el, hiányzik a testvérem és minden nap azzal a tudattal kell élnem, hogy én is hibás voltam. Mért nem tudtam többet az érzéseiről, mért nem kért tőlem segítséget? De azóta rájöttem. Nem akart engem leterhelni azzal, hogy magamhoz veszem és eltartom. Egyszer mondtam neki, hogy egy szavába kerül, és megoldjuk, hogy eljöjjön onnan, de ő csak ennyit mondott: - Még bírom, egyszerűen nem foglalkozom velük!- de még is fájt neki, mert nem bírta tovább a mindennapos küzdelmet.

Azóta lassan befejezem a főiskolát, de másfél – két év után is belehalok minden nap a tudatba, nincs már öcsém, mindent elvesztettem. Egy nap jól vagyok, másnap az ágyból sincs kedvem felkelni. És ha kérdezik, hogy nem hiányzik-e anyám, csak annyit mondok, nem ő hiányzik, csak az anyai szeretet, amit tőle soha nem kaptam meg…

Anyukám 17 éves korában ismerkedett meg apámmal. Mikor 18 lett össze is házasodtak. A házasság előtt apám rendes volt anyummal, vitte diszkóba stb. De ahogy összeházasodtak ez megváltozott. 22 évesen megszülettem, 3 éves koromig mamáméknál laktunk. Aztán jött az óvoda, elköltöztünk egy kis faluba. Anyum nem dolgozott, apám alkalmi munkákat vállalt. Apám elkezdett inni. Ha délután nem jött haza, akkor a kocsmában volt. Anyummal folyamatosan veszekedtek, soknak én is a fültanúja voltam. Aztán megszületett öcsém. Én akkor már 5 éves voltam. 6 évesen már folyékonyan olvastam. Nagyon szerettem tanulni, talán azért mert akkor apám békén hagyott. A szülinapomat ő nem ünnepelte velünk, karácsony nálunk nem létezett. Sokszor bántotta anyumat is, aki nem ezt az életet érdemelte volna! Volt hogy éjszaka arra ébredtem,hogy apám elesett (majdnem rá a kályhára, tél volt persze be volt gyújtva), anyum pedig hozza a zsebkendőt és törölgeti a véres száját. Az iskolai házi feladatot mindig egyedül csináltam meg. Apám nem volt otthon, anyukámat meg nem szerettem volna ezzel is terhelni. Mikor 8 éves lettem, akkor váltak el. Öcsém nem sok mindenre emlékszik, én viszont igen.

Anyum megismerkedett egy akkor még rendesnek tűnő férfival. Ő is akkor vált el a feleségétől, 3 gyereke volt. Én még emlékszem az első találkozásra, augusztus 20-a volt, és a tűzijátékra mentünk Pestre. Később összeköltöztek (én még nem voltam velük csak öcsém,én addig mamáméknál voltam). Mikor teljesen kész lett a ház, akkor mentem én is. Az elején minden rendben volt, 1 évvel később megkérte a kezét. Megint költöztünk, vissza a kis faluba, ahol felnőttem. Hozzá teszem hogy apám nem keresett, nem hívott, nem foglalkozott velünk, igazából én már nem is foglalkoztam vele. Nem sokkal később anyum bejelentette, hogy terhes. Ekkor már T. (nevelő apum, soha nem hívtam apának,és öcsém sem)már néha-néha eljárt a kocsmába, és ha kicsit többet ivott, akkor jött a veszekedés (és 1-2 pofon). Decemberben megszületett a 2. öcsém. Nagyon szerettem és szeretem! 2008-ban összeházasodtak. Később már egyre többször ment inni, és egyre többször csattantak el pofonok. Tavaly nyáron ballagtam általános iskolából. Anyáékkal megbeszéltem hogy nem kérek semmit, csak csináljunk egy kis bulit nálunk.Így is lett, csak akkor nevelő apum elkezdett inni. És kisöcsém meg egy másik kislány találtak egy borotvát a füdőben. Ezt észrevette ő is, rögtön ment, hogy megverje öcsémet, mert ő hagyta ott stb. Én már félig sírva rohantam anyumhoz, hogy jöjjön gyorsan, mert bántani fogja. Ezt meghallotta anyum legjobb barátnője (ő egy kicsit testesebb)és ő ment, hogy elrángassa onnan nevelő apumat. Ekkor őt akarta megütni de anyum barátnője a táskájával jól odavágott neki. Akkor én szépen kivonultam az udvarra a többiekhez és sírva ültem le egy székre, és azt hajtogattam hogy én nem megyek el a bankettre, nem hagyom itt anyát! Meggyőztek,hogy menjek el, mert ott marad Sz. (nevelő apum kisebbik lánya, aki akkor 18 éves volt) és akkor nem lesz semmi baj, és öcsém se fog otthon aludni. A bankett éjfélig tartott, sietve mentem haza, hogy lássam mi folyik otthon. Hát kint ült mindenki a konyhába és beszélgettek, de úgy,hogy mostoha nővérem állt és várta, hogy mikor kell anyum és nevelő apum közé ugorjon. De a sör még mindig a kezébe volt T.-nek. Anyum mondta,hogy nem alszik vele, alszik velem és Sz.-szel. Ekkor nevelő apum kiment a konyhába és bevitte a nagy kést. Anyum rögtön rohant a szobához, mivel kisöcsém ott aludt, de akkor már ő bentről nyomta az ajtót és nem engedte be. Utána még kijött és megállt a mi ajtónkban és úgy csinált, mintha elvágta volna az ereit. Végre hajnali 4-kor mindenki elaludt. Másnap nem is szólt senki senkihez, csak NEVELŐAPUM érezte magát megsértve. Harmadnap bejött hozzám a szobába és elmondta, hogy ő nem érzi magát hibásnak, ez csakis öcsém hibája, én persze ezt nem így éreztem. Most nyáron ballagott Sz., az ő ballagásán is eljátszotta ugyanezt. A másik fia is idén ballagott, ott már meggondolta, hogy elmenjen-e ballagásra vagy mégse. Most pár napja megint ivott és megütötte anyumat, következő nap megint, és most végre elválnak. Éppen ideje volt anyumnak rájönnie,hogy kivel is van dolga. Apámról annyit,hogy öcsémmel "jóban" van, velem nem nagyon beszél, csak akkor, ha öcsémet keresi. Öcsém még bízik benne (pedig sokat csalódott), én már nem!Remélem anyum talál magának egy sokkal jobb embert, mint ők voltak, ő is megérdemli a boldogságot és mi is!

Először is, sajnos tudatában vagyok annak (is), hogy a szüleim mért lettek olyanok, amilyenek. Természetesen ezzel nem mentegetni akarom Őket, csak elfogadtam (talán mélyen, legbelül nem), hogy ez van, és hogy Ők is emberek, tökéletlenek. Hogy megértsétek. Apukám egyke, munkáscsaládból származik. Az apja -nagyapám- egy régimódi, nagyon kemény, zsarnok, akarnok ember, aki mindenkin uralkodik, uralkodni akar. Anyukája -mamám, akit nagyon szeretek- egy parasztlány, megalkuvó, visszahúzódó, és mindig csak tűrt, nyelt, ám mind e mellett, egy "csupaszív" ember, mindent próbált megadni a családjának, erejét felülmúlva. Apukámat papám (részleteket nem igazán tudok) olykor megverte, és őt is megfélemlítette. Apukám kisebb szerencséjére sokat dolgozott máshol, volt, hogy külföldön, így mamámmal maradt. Csakhogy már kamaszként fájdalmakkal teli, önmarcangoló, konfliktuskerülő emberré vált. Egy nagy szerelmi csalódás után ismerkedett meg az akkor 15(?) éves anyukámmal, belemenekült a vele lévő kapcsolatba.

Anyukám élete borzalmas lehetett. Nem sokat tudok róla, talán ez is éppen elég. Mindig tabuként kezelte, hogy mi volt vele. Utálta a családját (önmagát is, szerintem). Anyukája gyógypedagógus volt (ez nekem egyszerűen hihetetlen), apukája rendőr. Az apja a nő mellett (vagy előtte is, ki tudja) alkoholista volt, anyja pedig... én nem nagyon hiszek a csak gonosz emberben, de nála nem tudok mit mondani. Mindenhol ártott anyumnak, ahol csak lehetett, bezárta, alázta, meglopta, feljelentette, elküldte otthonról, vagy éppen kihasználta a volt férje ellen. "Kurva" is volt a csodás jelleme mellett, amivel sok mindent elért. Tönkretette a papám pályáját, életét, családját. Elváltak, végül nagyapám újraházasodott (az már jobban sikerült, de kemény alkoholista maradt), anyám anyja (sosem neveztem nagyimnak, nem is volt az) születésem előtt 1(!) hónappal kiment Amerikába férjeket fogni. Azóta egyszer jött haza, de akkor is csak ártott. Szóval anyumnak egy ilyen nő, család mellett kellett felnőnie. Volt egy húga, de ő volt a tökéletes, neki mindent szabadott, anyumnak meg... Bár ő máshogy meséli, ki tudja. Anyum már tizenévesen az utcán élt félig. Pasizott, gondolom ez volt neki a menekülés. 16(!) évesen hozzáment apumhoz, szült is egy gyereket, aztán még egyet, és harmadikként jöttem én. Elvileg nagyon szeretett volna egy kislányt, én az lettem (2 bátyám van), de ezt sosem éreztem… Apám szülei nem akartak engem (nagyapámon mai napig érzem, érezteti rendesen), mert nagy szegénységben voltunk. Ez volt '90-ben. Apám addigra nem egyszer megcsalta anyum, anyu gyes-en volt, épp hogy leérettségizett anno, így ritkán is tudott munkát vállalni. Egyikük sem vetette meg az alkoholt. Eleinte apám volt keményebb alkoholista. Első emlékem, hogy kb. 3 évesen hulla részegen jött haza, anyám kötekedett vele, hogy mit képzel, stb. De hát, apám volt az eltartó, joga itt senkinek nem nagyon volt. Azon az éjjelen menekülnünk kellett, csak a félelemre emlékszem, s ahogy az utcán visszanézek apámra, aki őrjöng. Dédimhez menekültünk (ő anyai ágon volt), és hihetetlen, hogy milyen csodás ember, nem is értem mai napig, hogy nevelhetett ilyen lányt, unokákat.

Apám aztán abbahagyta a kemény ivást, soha többé nem volt olyan, ezért büszke is vagyok rá. Én apás is lettem amúgy. Sokkal jobb ember lett. De ekkor anyám nyúlt a pohár után, vagy ketten. De apám ittasan sem volt már agresszív, de anyum... Ami durva, hogy 3 kisgyerekkel mentek együtt a kocsmába. Belvárosban lakunk, és alattunk volt (van) egy kocsma, oda jártak/jártunk mindig. Mai napig emlékszem a büdös kocsma szagra, és hogy én mindig almalevet ittam, és hogy ott voltunk, valahogy örültem, mert ott legalább együtt voltunk, és látszólag boldogság volt. Persze voltak szebb napok, mikor együtt kirándultunk, és olyan volt, mintha igazi család lennénk. Nem sokra emlékszem kisgyerekkoromból, de arra az érzésre igen, hogy nem értem, mivel érdemeltem ki a sok bántalmazást, amit anyám tett. Egyszer szeret, máskor nem. Anyum eleve egy agresszív, uralkodó személyiség volt, hát, még ha ivott. Sokszor megvert, következetlenül. Jobb kedvében semmi nem volt baj, máskor, ha levegőt mertünk venni, az is.. Ha sírtam, ütött, ha nem hagytam abba még tovább vert minket szíjjel, fakanállal, játékokkal, kézzel, lábbal, ököllel. Ostort is szerzett, a legdurvább "bűnökre". Apám éjjel-nappal dolgozott, neki nem mondhattunk semmit, mert ha mégis, másnap jött a megtorlás. Ez volt józanon. Részegen természetesen durvább volt, s ekkor már nem érdekelte apám mit lát. S mire apám hazaért, már állt a bál. Mi sírtunk, anyám részegen, sörtől bűzölögve randalírozott. Akkor valahogy mindig összeverekedtek, és apámat kizárta. Volt hogy hetekig nem láttam az apámat.. pedig nekem ő volt a mindenem. Később a nagyobbik testvéremet is kirakta vele. Eleinte volt, hogy csak apám lement valamiért, és mire visszajött, anyám kizárta (kulcsot meg a zárban hagyta), volt hogy engem azért vert meg, mert be akartam engedni apumat (és testvéremet). Mai napig emlékszem, mikor apu ágyneműjét szorongatva sírok, hogy hol van az én apucikám és mi lehet vele.. Anyám erre is mindig kiakadt. Később nem akarta elfogadni, hogy önállósodom, nem vehettem fel, amit akartam, ha nem tetszett és nem mentem ki, a hajamnál fogva húzott végig a lépcsőházon. Utána még jól meg is vert.. Kisiskolás koromban produkáltam olyanokat, amikből (ma már tudom) a tanáraim észrevehették volna, segíthettek volna. De, soha senki nem volt. És anyám szerette is megjátszani magát, mindenki szemében egy kedves ember, aki elég talpraesett, néha agresszív(szavakban), de amúgy nincs vele baj. Volt, hogy foltokkal, kisírt szemekkel mentem iskolába, krónikus fejfájásom volt, rágtam a körmömet. 9(!) évesen jött meg az első vérzésem, koraérett gyermek voltam.. (de lelkileg is, már akkor segíteni akartam a hozzám hasonlókon, úgyhogy kis gruppokat alapítottunk). Az ünnepnapok voltak a legborzasztóbbak, minden karácsony veszekedésbe, verésbe fulladt, minden szülinapomat tönkretette. Zongoráztam, és ha elütöttem egy hangot, fakanállal verte szét a csuklómat, és ehhez hasonló dolgok voltak.

Ma már tudom, anyukám nagyon keményen depressziós volt… Volt hogy egész nap aludt, mi (gyerekként) csináltunk neki kaját, felkelt, evett, aludt tovább, este/éjjel meg ivott. Persze voltak jobb napok is, akkor szinte igazi anyaként tudott viselkedni. Főzött, mosott, együtt takarítottunk, játszottunk, mesélt, tanított, talán még szeretett is. Ez valahol a legrosszabb, emiatt mindig is érthetetlenül álltam a dolgok előtt, anyámat szerettem is és utáltam is egyszerre. (Mai napig ambivalens érzéseim vannak vele kapcsolatban.) Nem értettem, hogy lehett valaki ennyire kettős, és mindig féltem, hogy mikor lesz vége a boldogságnak, vagy most épp mi a hátsó szándék.

Ekkor (8-9 évesen) anyám elkezdett egy saját irodába, vállalkozásba vágni. (az is mondjuk emberek kiszipolyozásáról szólt), és letette az italt. De a jelleme cseppet sem változott. A munkával meg jött a felelősség, a stressz. Azt meg ugye kin vezette le? A leggyengébbeken. De a verésen túl, a lelki terror és bántalmazás mindig jobban fájt. Ekkor még "csak" az volt bennem, hogy mit tehetek rosszul, hogy senki nem szeret igazán. Mert, minket gyerekeket valahogy egymás ellen is fordított anyám. Például azzal, hogy te most azért kapsz, mert a bátyádnak nem adtad oda ezt meg ezt, vagy veszekedtünk tesómmal valamin, és mentem anyuhoz, erre ő elverte, a bátyám meg engem hibáztatott, amit persze valahol már megértek, hogy gyerekfejjel így gondolta.

Anyum munkamániás lett, és kb. szart ránk.. Ez nekem nagyon fájt, nagyon szerettem volna egy igazi anyát, és reménykedtem, hogy most, hogy végre nem iszik. De, sajnos nem. megint valami fontosabb lett: a pénz. Nagyon sokat tudott összeszedni, apámnál is többet keresett, és egy agresszív irányítónak, aki még a férjén is uralkodik, csak ennyi kellett. Még a nadrágot is ő hordta, eltartott mindenkit. Minden egyes nap ezt hallgattuk, hogy mekkora szar mindenki, csak neki köszönhetünk mindent. Apámat is minden egyes nap alázta, hogy nem férfi, minden téren. Ekkor már nem ütött meg annyiszor, de a szavai jobban fájtak. Nem voltam problémás kamasz, leszámítva 1-2 kisebb bakit. Nem dohányoztam, nem ittam, ritkán mentem el este, olvastam, tanultam.. Általánosban a barátkozással sem volt baj, beilleszkedtem, a tanáraim is kedveltek, mert nem voltam kitűnő, de nagyon éles eszű, érdeklődő voltam. Bár sokszor megzavartuk barátaimmal az órákat. Ez volt a felszín, de nagyon depresszív, pesszimista lettem, és éreztem, más vagyok, mint a többi 13-14 éves. Vagdostam is magam, mikor anyám meglátta csak annyit reagált, ha még egyszer észreveszem, szétverlek. Ekkor a bátyám már igazi kamasz lett, érettségizni készült. Van az életemnek egy sötét foltja, amit senkinek nem mondtam még el. A bátyám ekkor molesztált engem. 11 éves korom körül lehettem, mikor elkezdte. Simogatott, levetkőztetett, benyúlt a bugyimba, később orálisan is zaklatott. Nekem is meg kellett fognom az ő... De mást nem kellett (hál' Istennek), azt mondta, ha nem akarom. Én semmit sem akartam! De nagyon féltem, megfenyegetett, ha elmondom. Meg amúgy is ki hinne nekem, ami a családban igaz volt. Naplómat is olvasta, kutatott a cuccaimban, szóltam szüleimnek, neki. Nem érdekelt senkit. És az idősebbik bátyám volt a "szerelemgyerek" az első szülött, mindenkinek ő volt A gyerek. Ez is borzasztó volt, ha én épp nem viselkedtem vele szépen, velem volt a baj. Senkinek nem mertem elmondani, évekig csinálta ezt. És mai napig emlegeti, hogy jó volt. Én megmondtam neki, hogy beteg, és hogy fekete folt az életemben, amit velem tett. Szerinte normális, annyi testvéri "játszadozás" van, szerintem nagyon nem az! Mai napig senkinek nem mondtam el (még annak sem, aki mindent tud rólam), mert én szégyellem magam. Tudom, hogy nem én tehetek róla, de akkor is úgy érzem, az én szégyenem.

Anyukámra visszatérve, mikor én már tizenéves voltam, már ritkábban ütött, de lelkileg teljesen tönkretett. Állandóan azt kellett hallgatnom, hogy bár meg sem szült volna, mennyire gyűlöl bennem mindent, semmire nem vagyok jó, egy haszontalan élősködő vagyok, egy parazita, aki csak azért van, hogy etetni, itatni kelljen, és közben egy hálátlan kis kurva. Mindig kis kurva voltam neki… Voltak fiú barátaim, és ha látta, hogy jól elvagyok, írnak nekem, lekurvázott! Pedig én vártam az első szerelemre, 18 évesen volt először barátom, és vele is hónapokig vártunk, komoly kapcsolat volt, nem amolyan tini. Sosem voltam kihívó, trágár, bulis, tisztességtelen, ezért sosem értettem és nagyon fájt. Mikor szóltam apunak, vagy hallotta, és veszekedtem, hogy én nem, akkor csak ránk hagyta, vagy maradjak, mert csak rosszabb lesz. De ha néha visszaszólt anyunak, vele kezdett el veszekedni, hogy mit képzel, hogy rá szól és nem a hülye kölyökre. Mindenemet mindig átkutatta, ha kaptam valami értékesett ellopta, ha számon kértem, akkor tagadta, vagy napokig üvöltözött velem… Mivel állandóan rikácsoló hangon üvöltözött, vagy csak mondta, hogy mekkora szar vagyok (hülye, ostoba, ronda, béna, nem lehet szeretni, nekem sosem lesz senkim, műveletlen, kis köcsög, stb), egy idő után nagyon befelé fordulóvá váltam. Mire gimnáziumba kerültem egy visszahúzódó, csendes lány lettem. Bár egész szép, és jó eszű, így kezdtem úgy érezni, anyum téved, igenis értékes lehetek. Volt 1-2 barátom, de az osztályom, nagy társaság sosem fogadott be, a nagymenők, mindig csúfoltak valamivel. Elég alacsony vagyok, és mindig korcsnak kezeltek. Átmentem másik suliba, idegenbe, ott nem fogadott be az osztály, és a félénkségem miatt a tanáraim sem ismertek meg, pár hét után beskatulyáztak rossz tanulónak, ekkor voltam 11-es, és itt volt számomra az akkori vég, azt hiszem… Elfogadtam, hogy milyen anyám van, egyre jobban tudtam kezelni a bántalmazásokat, tudtam, hogy egyszer elmegyek, vége lesz, egy igazi barátnőm mindig megmaradt. A tanulásban éreztem, hogy vagyok valaki. Humán beállítottságú vagyok, minden jól ment, de irodalomból, történelemből kimagaslottam, addig… Ott rossz tanuló lettem, és már tanulni sem akartam… Anyám ezen kapott és újra meg újra megkaptam, hogy életképtelen vagyok, hogy micsoda hiba a világnak, hogy élek. Ekkor már irigy volt mindenre, amim volt. Nem engedett sehova, ha engedett, utána megalázott, nem csinálhattam semmit, nem vett nekem semmit. Rongyokban jártam (vagy tesóim levetett cuccaiban) aztán volt, hogy jobb hullám jött, akkor felvásárolt nekem mindent, de utána ez volt a záloga a kussnak, mert hogy ő mennyit áldozott értem. De nekem nem kellettek, akkor meg ki akart dobni az utcára. Menni sehova sem tudtam, úgyhogy megtanultam tűrni, elfojtani, de nem mindig ment, nem vagyok az a fajta, és mindig kijött… akkor meg aztán jött minden, ami csak fájni tudod, testileg, lelkileg. Apám el akart menni, akkor "szövetségre" lépett velem, és kihasznált, miután apum maradt itthon velünk, anyám egyik napról a másikra ugyanolyanná vált, mint az előtt. Ez is borzalmas volt, hogy pár napig megtapasztalhattam, milyen ha van az embernek egy rendes anyja. Hatalmasakat beszélgettünk, elmentünk fagyizni, pizzázni, nevetgéltünk. Én képes voltam megbocsátani neki azért, hogy szebb jövőnk legyen. Megbeszéltünk mindent.. arról is beszéltünk, amiket tett, és nagyon normális volt. Egy este apámmal kibékültek, másnap reggel újra mindennek én voltam az oka. Kitalálta, hogy betegek vagyunk apámmal és vonzódunk egymáshoz, és én el akarom tőle venni. Meg hogy szexuálisan vonzódom hozzá. Tény, hogy apámnak megbocsátottam, és a támogatója is voltam, baráti viszonyunk volt, és csak jó apa-lánya kapcsolatunk volt (én azt hittem legalábbis, de végül is amennyire tőle tellett, az volt), soha semmilyen vonzoódás nem volt köztünk, semmilyen beteges dolog. De anyum bebeszélte ezt magának és tiltani kezdett tőle (is)… Ha boldog voltam egy társaságban, tőlük is tiltani kezdett, ha jó kedvvel jöttem haza, gyorsan tett róla, hogy ne legyen. Zavarta az, ha boldog voltam. Minden egyes szülinapomat tönkretette.

Mikor anyám és apám találkoztak, mind a ketten túl voltak az elő rossz házasságon, így volt mihez viszonyítani. Apám kedves volt, figyelmes, romantikus, tréfás. Ellenben az első férjével, aki nagyképű, lekezelő és rettenetesen agresszív "ember" volt. Így mikor megismerkedtek, az apám soványsága, csúnyasága (a soványságból fakadóan) ellenére megszerette Őt anyám. És az apám is anyámat, hiszen az első feleségével ellentétben anyám kedves, csendes, figyelmes, szeretetteljes volt. Egy szó mint száz, mind a ketten boldogan léptek házasságra egymással. Az apám egy ügyes-kezű autószerelő volt, akit megbecsültek a munkahelyén, rengeteg barátja lett, akik hordták az autójukat hozzánk, ahol apám megjavította azokat. Olcsón becsületesen dolgozott, és a sok haver: Gyere Gyuluskám, igyunk egy sört, a sarki kocsmába és fizettek... De egy idő után a kocsma napirendszerűen betérő volt.

Közben megszülettem. Nagyon imádtak engem, de apám féltékeny volt mondjuk a nagymamámra, mert nagyon szerettem a mamit, (pedig apás voltam) és már a hangjára sikoltoztam örömömben. Egyszer aztán mikor 3 éves voltam, a kocsmázás miatt összevesztek anyámék, akkor apám kezet emelt anyámra, és kiverte az első két fogát. Magam is emlékszem rá. A nagy barna szekrény előtt voltak... majd mikor menekülünk őrjöngő apám elől, és anyunak vérzett a szája. Mind a ketten sírtunk, én adtam anyunak a zsebkendőt és ő szorított magához, és úgy mentünk mamiékhoz. Majd a szülinapomon (pár hónap múlva) megjelent apám, hogy hoz nekem hintát. Anyám beengedte, és elmondásuk alapján kitörő boldogsággal rohantam apámhoz (mert még mindig nagyon apás voltam, mindennek ellenére), bár hintát nem hozott... de ottmaradt nálunk.

Az évek teltek, apám nem változott, kötekedő lett és arrogáns, a kocsmázások miatt. Majd mikor 8 éves voltam, odaköltözött hozzánk a féltestvérem (apám első házasságából született bátyám) Utáltam Őt. Elvette tőlem a legfontosabb ember az anyámat. (így éreztem...) Az apám sokat bántott minket, tettlegesen és szavakkal egyaránt. De főleg a bátyámat. Szegénynek nagyon rossz sora volt az anyja mellett, és saját kezűleg kellett megírnia a levelet, hogy az anyjának nem kell, és ha nem viszi el őt apám, akkor az anyja intézetbe adja... szóval szegény gyereknek egyetlen jó az életében az én édesanyám volt. Sokat sírt ő is, hogy soha nem lesz ilyen, mint az apám, sosem fog inni...stb... (csak megjegyzem nem így lett...)

Az életünk egyre rosszabb lett, kevés pénz, sosem tellett rendes ruhákra, mindig a levetett göncöket hordtuk... én a bátyámét, Ő meg egy rokon (lány) kinőtt ruháit... Kevés új ruhánk volt... Pl évekig nem volt a fürdőszobában ablaküveg... nejlonozva volt az ablak.... A ház szépen lassan tönkrement, úgy kívülről, mint belülről. Minden ósdi volt, minden régimódi és kopott. Soha semmit nem csinált, egy szál gaz nem sok annyit nem húzott ki!

Az apám egyre agresszívabb lett, már úgy jött haza a kocsmából hogy VICSORGOTT ránk, mindenért ugatott, semmi nem volt jó, mindenkibe a hibákat kereste. És állandóan kötekedett. Már tudtunk, ha nem ér haza délután 3-ra, akkor majd csak este 10 után (kocsmazárás után) jön haza mórésan. Olyankor próbáltunk elbújni a szobánkba alvást szimulálni, hogy ne tudjon minket bántani. (Általában "csak" szavakkal) De volt olyan, mikor éjjel kettőkor felkeltett minket oroszt tanulni, bár ő maga sem tudott oroszul. Annyit megtanított nekem, hogy "ágyin-dvá-tri= seggem-nyald-ki". Majd másnak beírással jöttem haza, mert csúnya mondókát tanítottam a gyerekekkel, amiért természetesen kikaptam... Vagy egy másik alkalommal ugyan csak éjjel riasztott minket és robbantott ki az ágyból, és a bátyámnak tornáznia kellett kint a hóban, hogy "Gyurika fasza gyerek nem fázik, minden éjjel tornázik". Hozzá teszem, említettem, hogy minden ósdi volt, tehát nem volt gázfűtés, hanem csak kályha, de spórolni kellett a tüzelővel, tehát hideg volt, sírtunk...

Ahogy nőttem úgy utáltam meg minél jobban és jobban, de ugyanakkor féltem is tőle, mert elég volt rám néznie, már sírva fakadtam. Egyszer kétszer egy egy ilyen olyan éjszaka alatt, mondtam anyámnak, hogy nem bírom, vagy váljon el tőle, vagy megölöm az apámat! Sosem vált el tőle, én pedig nem öltem meg, bár sokszor szorítottam a kezemben a nagykést! (De, annyit kaptam volna érte, mint egy rendes emberért.)

Régi olvasója vagyok a blognak, és látom, a családi problémák nagy része a szülők alkoholfogyasztása miatt alakul ki. A mi családunkban nem ez okozta a problémákat, hanem apám visszataszító viselkedése.
Viszonylag jó anyagi körülmények között éltünk, apám mérnökként dolgozott. Nem ivott többet, mint a többi hasonló korú férfi, viszont nem telt el úgy nap, hogy valamiért ne ordítozott volna torkaszakadtából. Valamilyen ürügyet mindig talált, hogy ki bírja tombolni magát. Anyám szegény családból származott, és csak nyolc osztállyal, meg egy szakmunkásbizonyítvánnyal rendelkezett, őt ezért szidalmazta rendszeresen. Húgom nem volt jó tanuló, őt emiatt gyalázta állandóan. Engem, mint fiút megbecsült, látványosan kivételezett velem, de később velem is rosszul bánt, a ház körüli munkák, amit elvégeztem, sose tetszettek neki, mindig talált valami kifogást. A másik problémája az volt, hogy nagyon szerettem számítógépezni, és később az én jegyeim is leromlottak.
Minden nap, kivéve amikor nem ért rá, ugyanazokat a szövegeket elordította, hogy mi neki köszönhetünk mindent, és milyen jó, hogy anyámnak nem kellett soha dolgozni, hanem együtt lehetett a gyerekekkel. De sokszor az volt a baja, hogy anyám nem keres munkát, hanem itthon lustálkodik, pedig az igazság az volt, hogy megcsinált minden házimunkát. Ha elkövettünk valami hibát, mondjuk eltörtünk egy poharat, akkor azt évekig képes volt felemlegetni, hogy mennyire el vagyunk kényeztetve, és ezt így megengedhetjük.

Tizenhat éves voltam, amikor elkezdett nagyon kibírhatatlanul viselkedni. Azzal vádolt, hogy kábítószeres vagyok, holott még nem is dohányoztam, meg nem is ittam sokat. És ezt a többi ember előtt is híresztelte. Ha elmentem bulizni, akkor nagy alkoholistának mondott, ha otthon maradtam, akkor az volt a gond, hogy miért nem megyek el valahova.
Egyik mániája az volt, hogy mi rendszeresen belenyúlunk a pénztárcájába. Gyakran felforgatta az egész lakást, hogy eltűnt pénzt keressen. Be kell valljam, ezt a helyzetet kihasználtam, és eltulajdonítottam apránként hatvanezer forintnyi összeget, érdekes módon ezt nem tette szóvá.
Az ritkán volt rá jellemző, hogy verjen minket. Valamikor jó okkal tette, azt elismerem, mert, mint minden fiatal, mi is csináltunk hülyeségeket, de egyszer arra ébredtem, hogy éjfél körül ordítozik, és amikor kimentem, hogy elküldjem aludni, rámtámadott. Mivel teljes szívemből gyűlöltem, nem esett nehezemre védekezni, addigra odaért anyám, meg a húgom is, és ők is segítettek leállítani.
Másnap mindenkinek elpanaszolta, hogy mi őt otthon verjük, erre a rokonai eljöttek hozzánk, és felháborodottan a szemünkre vetették, hogy hogy merészelünk ilyet, hiszen ő tart el minket.
Egyszer az én szobám mellett beszélt a rokonaival, és hallottam, hogy ők sincsenek jó véleménnyel róla, sokmindent a szemére vetnek, javasolták neki, hogy menjen el orvoshoz, mert szerintük beteges dolgokat művel.
Az én véleményem is az, hogy apámnak komoly pszichés problémái vannak, ez egyértelműen látszott a tettein. Kényszeresen viselkedett, pl. ha valamit letettünk az asztalra, akkor rögtön arrébb tette, ha becsuktuk az ajtót, odament kinyitotta, és mégegyszer becsukta. Nyáron el kezdett amiatt ordítozni, hogy miért van meleg a házban. Gyakran volt olyan, hogy füstszagra panaszkodott a házon belül, de amikor anyám odaégetett egy ételt, és füst borította el az egész lakást, akkor apám az egészből nem vett észre semmit. Fürdeni csak akkor fürdött apám, ha mennie kellett valahova, tehát ha két hétig szabadságon volt, akkor  az idő alatt be se ment a fürdőszobába. Elég érdekes dolog ez egy rendmániás embertől. A rossz családi környezetünket az általa gyűlölt politikai pártra fogta, meg bizonyos személyekre, akit nem kedvelt, azt mondta, hogy azok "nevelik ellene" a családját, holott jóformán egy szót sem váltottunk azokkal az emberekkel.

Sokszor próbáltuk vele megbeszélni a dolgokat, de mintha csak a falhoz beszéltünk volna, azt mondta, ilyenkor, hogy nélküle éhenhalnánk, és ne támadjuk őt, mert van elég baja. Egyszerűen ez volt a legelviselhetetlenebb tőle, hogy semmivel se lehetett rá hatni! Volt olyan, hogy haragomban hozzávágtam valamit, vagy csúnyán beszéltem vele, ilyenkor se sértődött meg, hanem mondogatta a sablonszövegeit.
Régóta terveztük, hogy elköltözünk tőle. Én is, anyám is eljártunk napszámba, hogy gyarapítsuk a költözéshez szánt pénzt. Tisztában voltunk vele, hogy nem könnyű a mai világban napszámos, diákmunkás fizetésből megélni, dehát menni akartunk.
A végső lökést az adta meg, ahogy apám 2008 nyarán viselkedett. Ketten mentünk valahova autóval, és meglátott az egyik járókelőnél egy tárgyat, amit meg akart venni máshol, és azt mondta, hogy szálljak ki a kocsiból, és tépjem ki az illető kezéből. Én már nem lepődtem meg semmin tőle, mondtam neki, hogy menjünk tovább, nem olyan drága az a dolog, hogy mástól elvegyük.
Aztán néhány nap múlva egyik reggel azt vettem észre, hogy vizelettócsa van a földön. Egyből sejtettem, hogy nem a kutya volt. Mondtam neki, hogy "fúj, te behugyoztál" erre elkezdett üvölteni, hogy takarítsuk fel. Seprűvel rácsaptam néhányat apámra, anyám mondta, hogy hagyjam, és feltakarította a tócsát.
Már aznap összepakoltunk, és elmentünk egy rokonhoz. Később kerestünk egy albérletet egy szomszéd városban. Nem találtunk munkát, ezért kértünk pénzt apámtól, becsületére legyen mondva, adott is, valamennyit szokott fizetni havonta, de nem hiányol minket, nem mondta, hogy jöjjünk vissza. Azóta is itt lakunk. Szerencsére mindig van annyi pénzünk, hogy fenn bírjuk tartani magunkat.

Tudom, hogy nem volt ez egy túlzottan nehéz gyerekkor, és én sem vagyok a legjobb ember, meg előbb is elmehettünk volna. A családból engem viselt meg legjobban az élet, gyakran vagyok idegileg kikészülve, de nem viselkedek úgy, mint az apám. Úgy néz ki, nekem sose lesz családom, mivel nem szoktam emberekkel foglalkozni, leginkább otthon ülök. Manapság nem kötelezik az embereket a házasságra, és a gyermekvállalásra, mint apám házasságának idejében, tehát én minden következmény nélkül kimaradhatok ebből.

A szüleim alkoholisták, akik immár kb. 35 éve isznak. Anyám egyetlen gyerek, apámék öten voltak testvérek. Apáméknál mindig ott volt az italos üveg kézközelben, és ők ittak is minden családi rendezvény alkalmával, vagy csak úgy szimplán a hétköznapokban. Anyámat mindentől tiltották a szülei, 18 évesen sem mehetett sehova. Amikor összeházasodtak, anyám eldöntötte, ő mindenképpen fiút akar szülni. Ehhez képest megérkeztem én elsőszülött lányként. Semmi türelme hozzám nem volt, és mivel anyai nagyszüleimmel éltünk ekkor, vagy nekik passzolt át, hogy vigyázzanak rám, vagy apámnak. Ha apám vitt le a játszótérre, egészen addig nem volt gond, míg anyám kinézve a bérházi lakás ablakán azt nem látta, hogy apám más kisgyerekes anyukákkal beszélget. Emiatt nagyon sokat vitatkoztak. Alig voltam 3-4 éves, de már akkor sem szerettem anyám közelében tartózkodni. A szeme gonoszul villogott, ha rám nézett, a haja torzonborz, a hangja rikácsoló, én pedig féltem tőle. Mire iskolába mentem, egyenesen rettegtem tőle kiszámíthatatlan természete, hangulatingadozásai miatt. Valahányszor összeveszett apámmal, vagy amit kitalált, mit hogy szeretne, de nem teljesült, többnyire rajtam verte le. 3 éves voltam amikor húgom, és 8 éves, mire öcsém megszületett, és nekem ekkora már élni se volt kedvem.

Apám rendesen eljárt dolgozni, anyám viszont mivel otthon maradt legkisebb testvéremmel, így mi több időt töltöttünk együtt. Mire öcsém megszületett, anyám egyre többet ivott. A házimunkát nem végezte el, és velünk sem foglalkozott. Minden gyermekvédelmi ellátást, illetve amit apámtól kapott bevásárlásra, annak a pénznek is jó részét elitta. Abban bíztam, ha öcsém eléri az óvodás kort, és anyámnak vissza kell mennie dolgozni, befejezi az ivást, és türelmes, mosolygós, szerető anya lesz. Óriási nagyot tévedtem. Vissza ment ugyan dolgozni, amikor öcsém 3 éves és óvodás lett, de fizetések után mindig otthon maradt inni. Mivel alapvetően is agresszív, mindenkibe beleköt, a munkahelyén sem sokáig tolerálták a viselkedését, kb. fél évvel később felmondtak neki.

Öcsém alig néhány hónapos volt, amikor a hozzánk kilátogató védőnő egyszer kilátásba helyezte anyámnak, ha nem mond le az ivászatról, legkisebb testvéremet elvehetik tőlünk. Anyámra ezzel azonban nem tudott ráijeszteni. Addigra olyan mértékben ivott, hogy többször meg sem ismerte a védőnőt, nem engedte be a lakásba, és finoman szólva a jó édesanyjába küldte el. Ám amikor azt hallottam, hogy öcsémet elvehetik tőlünk, ijedten mentem a védőnő után. Megkértem, hogy ne szóljon senkinek, mert az anyám csak ritkán iszik, és amúgy ellát mindhármónkat rendesen. Ez eget verően nagy hazugság volt, és valószínűleg a nő is tisztában lehetett ezzel. De nem jött ki hozzánk senki vizsgálódni. Én pedig megfogadtam, hogy azt a szeretetet és törődést, amit én soha nem kaptam meg, a lehetőségeimhez mérten igyekszem megadni a testvéreimnek, gondoskodni róluk, csak ne vigyék el öcsémet.

Mivel anyám az iskolába se tudott józanul bemenni, és ebből kifolyólag botrányosan viselkedett, az osztálytársaim még elsős-másodikos koromban elkezdtek kerülni. Főleg, hogy a szüleik sem engedték őket a közelembe, azzal magyarázva, én annak az iszákos embernek a gyereke vagyok, idővel én is az leszek. Közben anyám egyre többször közölte velem, mennyire gyűlöl, bánja, hogy nem fojtott meg, amikor megszülettem, takarodjak otthonról, mert ő látni sem bír. Csúfolt vörös hajszínem, és kialakuló túlsúlyom miatt. Kövér, hájas disznónak nevezett az iskolában, otthon és az utcán egyaránt. Ezt követően amikor végigmentem az iskolai folyosón, röfögtek utánam a többiek. Anyám az utcán is összevert, megtépett és rugdosott. Hiába visítottam, próbáltam a kezei közül szabadulni, nem engedett, két marokkal ragadta meg a hajamat, és teljes erőből rángatta. Mindenki csak bámulta, ahogy csépel, és rikácsol velem, mennyire hülye vagyok, de egyetlen ember nem volt, aki közbelépett volna, hogy leállítsa. Ha otthon megtagadtam, hogy piáért menjek neki, széttépte az iskolai tankönyvemet és ekkor is összevert. Akkoriban még kemény fapapucsok voltak, amivel összerugdosott, alig álltam utána a lábamon. A karomat, arcomat is összekarmolta. Apámnak hiába panaszkodtam, ő csak rántott egyet a vállán, és elintézte annyival, miért nem mentem el a boltba akkor, amikor erre anyám legelőször megkért. Tornaórán sokszor nem mertem levetkőzni, annyira tele volt a hasam és a lábam kék zöld foltokkal. Anyám télen, este 9-kor is kiszedett az ágyból, hogy azonnal induljak neki piáért. Nem érdekelte, hogy pár percen belül zár a kocsma, mezítláb, csizmában, pizsamára vett nagykabátban kellett mennem, különben nem hagyott éjjel aludni.

Az élelmiszereket egy idő után rendszeresen behordta a szobájukba, {az ajtót pedig magára zárta}, arra hivatkozva, hogy nekem ne legyen mit enni, különben is kövér vagyok, fogynom kell. Emiatt azonban nem csak nekem nem volt mit enni, de a testvéreimnek se. Ők pedig hiába kérték, hogy adjon ki valami ennivalót, nem tette. Kinyitotta a szobaajtót, beengedte tesómékat, és ott előtte ehettek, de a szobából egy morzsa kenyér ki nem kerülhetett. Amikor öcsém mégis kicsempészett nekem némi ennivalót, és ezt anyám észrevette, onnantól kezdve a testvéreimnek se adott enni.

A tanárok is lenéztek, senki nem állt mellém, mellénk. A 4. osztályos farsangon anyám szintén piásan jelent meg és hatalmas cirkuszt csinált. Másnap rettegve mentem iskolába, mit mondanak majd a többiek. A kegyetlen megjegyzések, hogy milyen szégyenbe hoztam a társaságot, hogy a szülők azt mondták otthon, az anyám alkoholista, és én is az leszek, nem maradtak el. Nem csak az osztálytársaim, de úgy általában az iskolatársaim is kiközösítettek. Azt sem tudtam, hova bújjak a szégyentől, és az egyetlen hely ahova átmenetileg menekülni tudtam szünetben, a női mosdó volt. Becsengetés után azonban menni kellett vissza a tantermünkbe. A mosdótól nem messze egy osztálytársam és egy tanárom beszélgettek rólam és anyám előző napi viselkedéséről. Engem nem vettek észre, így hallottam meg mit beszélnek rólam. Osztálytársam megkérdezte mi lesz velem, a tanár pedig azt mondta, " az alma nem esik messze a fájától.". Akkor döbbentem rá, hogy egyedül vagyok ezen a világon, és nincs senki, aki mellém és testvéreim mellé állna, aki kiszedne abból a közegből, amiben éltünk. Anyai nagymamámnak ugyanis hiába mondtam, hogy a lányának alkoholgondjai vannak, hogy engem és testvéreimet állandóan ver és rettegésben tart. Az ő visszajelzése erre az volt, hogy belém fojtva a szót közölte, még gyerek vagyok, képzelődöm, honnan veszem, hogy az ő lánya iszik. Amikor anyám 10 éves koromban kidobott otthonról, hogy takarodjak, többet látni nem akar, tanítás után egyedül és gyalog a fél városon anyai nagyszüleimhez mentem. Bennem volt a remény, ha mamának elmondom mi történt, hogy nem mehetek haza, mert ki lettem otthonról hajítva, akkor ott maradhatok, oda költözhetek testvéreimmel. Nagyanyám adott vacsorát, de utána hazavitt. Otthon apám dühösen és részegen azzal fogadott, hol jártam olyan sokáig, mivel majdnem este 9 óra volt. Hiába próbáltam elmondani, nem hallgatott meg. Apám és mama kérdésére anyám csak a vállát vonogatta, őt nem érdekli mi van velem, hol jártam délután. Annyit közölt velem, gyűlöl, és takarodjak a szeme elől, mert ő látni sem akar. Apám összerugdosott dühében, majd egy pofon kíséretében elzavartak aludni, mama pedig szépen hazament.

15 éves voltam, amikor először kaptam el anyám kezét, hogy ő többet engem nem fog boksz zsáknak használni, és a testvéreimet se merje bántani. Ekkor közölte velem, annyira gyűlöl, hogy ha börtönbe jut is elpusztít, éjjel amíg alszok, kibelez a konyhakéssel. Ezt követően legalább 3 éjszaka nem mertem elaludni. A szobaajtót eltorlaszoltam, amivel lehetett, és az ágy közepén a falnak háttal ültem. Ha mégis elbóbiskoltam, a legkisebb neszezésre azonnal felriadtam. Eddig többnyire fizikailag bántalmazott, ezt követően azonban főleg szavakkal. Nem telt el úgy nap, hogy ne mondta volna el nekem, mennyire gyűlöl, mennyire szerencsétlen hülye vagyok, akit soha senki nem fog szeretni, aki soha semmire nem viszi. 11 éves koromban mondta először, bánja, hogy nem fojtott meg, amikor megszülettem. Ezt továbbra is hangoztatta, mostanra szabályosan a zsigereimbe ivódtak ezek a szavak. Amikor sminkelni kezdtem magam, utcanőnek nevezett a legtrágárabb kifejezésekkel, aki mindenkivel összefekszik.

Amikor dolgozni kezdtem, apám a fizetésem követelte, azzal az indokkal, be kell szállnom a számlák rendezésébe. Egy fillért nem voltam hajlandó odaadni, erre jött a szokásos, hogy takarodjak. Annyit ajánlottam fel, néhány számlát kifizetek, de pénzt nem adok ki a kezemből. Erre minden számlát az én kezembe nyomtak, hogy rendezzem azokat a fizetésemből. Anyámmal ketten pedig továbbra is elitták a bevételük nagy részét, a gyermekvédelmi ellátásokat, és a rokonságtól kölcsön kért pénzt is. A rokonságban és a lakótelepen élők is tudták, mi megy nálunk. Ám ahelyett, hogy bárki is fellépett volna az érdekünkben, az utcán ujjal mutogattak rám és testvéreimre az emberek, hogy "annak az alkoholistának a gyerekei.". A rokonok sem láttak szívesen. Mivel bennünket, gyerekeket küldtek anyámék kölcsönkérni egy egy levéllel, eleinte adtak pénzt. Aztán csak élelmet, de azzal anyám visszaküldött a rokonokhoz, hogy nem élelmiszert kért, hanem pénzt. Olyan, hogy nem megyek, szóba sem jöhetett. Belemarkolt a karomba, vastag körmeit a bőrömbe mélyesztette, és kirángatott a szobából, hogy vigyem vissza amit kaptam, hazudjak akármit, de neki pénzt kérjek. Megtettem, mert nem hagyott nyugton, de ekkor eljött velem az a rokon haza, jól össze is vesztek anyámmal, aki ezúttal is alig állt a lábán. Pénzt nem adott a rokon, hanem valamennyi élelmiszert hagyott ott nekünk.

Még korábban találtam rá erre a blogra, teljesen véletlenül. Elolvastam néhány történetet, amelyek nagyon megrendítettek. Ezekhez képest, nem igazán tudom, hogy jó helyet választottam-e a történetem leírásának. Ennek az oka, hogy bár én is kaptam pofonokat az édesanyámtól, én most 20 éves koromra tisztában vagyok azzal, hogy többnyire miért volt olyan amilyen - míg a többiek, akik elmesélték itt a történetüket, többnyire nem tudják, nem értik. Más részről az utóbbi években eléggé önmarcangoló lettem, keserűséget érzek sok mindenben. Szóval körülbelül a fél életemet le kéne írnom, és, hogy őszinte legyek, félek, hogy sokan úgy gondolják majd, hogy csak sajnálgatom magam. De belevágok, meglátjuk, mi kerekedik ebből.

Először inkább édesanyámról szeretnék írni, mert ha belevágnék a történetembe, akkor sokan azt hinnék, hogy csak magam előtt mentegetem őt. Édesanyámnál 13 éves kora körül agydaganatot diagnosztizáltak, amit eltávolítottak. Újra meg kellett tanulnia normálisan beszélni, szegény az iskolában sokszor maga alá vizelt az órán, amiért kinevették. De aztán felépült és úgy tűnt semmi gond nincs. 22-23 éves kora körül ismerkedett meg édesapámmal. Apukám elmondásából tudom, hogy mikor már eléggé komolyodott a kapcsolatuk, akkor derült ki, hogy sajnos anyukám paranoid skizofréniában szenved (a betegséget nem azért neveztem nevén, hogy most minden ilyen betegre ujjal mutogassanak - mert ők nem tehetnek róla -, hanem azért, hogy hátha más korombelinek, aki hasonló cipőben jár, vagy járt segítsek a történetemmel, ha tudok). Apukámnak két választása volt: örökre békén hagyja, vagy elveszi feleségül. Ő az utóbbit választotta, anyukám 24 éves korában hozzá ment. Apukámtól tudom, hogy anyukám ebben az időben sokszor visszaesett, sajnos. Az is csoda volt, hogy én megszülethettem. Az orvosok azt tanácsolták anyukámnak, hogy inkább ne tartson meg, de ő harcolt értem és végül is enyhébb nyugtatókat kapott, így megszülethettem. Ezért életem végéig hálás vagyok neki - és ezen az sem változtat, amiket később le fogok írni.

Tehát megszülettem én. Sajnos nem teljesen egészségesen, mozgás szervi betegségem van - ennek a nevét nem írom le, mert ez nem fontos, de annyi a lényeg, hogy el tudom látni magam, normális, teljes életet élek, de vannak bizonyos korlátaim. Azért is hálás vagyok anyukámnak, hogy nem engedte, hogy az orvos járókeretet írjon fel, mert akkor most nem itt tartanék. Egyébként anyukám egy nagyon kedves nő volt, sajnálom, hogy az történt vele, ami és tulajdonképpen nem rá haragszom, csak egyszerűen nem tudom elfogadni (sőt, talán feldolgozni sem teljesen), hogy megtörtént az, amiről mesélni fogok. 8-9 éves koromban történt körülbelül, hogy anyukám visszaesett (lehet, hogy korábban is történt ilyen, de arra nem emlékszem). Én a saját mozgásszervi betegségemmel tisztában voltam, és értelmes kislány voltam, szóval sok mindent megértettem magam örül. De nem tudtam, hogy anyukám miért olyan, amilyen. Mikor dührohamai voltak, általában engem ütött meg. Persze volt olyan, hogy én húztam fel valami aprósággal. De nem is ez volt a legszörnyűbb, hanem, hogy ezzel egyedül voltam, nem mertem mondani senkinek.

Ennél borzasztóbb már csak az volt, amikor már téveszméi is voltak. Mivel a skizofréniának ezt a fajtáját egy kívülálló nem veszi észre egy idegenen, mindenki csak csodálkozott, mikor anyukám azt kezdte el mondogatni, hogy a szülei nem az ő szülei, meg, hogy neki gyereke lesz (egyébként mikor normális elmeállapotban volt, akkor is sokszor járt ultrahangra - nagyon szeretett volna egy második gyereket.) Szóval engem a 8-9 éves kislányt kezdtek el faggatni ilyenekről, én meg nem tudtam rá mit mondani, csak azt, hogy nem igazak (meg különben sem mondtam volna ilyet, hogy "Anyukám most éppen nem normális"). De ezek a dolgok illetve a kisebb verések miatt elkezdtem félni a saját anyámtól. Lehet, nem segített volna a helyzeten, ha elmagyarázta volna valaki a családból, hogy ő beteg és ezért csinálja, de talán máshogy kezeltem volna, nem kezdtem volna el veszekedni vele. Szóval nekem teljesen magától értetődő volt, hogy anyu amióta az eszemet tudom, gyógyszert szed, csak nem tudtam miért. A szüleim ebben az időben sokat kiabáltak egymással, és bár apu sose ütötte meg anyát, volt hogy már majdnem "verekedtek". Aztán nem tudom, miért csak ennyire előrehaladott állapotban, de anyukám bekerült a pszichiátriára. Egy ilyen durva eset előfordult még valamikor pár évvel később, de nem tudom, sajnos mosódnak össze az emlékeim, meg nem tartom fontosnak, hogy a zárójelentéseket előkaparásszam. Azt tudom, hogy a második ilyen eset már súlyosabb volt, akkor már Dobára küldték tovább. És, hogy nekem is akkor volt a második műtétem. Apukám látta el a házimunkát, ápolt engem, dolgozott. Emlékszem volt egy kicsi idő (néhány hét), mikor a nagybátyáméknál laktam, de csak amiatt, hogy levegyék apa válláról a sok terhet.

Elolvastam a történeteket és sokat gondolkoztam, hogy én is leírjam-e az enyémet. A mi családunk a többiekhez képest rendezett volt: jó anyagi helyzet, senki nem volt alkoholista, nem váltak el...

Jó tanuló, csendes kislány voltam. Szüleimet mindenki rendes szülőknek tartotta, jól voltam öltöztetve, mindent megvettek nekem. Soha nem emlékszem olyanra, hogy hangosan szóltak volna hozzám vagy kiabáltak volna velem. Viszont a következő volt a fegyelmezés: minden pénteken, vacsora után fel kellett mennem a szobámba, anya 20-25 perc múlva utánam jött, közölte, hogy le kell mennem, mert meg fognak büntetni. Le kellett vetnem mindent, ami rajtam volt. Lent a nappaliban várt apa. Csendesen, halkan elmondta, hogy mi minden rosszat tettem a hét folyamán. Ez után bocsánatot kellett kérnem, majd hasra feküdni az asztalon, apa meg fogott egy nadrágszíjat vagy ostort és azzal elvert. Legtöbbször a nadrágszíjjal, az ostor a nagy büntetésekre volt fenntartva. Miután elvert, megint bocsánatot kellett kérnem, megköszönni a büntetést, majd mehettem a szobámba.

Sokat gondolkoztam ezen. Vajon miért tették ezt velem? Tényleg nem voltam rossz, amik miatt megvertek olyanok voltak, hogy pl. nem köszöntem hangosan a szomszéd néninek. Apa ilyeneket sorolt fel 4-5-öt. Azt fontos elmondani, hogy se apa se anya nem nyúlt hozzám "úgy", soha nem fogdostak vagy ilyesmi. Olyan volt, hogy plusz büntetésnek másnap meztelenül kellett lennem, de akkor se fogtak meg. Lehet hogy izgatta őket a testem látványa? Anya gyakran megnézte a verések után a nyomait, úgymond hogy mennyire hurkás a fenekem. Sokszor azt éreztem, hogy noha apa ver meg, igazán anya akarja. Olyan is volt, hogy apa már abba akarta hagyni, de anya mondta, hogy adjon még. Fogalmam sincs mi volt az oka.

Hogy hatott rám ez? Nagyon visszafogott, csendes lettem. Tulajdonképpen olyan nagyon nem szenvedtem, pedig tényleg fájdalmasakat kaptam, apa nem csak jelképesen vert meg, nagyokat csapott és hosszan vert. Utána a hétvégén nem is nagyon tudtam leülni. Azt se értem, miért nem tett senki semmit: sokszor mentem úgy suliba hét elején, hogy a verés nyomai ott voltak és kilátszottak a rövid kis szoknya vagy rövidnadrág alol a combomon amit apa szintén elvert. Persze apa a kisváros egyik vállalkozója, mindenkit ismert...

Tudom, hogy a sok rémséges történethez képest nem panaszkodhatok, de azért jól esett leírni.

Van-e jó emlékem az apámmal kapcsolatban? Csak egyetlenegy de már az is homályos. Tél volt és anyu felöltöztetett minket, hogy elmegyünk autózni egyet. Gyönyörű fehér volt a táj a frissen esett hótól. És ennyi a jó emlék, semmi több. Soha nem volt egy olyan apám, akire felnézhettem volna, vagy aki szeretett volna minket.Mindig is csak a verést és a lelki terrort kaptuk tőle. Soha nem ölelt meg minket vagy mondta azt, hogy szeret. Szó szerint szart ránk.

Picik voltunk a testvéremmel ,amikor anyu még dolgozott. Egy oviban volt dajka, így nem ért haza szegény valami túl korán. Ezért kénytelen volt minket az alkoholista apámra bízni. Persze az apám egyszerűen oldotta meg a dolgot. Eljött értünk az oviba, haza vitt minket, bezárta a lakás ajtót és elment otthonról. Nem érdekelte, hogy két pici gyerek van otthon és bármi is történhet. Volt, hogy kint ültünk az ablakpárkányon (magasföldszinten laktunk) és a szomszéd zavart be minket. Ha valami rosszat tettünk (esetleg hangosabban játszottunk a húgommal), egyből elővette a nadrág szíjat és azzal kaptunk. Az anyut is rendszeresen verte. Volt, hogy úgy megrugdosta,hogy anyu hónapokig sántított. Volt,hogy beteg voltam,  40 fokos lázzal feküdtem az ágyban. Anyu adott neki pénzt, hogy menjen el lázcsillapítóért. Elment és elitta a pénzt.

Amikor megszületett a kisebbik húgom(hárman voltunk testvérek), akkor sem lett jobb a helyzet. A pici húgom 3 hónapos volt, amikor jött a karácsony és ő lelépett egy nővel. Ott hagyott minket szegény anyuval. De sajnos egy hét után haza jött és a dolgok még rosszabbak lettek. Egyszer kint ültem a konyhában és fogtam a testvérem a kezemben amíg anyu betette a mosást. Az apám bejött a konyhába és kérdezett valamit. Nem tetszett neki a hanglejtésem vagy a válasz már nem tudom. De fogta a testvérem kivette a kezemből és szájbarúgott. Majd a kifelé menet anyu kezébe nyomta a kicsit és elment inni. Anyu be akart vinni a kórházba de könyörögtem neki, hogy ne tegye. Féltem, hogy össze varrják a szám és, hogy ha kiderül mi történik elvesznek anyutól. Ekkor még csak tíz éves voltam. Késöbb volt olyan is, hogy a fejem beleverte a leveses tányérba, mert nem akartam megenni a levest. Majd amikor nagyobb lettem és láttam, hogy anyut veri mindig odamentem, hogy megvédjem szegény anyut. De sajnos ez nem ment. Cserébe engem is megvert. Volt rá példa, hogy anyu befutott a szobámba és mondta, hogy segítsek nyomni az ajtót. Az apám az ajtó másik végét vagdosta a nagy késsel. Anyuval egyre gondoltunk. Ha ez ide bejön, akkor biztos megöl minket. Minden veszekedés alkalmával megígérte, hogy elvágja a nyakunk. Így mindig zárt ajtó mögött aludtam. Ennek köszönhetően a mai napig rettegek a sötétben. Nem bírok megmaradni a sötét szobában, mert mindig attól félek, hogy valaki rám támad és nem tudom magam megvédeni.

Akkoriban nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy éjjel amikor elalszik, átmegyek és leszúrom. Olyan könnyű lett volna és soha többet nem bánthatott volna minket. De ilyenkor mindig az jutott az eszembe, hogy anyut, hogy elszomorítanám ha börtönbe vinnének. És, hogy nem éri meg miatta tönkre tenni az életem. Nagyon sokat éheztünk miatta, mert elitta a pénzt. Mindig azon gondolkodtam, hogy mikor tudnék elmenni dolgozni, hogy segíteni tudjak anyunak. Így tizenhat évesen ott hagytam az iskolát (aminek az anyu nagyon nem örült) és elmentem dolgozni. Anyuval mindig tartottuk egymásban a lelket, hogy valamikor már csak jobb lesz. De nem lett. Volt egy olyan este is, hogy majdnem megfojtott. Akkor szintén szegény anyut próbáltam védeni, ami nem jött be. Dulakodtunk és valahogy a földre kerültem. Ő rátérdelt a mellkasomra és erőből szorította a nyakam. Nem tudom anyunak, hogy sikerült letépnie rólam. De amikor kiszabadultam a kezei közül már lila volt a fejem.

Anyunak volt egy barátnője, aki külföldön élt. Egyszer eljött hozzánk és elhívta anyut kávézni. Az apám hazajött és megkérdezte, hogy hol van a jó kurva anyám. Mikor mondtam neki, hogy elment a Jucival, közölte, hogy lemegy és levágja a fejét. És lent várta anyut a ház előtt egy nagy késsel. Kihívtuk a rendőrséget, akik bevitték. Egy óra múlva még részegebben jött haza, mint ahogy elment. Aztán eljött az az időszak, hogy nem engedte nekünk, hogy főzzünk. Mert, hogy ő vette a tűzhelyet. Így akkor főztünk meg, amikor a kocsmában ült. Olyan is volt, hogy a húgomnak azt mondta, ha teát mer főzni magának, akkor levágja a kezét és a fejét.

Amikor már elmúltam húsz éves, a sokadik verés után elegem lett, visszaütöttem és jól meg is vertem. Utána még nekem volt lelkiismeret furdalásom, hogy hogyan tehettem ilyet. De aztán végiggondoltam a dolgot. Ő mi jogon vert engem egy életen át és tartott terrorban? És elmúlt a lelkiismeret furdalás. Innentől kezdve ahányszor bántani akarta anyut, mindig kapott ő is rendesen. Majd elegünk lett annyi év terror után és feljelentettük. Kapott három év letöltendőt, amit felváltottak egy év négy hónap felfügesztettre és alkoholelvonóra. Innentől már nem verte anyut. Szimplán csak ellopta és kidobta mindenét. És persze a lelki terror. Mivel megvizsgálta őt egy pszichológus, azt az eredményt kapta, hogy kóros elmeállapota van. Ennek örömére közölte anyuval, hogy mivel ő nem normális, ezért anyuval bármit megtehet és meg sem büntetik. És folyton azzal fenyegette,hogy vérben fog anyu fürdeni. Újra bíróságra jártunk és 3 év hercehurca után sikerült kitenni a lakásból. Most anyának végre nyugodt az élete.

Én közben elköltöztem és családot alapítottam. Most négy hónapos a manóm és el sem tudom képzelni, hogy valaha is rácsapjak a kis fenekére. Vagy, hogy az apukája tegye ugyanezt. A  húgaim még anyuval élnek. Mind a kettő sérült lelkileg, ugyanúgy mint én. De ezek után, hogy végre nincs senki, aki terrorizálná őke, talán rendbe jönnek és végre kicsit jobb lesz az életük. Mindenestere valamit megtanultam. Én nem hagynám sose, hogy idáig fajuljanak itthon a dolgok. Édesanyám a világon a legjobb ember. Mindig nagyon szeretett minket és törődött velünk. Hogy miért nem mert lépni ebből a földi pokolból magam sem tudom. Talán még ő sem. Bár hosszú évek teltek el addig, amíg feljelentette apámat. Szégyellte azt, ami otthon zajlik. Én is szégyelltem és sose meséltem róla senkinek. De azóta rájöttem, hogy nem a mi szégyenünk az, hogy egy ilyen ember az apánk. Az övé,mert ő viselkedett állat módjára.

Anyukám 18 éves, apukám 21 éves volt mikor megismerkedtek, hamar meg is fogantam. Anyukám elment abortuszra, de megszökött az utolsó pillanatban. Nagy botrányok árán volt meg az esküvő. Kisiskolás koromból emlékszem, hogy apu ivott és duhajkodott otthon, engem is megvert már többször is ekkor, és anyu is kapott. Az iskolában is voltak velem problémák. Orvos hiába mondta, hogy nem vagyok iskolaérett, mégis beadtak. Az iskolai problémák miatt is kikaptam. Apám egyik mondása, amit éppen elégszer hallottam életemben: Isten nem bottal ver, hanem "K."-val. Egyszer elmentem világgá ilyen kicsin, és már sokan kerestek, mikor a lépcsőház pincéjében rám talált valaki. Elbújtam, mert féltem.

Közben lett egy húgom, és akkor ő lett a gyerekük. Én sokat voltam a nagyszüleimnél itt is- ott is. Nyaranta is elvittek és otthagytak, olyankor a honvágy gyötört. Nehéz volt a húgom árnyékában felnőni, neki mindent szabadott, én meg mindig büntetve voltam. Valahogy nem éreztem a szeretetet, a megbecsülést. Inkább a megtűrést érezhettem talán? Sosem voltam elég jó gyerek nekik. Húgom volt a szép, szőke, gyönyörű kékszemű kisgyerek, apám faja. Én anyám faja vagyok, sötétbarna haj, barna szem. Tudom, ez nem sokat számítana más családban, de nem az én családomban. Épp eleget hallottam apámtól, hogy ki milyen faj. Kisbaba koromban apám mondogatta, hogy nem az ő gyereke vagyok.

Gyerekként, sokat kellett a házimunkában részt vennem. Játékos voltam, és ha nem úgy sikerült, akkor is kikaptam. Amikor nem bírtam már a szőlőt kapálni, akkorát kaptam, hogy legurultam a domboldalon, és még a szemüvegem is eltört. Vagy amikor nem tudtam megenni a pörköltet, belenyomta a fejem a tányérba, hogy egyek. Szokott még szórakozni is velem. Volt mikor vittem a kis ételemet a szobába, hogy egyek a tv-nézve és elgáncsolt, én meg mindent kiterítve buktam hasra. Vagy abban fogadott, hogy el tudom találni a gyereket. Én az udvaron a rokontól kapott sütit majszoltam, és váratlanul arcon talált egy kemény focilabda. Szép szóval nemigen magyaráztak el semmit, csak erőszakkal neveltek. Anyám nemigen bántott, inkább apám. Nem is igazán védett meg. Nem mert? Ő is kapott néha. A húgom életében egy pofont kapott apámtól, egy nagy rosszaságért. Mi anyuval többet. Önbizalmam gyakorlatilag nincs, az már gyerekként le lett rombolva.

Kicsi korom óta nehezen tudtam feldolgozni a negatív élményeket, bántásokat. És ez agresszivitásban is kijött bennem. Nem bántottam másokat, akkor inkább tárgyak és önmagam ellen fordultam. Szemüveges lettem, és az lett az állandó áldozata a kiborulásaimnak. Hol odavágtam valahova, hol eltörtem. És ahogy nyílt az értelmem, próbáltam megvédeni az igazamat. És mivel vissza mertem szólni, még több verést kaptam. Az iskolában is olyan szerencsétlen voltam. Nem úgy ment a barátkozás mint másoknak, állandóan csalódtam az emberekben. Meg többnyire engem találtak meg a buta viccek célpontjának is. Kamasz koromban vittek először pszichológushoz, nem igazán segített. Tini koromban volt az első öngyilkossági kísérletem, amit még egypár követett az évek során. Volt egy-két necces, amikor alig tudtak visszahozni.

18 évesen megismerkedtem egy 23 éves fiúval. A két család elég hamar, fél év múlva összeadott minket. Nehezen ment az életünk, hamar el is váltunk. Született két gyerekünk. Később egy pici babával és egy kétéves gyerekkel voltam itthon. Feladni akartam, nem tudom. Beszedtem az összes gyógyszert. Emlékszem, még mielőtt bekábultam, megetettem, bepelenkáztam őket. Lefektettem őket, végig sírtam, nagyon rosszul éreztem magam. Kezdett hatni a gyógyszer, az utolsó simításoknál már nagyon kába voltam. És így találtak rám, még vissza tudtak hozni. Hónapokig voltam utána a pszichiátrián. Egyedül maradtam, a két picivel. Néha talán picit ártottam is a gyerekeknek, de én mindig értesítettem, akit lehet, orvost, gyerekorvost. Hogy rohamom volt, itt a két gyerek, segítsenek. Nem tudom, ártottam- e nekik. Lelkileg biztos, fizikailag nem hiszem.

Egy darabig szüleim nem is figyeltek igazán ránk. Később meg irányítani akartak, amennyire tudtak. Végül segítettek a maguk módján: a nagylányomat elvitték. Én psziciátriára be-ki. Aztán egy darabig egyedül voltam, a picit is elvették a betegségem miatt. Aztán lett új párom, és a picit is visszakaptam. Nagylányom lehet, hogy jobban járt, hogy nem élt velem. Nem szenvedte meg, ahogy betegen, egyedül kínlódtam. A pici lányomat, aki velem maradt nem úgy tudtam nevelni, ahogy kellett volna. Ez életem legnagyobb fájdalma, hogy azzal, hogy így betegen anya lettem, tönkretettem gyermekeim életét, főleg a picijét.

Ezt a sok szenvedést nem lehet sírás nélkül olvasni, de szeretném, ha az én történetem is itt állna, hogy elmondjam, amikor a szülők képtelenek normálisan nevelni a gyerekeiket és beavatkoznak, akkor is érheti az embert meglepetés.

Előrebocsátom hogy meglátásaim és az általam levont konklúziók szüleim halála utáni időszakom termékei, tehát felnőtt kori végeredmények. Ezek a dolgok sem munkámban, sem alapvető életvitelemben sohasem korlátoztak vagy vittek deviáns irányba semmilyen vonatkozásban! 16 évi házasság után születtem. Anyám - annak idején - fogadást kötött az egyik barátnőjével, hogy melyiküknek lesz gyermeke előbb. Anyám nyert - egy reprodukciót: "az állatok gyűlése" címmel. Haláláig díszítette a szobát. Lánynak kellett volna születnem, de fiúnak sikerültem. Így anyám azzal vett a természeten - és természetén - elégtételt hogy 2,5 éves koromig lányruhában, illetve abszolút arra hajazó uniszex ruhákban járatott. Akkor hagyta abba ezt a módot, amikor egy orvosi vizsgálaton a doktor kifejezett döbbenetének adott hangot a lánykának kinéző fiú azonosításakor. Talán 3 éves lehettem amikor apám beteg lett és anyám egyedül hagyott vele - ő fodrászhoz ment. Apám lefeküdt aludni és mert én a motoszkálásommal felzavartam: megvert. Amikor anyám hazaért (kb. 1 óra múlva) még mindig bőgtem. Amikor este a lefekvésre került sor kiderült hogy apám kék-zöld keze nyomával van tele a hátam és a vesém. Anyám összes reakciója az volt erre: " Te állat! És ha holnap beteg lesz, mit mondok az orvosnak?!?! " Az, hogy esetleg leszakadt a vesém fel sem merült ebben a vonatkozásban. Másnap természetesen - apámtól elkaptam a tüdőgyulladást - beteg lettem. Anyám vitt át az orvoshoz. Vetkőztetés, nyomok felfedezése, kérdő tekintet, anyám diszkréten félrenézett mint az úriasszonyok amikor először hagynak pénzt náluk az éjjeliszekrényen a szex ellenértékeként.

Második általánosba jártam amikor anyám kórházba került, így " apámra hárultam ". Egyik este nagyanyám vitt haza az iskolából és vett nekem egy magot szedegető felhúzós (játék) csirkét. Amikor apám hazaért megnézte az iskolai munkámat: a " zsip-zsup, kender zsup " című versikét kellett lemásolni a könyvből. Ő tehát ellenőrizte a munkámat - akkor még pocsék volt a helyesírásom. Bizony eltévesztettem, kihagytam néhány betűt. Ő ezt azzal honorálta hogy minden betűhiba miatt pofon vágott, azaz olyat levert hogy leborultam a székről. Visszaültem és a következő hibáig nem is volt újabb saller. Közben a játékcsirke felhúzója eltűnt, ezért újra kaptam, hátha lenyeltem. Néhány hónappal később anyám ismét kórházba került, újabb apai gondoskodás elé néztem. Egyik este vacsorára spenót volt (nagyanyám főzte) és apám pörköltet öntött rá - amit én évek óta tudhatóan utáltam. Kérésemre megpróbálta " lefölözni " és mert a spenót ráömlött a szőnyegre úgy megvert hogy bepisáltam. Végül ágyba kerültem és amikor a ruháimat válogatta a másnap reggeli iskolai repertoár okán, felfedezte a nedvességet. Így aztán felkeltett és újra megvert - mert bepisáltam az előző verés miatt. Egy évvel később barátaiktól való hazaérés során a nagy kertben elvesztettem a lakáskulcsot - az én hibám volt, játszottam vele és a szőlőlugas ágai kirántottak a kezemből. Szerencsére be tudtunk jutni a lakásba de apám visszazavart megkeresni - teljes sötétségben. Én akkoriban rettenetesen féltem a sötétben, tehát nem akartam lemenni, de erre verés közben visszavitt a " tetthely "-re és ott kellett maradnom. Másnap a szomszédok arról érdeklődtek hogy kutyát vagy macskát öltek-e nálunk előző este.

Anyám számára én voltam az önbeteljesedés csúcsa, azaz nekem kellett a legtökéletesebbnek lennem mindenki közül - hogy büszkélkedhessen velem - azaz saját magával. A 8 osztályt végig kitűnővel végeztem, mégis sokszor azt mondta: az a valódi kitűnő, aki a napköziből lesz színötös nem otthon a törődő, gondoskodó szülők mellett. Vagyis nekem hatost kellett volna vinnem - hogy egyenlő legyek a napközis eminensekkel. Egyik hihetetlen nagy bűnöm (az orrom túrtam vagy a körmöm rágtam) után közölte velem hogy javítóintézetbe ad emiatt. Éjszakákat bőgtem át emiatt. Volt amikor hasonló bűnért 2 hétig nem beszélt velem, azaz nem szólt hozzám. Az egyik szomszédunk kórházba került és mi meglátogattuk. Anyám - a kórterembe belépve - olyan lett mint a csepegő nádméz (Rudyard Kipling szerint Bagira szavai voltak ilyenek) és én nagyon boldog voltam hogy megbocsájtást nyertem. Ám a kórteremből kilépve minden visszaállt normál szeretet megvonó üzemmódba.

Kerek 30 évig cipeltem magammal a gyerekkoromban történteket. 30 évig, és akkor azt mondtam, elég.

Besikerült, véletlen gyerekként születtem. Nagyon jól vissza tudok emlékezni arra, amikor még egészen kicsi voltam. Apám már akkor szidott engem, vagy próbálta az önbizalmamat rombolni. Csúfolódó dalokat énekelt rólam, ha festettem valamit, azt egyből kritizálta, mindig olyan dolgokat mondogatott nekem, amik rosszul estek nekem. Azt előre mondom, hogy apám SOHA nem ivott. Ő egy józan bolond, ha lehet így mondani.

Két fiatalabb testvérem van, őket teljesen máshogyan nevelték. Én voltam a szüleimnek a fekete bárány. Akkor kezdett el durvulni a helyzet, amikor 4 éves korom körül kitalálta, hogy megtanít írni meg olvasni. Emlékszem rá, hogy ülök az asztalnál, az ujjamon vízhólyag, és próbálok folyóírással írni - kevés sikerrel, mert annyi idősen ezek a finom kis mozgások még nem mennek. Apám üvölt velem, én meg sírok, ömlik a könny a füzet lapjaira. Emiatt persze még jobban ordít velem. Aztán később a számolással rengeteget szenvedtem. Nem ment valami könnyen, és iskolában is gondott okozott. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy bukásra álltam belőle, hanem úgy, hogy körülbelül négyes szinten voltam. Apám erre azt a módszert találta ki, hogy kávé- és kukoricaszemeken kellett térdelnem sokszor este 11-kor is, amikor már annyira álmos voltam, hogy nem láttam, és a sírástól már teljesen kimerültem. Én is azt hittem,hogy ez a normális,meg az, hogy engem minden áldott nap megvernek, és nagyon meglepett amikor az osztály leghülyébb, legrosszabb gyerekei röhögve mesélték, hogy ők biza sose kaptak ki!

Az első tanítónőm nagyon rühellt, mert már tudtam mindent, amit ő tanítani akart, és unatkoztam. Próbált mindig a magatartásomba belekötni, de nem sikerült neki, mert egy csendes, jó gyerek voltam. Aztán elment a suliból, és a következő tanáraim már elismerték, hogy nem vagyok egy buta lány. Ennek ellenére otthon mindennap volt valamiért verés. Anyám sem volt sokkal különb, mert nem védett meg, meg aztán eljárt az ő keze is. Iskolai időszakban is mindig volt valami okuk rá - pl. visszapofázás, amikor megpróbáltam magam megvédeni, vagy ha szerintük nem jól viselkedtem. Nyári szünetben meg egyszer apám kitalálta, hogy egyek meg egy olyan förtelmes ételt, amit cukros reszelt répának hívnak. Én magát a répát is utáltam kicsi koromtól kezdve, cukrosan meg pláne. Persze nem voltam hajlandó megenni. Hátráltam, ahogy közeledett felém a villa, aztán amikor a falhoz értem, kénytelen voltam a számba veni a falatot, de azonnal fintorogni kezdtem. Erre jóapám akkora pofont adott, hogy szó szerint a fal adta a másikat, elestem, és valami rám esett. Arra eszméltem, hogy hányok a vécén.

Rettegtem attól, hogy kettesben kell maradnom vele, de eljött ez is, egyszer belázasodtam, és apám maradt velem otthon. Eleve nem tetszett neki a helyzet, szerinte szimuláltam. Ebédkor borsólevest kellett ennem úgy, hogy tejet öntött bele. Még emlékeztem a cukrosrépás esetre, így megettem. Aztán kihánytam. A borsóra a mai napig rá sem bírok nézni.

Kilenc éves koromban művészeti pályára küldtek mondván, tehetséges vagyok. Ezzel csak az az apró bibi volt, hogy kétszer is irányt kellett változtatnom, a tanáraim mindig mást találtak megfelelőnek nekem. Olyan 12 éves lehettem, amikor abba akartam hagyni, de visszakényszerítettek mindenféle lelki terror segítségével. Aztán apám elkezdett alázni. Hogy nem lesz belőlem semmi, majd pucolhatok vécét, meg seperhetek utcát. Művészeti suliba készültem, de mindig azzal jött, hogy "Ha ne adj' isten felvesznek...", akkor ez meg az lesz. De közben rohadtul szerettem volna bekerülni, mert másik városban lett volna, és azt mondtam magamnak, hogy inkább a kollégium, mint apám! Viszont keletkezett bennem valamiféle blokk, ami miatt mégsem ment az egész szívből. Nem is sikerült a felvételim. Akkor nagyon összeomlottam, de fel kellett állnom, mert felvételiznem kellett másik iskolába.

Jól tanultam, ezért nem volt kérdés, hogy gimnáziumba kell mennem. Elmondani sem tudom, mennyire gyűlöltem oda járni. Mi nem voltunk pénzesek, az osztály többsége viszont az volt. Apámék rajtunk spóroltak, ruhát lehetőleg csak a piacról, szemüvegből nekem a lehető legolcsóbbat, ami természetesen ocsmány is volt, és nyomta le az önbizalmamat. Nekik a havi több karton cigarettára természetesen futotta! De például vécéillatosítóra már nem. Én sem szeretném kommentálni... Ajándékot ritkán kaptunk, nem volt születés- vagy névnap, ha valamelyik barátnőmet felvittem hozzánk, anyám arcán hihetetlen utálat ült, és miután hazament, megkaptam, hogy mi a jó büdös francnak hozok én fel oda bárkit is?

Azt is megkaptam, hogy trampli vagyok, nem lehetett hosszú hajam, mert anyám kifejezetten megtiltotta, illetve azt is megkaptam, hogy nem fogok kelleni sekinek sem. Közben sovány voltam, apám többször is terrorizált engem avval, hogy tuti rákos vagyok! Nekem meg halálfélelmem volt nagyon sokáig.

Aztán 15 évesen elkezdtem nyáron dolgozni, először 6 órában, majd 16 éves korom után 8 órában. A legnagyobb vágyam az volt, hogy külföldre menjek. Ennek most 15 éve. Le akartam lépni, és többezer km-re akartam új életet kezdeni. Ezért akartam pénzt gyűjteni. A szüleim persze közölték, hogy ha ezt én megteszem, akkor ők soha, semmiben nem fognak többet támogatni. Így visszanézve már tudom, hogy nyugodtan elmehettem volna, mert így sem támogattak. A pénzem elment a beiskolázásomra, új ruhákra, cipőre, és a nagy vágyamra, a kontaktlencsére. Nagyon boldog voltam, hogy újra láttam (mert az ocsmány szemüveget nem voltam hajlandó hordani). Aztán amikor apám megtudta, hogy kontaktlencsém van, az első reakciója az volt, hogy kiverte a szememből. Azt mondta, hogy ő nem fogja nekem ezt az úri passziómat finanszírozni (nem mintha kellett volna, mert megvolt rá a pénzem), csináltassak szemüveget...

16 évesen valami kulcsot keresett rajtam, de nem tudtam, hogy hol lehet, mivel nekem közöm nem volt hozzá. De kényszerített, hogy pakoljam ki az összes szekrényemet, fiókomat, hátizsákomat, mindent a szeme láttára, aztán az összes cuccomat jól szemügyre vette. Én viszont lázadoztam ez ellen, elmondtam neki százszor, hogy NEM TUDOM, mit keres rajtam. Erre felrántott a földről és egy akkorát rúgott a combomba, hogy hetekig ott maradt egy tenyérnyi fekete folt. Tesióra előtt kérdezték, mi történt velem, én meg csak annyit mondtam,hogy leestem a lépcsőn...

Az osztályfőnököm borzasztóan rühellt engem, már az első pillanattól kezdve. Imádott az osztály előtt égetni, megalázni. Ezt körülbelül 3,5 évig csinálta. Én konkrétan az osztályfőnöki órától féltem a legjobban! Úgyhogy a suliban sem volt jó, és otthon sem. Eléggé magam alá kerültem, de mindig azzal biztattam magam, hogy előbb-utóbb úgyis le fogok érettségizni, és elhúzom a belem a környékről is. Apáméknak hiába mondtam, meg nem moccantak volna, hogy beszéljenek az ofő fejével, hogy fogja vissza magát.

Az érettségit könnyen vettem, nagyon jó eredménnyel, a nyelvvizsgát is megcsináltam a saját pénzemből. Mivel a többi megkeresett pénzemet is magamra kellett költenem, világos volt, hogy külföld csak álom marad. Tovább kellett tanulnom, de nagyon beleválasztottam az első iskolába, meg a szakba is. A lehető legértelmetlenebb, leghaszontalanabb szakot kezdtem el, de legalább 100 km-rel messzebb volt. Keményen tanultam, hogy minél jobb ösztöndíjat kapjak, de rájöttem hamar, hogy váltanom kell, és az ösztöndíjból sem lehetett megélni, otthonról én nem kaptam segítséget... Így félévet halasztottam, és felvételiztem egy jobb suliba. Anyám rögtön azzal kezdte, hogy pusztuljak dolgozni, de nem kellett volna félnie, mert már akkor folyamatban volt a betanulásom. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy a testvéreim soha nem dolgoztak nyáron sem, csak a seggüket meresztették otthon. De nekem nem esett nehezemre, megkerestem a pénzt az új sulira, a könyvekre, egyebekre. Aztán 19 évesen apám elállta az utamat a bejárati ajtónál, nem emlékszem rá, mi miatt rágott be. De azt tudom, hogy meg akart verni, én meg arrébb toltam, és kimentem az ajtón...

Olvasgatom itt a posztokat és arra leszek figyelmes, hogy összeszorul a gyomrom. Aztán eszembe jutnak a gyermekéveim. Erről még nem beszéltem senkinek, (csak a páromnak) azt hiszem, nem értenének meg. A szüleim nem molesztáltak, nem vertek péppé. Hogy mi történt mégis? Csak az érti meg, aki átesett ezen.

Néha úgy érzem, a lelki terrornál nincs rosszabb.

Klasszikus eset; a szüleim elváltak, anyunál maradtam. Én fiú, egyke, alig négyéves. Legkorábbi emlékem az életemből az, hogy hazamegyünk a bérlakásba anyuval, apu valamiért ideges, a következő pillanatban menekülünk. Mezítláb rohanunk le a lépcsőházban, egy üvegajtó összetörik, csattog a talpunk a hideg kövön, apám üvölt a háttérben és rohan utánunk. Mai napig nem tudom mi történt, nem is akarom megkérdezni.

Nem sokkal később a szüleim szétmentek, anyunál maradtam. (Egy röpke emlék ebből az időszakból: apu az ajtó előtt üvölt és dörömböl, anyámat mindennek elhordja, majdnem betöri az ajtót. Mi összebújunk anyuval és nézzük az ajtót: vajon betörik-e? Enged-e a zár? Pár héttel később betör a verandára, látom, ahogy fojtogatja anyámat. Kimegyek az udvarra és egy bottal játszom közben. Másra terelem a gondolataim, de azért ott motoszkál bennem: vajon megfullad anyu odabenn?)

Vérszerinti apám egyetlen egyszer ütött meg. Egy kocsmában ült, én már mentem volna haza. Miskolc mellett laktunk egy kisvárosban, gyerek voltam még, de tudtam a hazafelé vezető utat, nem volt bonyolult hazasétálni. Aput hiába noszogatom, hogy induljunk már, ő nem indul. Iszik. Gyerekfejjel nekilódulok az útnak. Arra emlékszem, hogy egy pillangót kergetek hazafelé, apu mögöttem biciklivel, utolér. Leszáll, és irdatlan erővel pofon vág… soha többé nem emelt rám kezet. (Azóta tudom, hogy féltett, és nagyon megrémült, hogy bajom esik. Legalábbis ezt gondolom, nem hoztam fel a témát soha.)

Következő snitt: hétéves vagyok, anyu újraházasodik. Egy viszonylag kedves modorú fazon a nevelőapám, állandóan viccelődik, de ahogy telik az idő úgy változik meg a szemünk előtt. Nem iszik, nem kurvázik, dolgozik, semmi rosszat nem csinál.

A vasárnapi ebédek azonban gyötrelmesek. Tapintható a feszültség. Örök vita: megeszel fiam mindent, amit eléd teszek!!! Nevelőapám állandó jelzőkkel illet: úgymint nyomorék (enyhe gerincferdülésem volt). Meggyőződése, hogy (őt idézem) buzi vagyok, vagy buzi leszek. Ehhez elég, ha csak véletlen vékonyabban szól a hangom, ha valamiért megemelem a hangszínem (ha csodálkozom, vagy örülök).

Aztán elkezdődnek a verések. Mai napig nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki őket. Elképzelésem sincs, mit csináltam. Mi volt az az eget rengető Ok, hogy meg kellett vernie? Nevelőapám mindig csak a lábamat üti. Csodálkozom ezen gyerek fejjel: miért a lábamat üti folyton? A talpamat, a combomat, a lábfejemet. Egyszer letépett valami linóleumdarabot és azzal verte el a talpamat. Miért? Nem emlékszem, nem tudom mit tettem. Elnevezett egy fakanalat Mikinek. Így hívnak engem is, a fakanalat is… ezzel üt. Ha szóba került hangosan felnevetett, hiszen milyen vicces, hogy rólam nevezte el ezt a fenyítési eszközt.

Állandóan azt kellett hallgatni, hogy ő mennyire király a munkahelyén. Hogy beszólt ennek és ennek, ő a faszagyerek, még az igazgatónak is megmeri mondani a magáét. Ebédre valami hájas disznóhús készül, a tányéromban ott világít fehéren a háj, és nem merek szólni, hogy nem kérem, inkább bekapom az egészet, és rágom, rágom, serceg a fogam alatt a nyúlós, ragadós háj, és lehunyom a szemem, mielőtt lenyelem.

És ez így megy napról napra…

Hazugnak nevez. Egyszer lementem a játszótérre, és amikor hazaértem valamiért a fejébe vette, hogy mezítláb voltam kinn. Természetes hangom közlöm vele (odafigyelek a hangszínre, nehogy lebuzizzon), hogy cipő volt rajtam. Szerinte hazudok. Beleállít a kádba, a szeme láttára meg kell mosni a tiszta talpamat.

Pár évvel később azzal jön, hogy naplopó vagyok és ingyenélő. A 14-et sem töltöm be, amikor azt mondja, hogy egy lusta, senkiházi vagyok, aki azért látogatja meg a nagymamáját vagy az édesapját, hogy enni adjanak. Hogy lehúzzam őket pénzzel. Soha nem kértem tőlük pénzt. (Édesapám addigra teljesen megváltozott, alig ivott, dolgozott, őszintén úgy éreztem, hogy szeret.)

Nevelőapám vesszőparipája a fogyasztás. Még 13 éves sem vagyok, de azt érzem, hogy káros vagyok a társadalomra. Túl sok vizet használok, túl sok áramot fogyasztok, túl sokat megy a tévé, fürödjek gyorsabban, csak zuhanyt szabad használni, ne húzzam le a WC-ét kis dolgok után stb. Forintra pontosan tudom, hogy mennyibe kerülök neki havonta. Állandóan ezt ismételgeti! Nem merem kinyitni a hűtőt, nem merek ételt elővenni, mert rögtön hallom, ahogy a szobában ül, és azt mondja: "na, már megint eszik". (Rettentő vékony gyerek voltam, sohasem zabáltam.)

Mindez csak a jéghegy csúcsa!

Folyamatos feszültség, lelki terror. "Köcsög gyerek" vagyok, "buzi gyerek" vagyok, "birka gyerek" vagyok, "nyomorék gyerek" vagyok, "senkiházi" vagyok.

Anyu mindezt páholyból nézi… néha sír, ennyi csak.

Amikor tudomást szereztem a Gyerekkönnyek blogról, egyből nyilvánvalóvá vált, hogy ide nekem is meg kell írnom a magam kis történetét, noha kellett némi idő, hogy az elhatározást tett kövesse. Tudnotok kell, hogy az én családomban mindig is nőuralom volt, méghozzá meglehetősen brutális módon kivitelezve. Anyám szerint egy kisfiú "nem igazi gyereke" az anyának, ennek a vélekedésnek pedig elég komoly kihatása volt az életemre és sajnos még mindig érzem az utóhatásokat.

Második fiúként érkeztem a családba, és míg a bátyámnak valamiért még "megbocsátotta" anyám, hogy fiúnak született, velem szemben (mint utólag ezt be is vallotta) az első pillanattól kezdve fenntartásai voltak. Születésemkor elsírta magát, amiért nem a kívánt végeredményt hozta a terhessége. Ezt az elégedetlenséget a későbbiekben elég keményen éreztette velem. Hamar elvesztette a türelmét a legapróbb dolgok miatt is, ilyenkor fékevesztetten üvöltözött velem, de csak akkor, ha apu nem volt ott. Gyakran küldözgetett nevelési tanácsadóba, ahol egyébként mindig ámuldozott az intelligenciámon a pszichológusnő.

Az igazi problémák akkor kezdtek gyülekezni, mikor megszületett a várva-várt kishúgom. Neki mindenből sokkal több jutott. Több ajándék, nagyobb szoba, és legfőképp odafigyelés. Jelképes, de számomra fontos momentum: két családi albumunk volt, az egyik csak a húgom képeinek, a másik a család többi tagjának.

Nehéz volt mit kezdenem ezzel a helyzettel, egyre féltékenyebb lettem, és odaszólogattam, amikor már nem bírtam cérnával. Emiatt anyám szemében még ellenszenvessebbé váltam, tehát még kevesebbet kaptam, ezen a ponton lassan, de biztosan kezdett kialakulni egy ördögi kör. 8-9 éves lehettem, mikor a beszélni épp csak megtanult húgom kezdte felismerni a helyzetelőnyét, amivel elég keményen vissza is élt. Mert tudta, hogy anyu úgyis a "kisebbnek" fog igazat adni. Legalábbis anyám így indokolta a preferenciát, bár én már akkor is sejtettem, hogy ez így nem kerek. Anyu úgy érezte, folyamatosan meg kell tőlem védenie az ő egyszem kislányát, és ebben a harcban nemigen ismert irgalmat.

Apám igyekezett megvédeni engem, mikor többé már nem(csak) a háta mögött ügyködött anyám, de sajnos nem sokat tudott tenni. Sőt, akkor jártam jobban, ha nem is mondtam neki semmit anyám húzásairól, mert ha nagy ritkán mégis megtettem, akkor ugyan vitatkoztak egy sort, de utána anyu mindig talált módot, hogy még egyszer üvöltözzön velem amiatt, hogy hazudoztam a saját apámnak. Apu békességre vágyott, ha ezt otthon nem kapta meg, egy idő után nem bírta tovább, és elment a kocsmába. Nem azért, hogy leigya magát, egyszerűen csak emberi hangon akart beszélgetni bárkivel is. Mert az ideje nagy részét otthon töltötte, anyámmal közösen dolgoztak példás szorgalommal, hogy magas anyagi színvonalat biztosítsanak a gyereknek. Nagy házban laktunk, nekem is volt saját szobám, de mégis mindig olyan nyomasztó volt az összezártság, a folyamatos fenyegetettség.

Anyám elsősorban érzelmileg bántalmazott, persze akkoriban fogalmam se volt, hogy létezik ilyen kifejezés. Éreztem, hogy nagyon rossz nekem, amit anyám tesz velem, de ő büszke volt arra, hogy csak akkor jár el a keze, amikor tényleg muszáj.

A húgom szülinapjainak meg kellett adni a módját, apám egyik ismerőse még videózott is az egyik ilyen zsúron, ami akkoriban ritkaságnak számított. Néhány évre rá az én szülinapomat viszont anyám tételesen megtiltotta. Mert én azt nem érdemlem meg, rossz gyerek vagyok. Elég kínos volt magyarázkodni az osztálytársaim előtt, akiket már korábban meghívtam, és ajándékot is vittek volna nekem. Nagyjából ez volt az a fordulópont a gyerekkoromban, amikor végleg lemondtam a húgomnak, vagy akár a bátyámnak kijáró bánásmódról, és csak egyetlen dolog számított: hogy átvészeljem valahogy gyerekkorom hátralevő részét.

11-12 éves koromra végleg elszabadult a pokol. Ekkoriban teljesen mindennapossá és megszokottá vált az ordibálás, jóformán ez maradt az egyetlen kommunikációs csatorna köztem és anyám között. És ok mindig volt rá. Nem létezett felmentő körülmény sem. Egyszer begyulladt füllel nyomtam az ágyat napok óta, anyám pedig simán felpofozott akkor is, mert hát ha a húgom azt mondta, hogy piszkálom őt, akkor az úgy is van. Halkan, szipogva kellett álomba sírnom magam, persze addigra már nagy gyakorlatot szereztem ilyen téren. Csak a fizikai fájdalom volt újdonság, úgy éreztem, mintha tűvel szúrtak volna fel egész az agyamig. Azóta kicsit rosszabbul hallok a bal fülemre.

Anyám gyakran nyitott ajtók mellett ordibált velem, ilyenkor vigyorogva mozizott a húgom a háttérben. Egyszer felhívtam erre anyám figyelmét, mire ő beleverte a fejem az ajtóba, elvégre hogyan állithatok ilyen aljasságot a saját kishúgomról?

Valójában a húgomnak majdnem annyit ártott anyám, mint nekem. Mert bár két fiútestvére is volt, nem lehetett módja megtanulni, hogyan bánjon a másik nemmel. És egyébként is mindig azt tanították neki, hogy a fiúk rosszak. A férfiakkal vigyázni kell, mert Kinában vízbe fojtják a lánycsecsemőket, a muzulmánok pedig megcsonkítják a vaginát. Plusz anyám apja folyamatosan csalta a nagyanyámat. És ezekért a dolgokért a férfiakat általában terheli felelősség, legalábbis az anyám szemében. Szóval ilyen neveltetés hatására nem csoda, ha a húgom viszonyulása a férfiakhoz finoman szólva is korlátozott lett. Nehezen kommunikál másokkal, de erre nincs is igénye. Meg van ő egyedül is. Közben persze boldogtalan, alig érik pozitív élmények.

Anyukám nehéz szüléssel, vajúdással hozott világra. Még a nevemet is rosszul mondta be szülés után, azóta is két nevem van. De ez nem is baj. Pici gyermekkoromról semmi emlékképen sincs. Amire emlékszem, az már a középső csoportos koromra tehető időszaktól van. Együtt laktunk anyukám húgával, akkori élettársával és az unokahúgommal. Anyukám, húga - neki nem tetsző - erkölcsi élete miatt sokszor, szinte állandóan szemrehányásokat tett neki. Ez addig fajult, hogy az unokahúgommal csak akkor beszélgethettem, játszhattam, ha a szüleink nem voltak otthon. Megcsörrent a zár és spuri vissza a külön szobákba. És ez így ment éveken keresztül.

Apám állandóan ivott, mindig részeg volt, sokszor még a szoba falát is WC-nek nézte. Utána lefeküdt, aludt. Miután felébredt újságot olvasott, evett, és rendesen, szorgalmasan dolgozott e mellett az építőiparban. Anyám bedolgozgatott és a családi problémáit, sanyarú gyermekkorát rajtam vezette le. Hol szíjjal, hol fapapuccsal, hol fakanállal, ha éppen rossz kedve volt. Sose tudtam miért, hiszen a légynek sem ártottam. "Szíjat hasítok a hátadból "- mondta gyakran. Szüleimnek nem volt szakmájuk, csak a nyolc általános. Szegények voltak, így mesélte anyukám. Rengeteg bedolgozást vállalt, hogy meg tudjunk élni. Én is sokat segítettem neki.
Kisiskolás lehettem, amikor elküldött a boltba. Hazaérve egy bácsi azt mondta a hátsó lépcsőnél, hogy ő egy orvos és meg akar vizsgálni, mert úgy látja valami nincs rendben. Lementünk a pincébe és a hátsó felembe dugta a nemi szervét és hááááááát. Elmondtam anyukámnak, de nem hitte el. Nemsokkal később a fiú testvérem is a lakásban, amikor nem volt otthon senki. Anyukám húga ránk is nyitott, de nem szólt semmit, lehet, hogy nem vette észre. Ezt akkor el se mondtam a szüleimnek, úgyse hittek volna nekem, csak anyukámnak már felnőtt koromban.

Sok szörnyűség történt még gyerekkoromban a családomban. Állandó veszekedések, félelem, rettegés. Szemem előtt lezajló gyilkossági kísérlet. Még ma is látom magam előtt. Utána anyukám húga a családjával elöltözött tőlünk. Azóta se találkoztam velük, még az unokahúgommal sem, pedig sokszor gondolok rá. Egyszer apukám éppen lábat áztatott a lavorban újságolvasás közben, cigivel a szájában, amikor a tesóm valamiért el kezdett kergetni és én nekiszaladtam ijedtemben az üvegajtónak és betörtem a két kezemmel. Apukám úgy elvert, hogy bepisiltem és közben folyamatosan szidott. A tesóm többször megjárta a börtönt is kamasz korában. Én úgy tudtam Németországban van. Szüleim jelentették fel gyerekes csínyek miatt. De azóta is ő a kedvenc, gondolom így vezekelnek. Tesómmal rossz lett a kapcsolatom, tele van a szíve bizalmatlansággal, gyűlölettel, de nem az én hibámból. Barátai sincsenek már. Elüldözte őket. Mégis azt mondja: "őt igazolja az élet ". A testvérem a mi esetünkben pedig csak fél testvér, anyai ágon. Mégis ő és a családja a minden.

Gyerekkoromban nem járhattam sehova, sportolni se, mert felesleges, értelmetlen dolog. Barátnőmhöz fél órára engedett át (mivel negyed órára lakott tőlünk , inkább át se mentem) ha késtem öt percet, jött a lelki terror és a verés szíjjal, fapapuccsal, fakanállal mikor mihez volt kedve, vagy mi volt kéznél. Általában a hátam, fejem ütlegelte az anyukám. Apukám újságot olvasott, vagy a részegségtől aludt ilyenkor. Amikor a rántást csináltam folyamatosan veszekedett velem, ha picit lekapta ordibált. Azóta se csináltam rántást. Használt, fiú tesóm által kinőtt ruhákban jártam felnőtt koromig. Sose volt egy jobb darabom. De ezért sose mertem szólni. "Amíg az én kenyeremet eszed, azt csinálod amit mondok ".

Utána jött a kamasz kor. Nem voltam különösebben lázadó, magamba forduló voltam. Nem jártam sehova, senki se jött hozzám. Ha valaki véletlenül kiállt mellettem, napokig jött a lelki terror, ez mind a mai napig így van!!! Nagyon nehezen tudtam tanulni általánosban és középiskolában is (ahova ő íratott be, mert én egészen mást szerettem volna tanulni, ezt jól tudta) a folyamatos családi konfliktusok miatt. Bár jó tanuló voltam, néha becsúszott egy rossz jegy. Ha megmondtam kíméletlenül elvert anyukám. Utána féltem megmondani, eldugtam az ellenőrzőm. Kikutatta a cuccaim között, és kíméletlenül elvert.

Amikor már dolgoztam, de szüleimmel laktam a fizetésem felét elkérte a kezdetektől fogva. A másik felével szabadon rendelkeztem. Abból vettem a ruháimat, akkor vettem az első farmer nadrágomat. Fizettem a rezsi rám eső részét és az ételt magamnak. Véleményt nem mondhattam, mert ha mondtam az volt a válasz "nincs igazad, azonnal menj innen, takarodj!" . Pedig nagyon sokszor nekem volt igazam!!! Szüleimre sose támaszkodhattam, sose segítettek rajtam se tanáccsal, se semmivel. Minden problémámmal egyedül kellett megküzdenem. Később már nem mertem kérdéseimmel feléjük fordulni, majd évek múltán eszembe se jutott. Ha levelet kaptam elolvasta. És tudod a környezetemben mindenki úgy tudja, hogy nálunk minden rendben van.

Már tizennégy éves koromban menyasszony jelölt voltam. Egy nyaraláskor megismerkedtem egy fiúval, beszélgetés erejéig. Ők a nyaralás ideje alatt összeismerkedtek a szülőkkel rájöttek, hogy milyen jó parti és megbeszélték, hogy az iskola elvégzése után férj és feleség leszünk. Szerencsére messze lakott a fiú, így ritkán látogatott meg, szinte csak leveleztünk. Ez idő alatt éjjel - nappal őt példálózta anyukám. Úgyhogy szegény, rendes fiút nagyon megutáltam és egy levélben kiadtam a szűrét. Én megkönnyebbültem, a szüleim pedig őrjöngtek. Utána egyik fiú kapcsolat jött a másik után. Semmi érzelmet nem tudtam tanúsítani irántuk. Jó érzés volt kiadni az útjukat egy idő után. Utána megismerkedtem egy másik fiúval, bár vele is úgy viselkedtem az elején mint az összes többivel, de valahogy Ő megfogott. Olyan csodálattal, szeretettel, tisztelettel beszélt a szüleiről, mesélt róluk, hogy ez számomra egészen új volt, érdekes.

Véletlenül találtam ide. Elolvastam a történeteket, elmentem, majd visszatértem… Ilyen történetek mellett nem lehet csak úgy elmenni…

Én mára megbocsájtottam, feldolgoztam, bár... - a megbocsájtás biztos, de a feldolgozás megtörténtében most elbizonytalanodtam. Amikor ilyeneket olvasok, újra felszakadnak a régi emlékek…

Apukám katonatiszt volt, nagyon szerették az alárendeltjei, szerintük szigorú, de igazságos volt. Akkor talán rajtunk, a gyerekein élte ki az „elrejtett” agresszivitását? Nem tudom. Ja, nem ivott és nem dohányzott.

Elsőre arra emlékszem, hogy sokszor nevetve (jó poénnak megélve) mesélte, hogy  sírós kisbaba voltam, nem tudott/tudtak tőlem pihenni, ezért éjszaka babakocsiban  pár hónaposan kizárt a konyhába. 2 hétig minden nap. Állítólag anyukám bent sírt, én meg kint. Azután feladtam és „jó” kisbaba lettem…

Ő először is mindig ütött és azután sem kérdezett…

Állítólag én voltam a kedvence...., ennek ellenére időnként úgy megvert, hogy hol a kezem tört el, vagy az arccsontom, vagy az orrom, stb.

Van egy öcsém is, aki a mai napig nem tud beszállni egy liftbe, képes több emeletet is megmászni. Szűk, zárt helyeken rosszul van. Fóbiája van. Miért is? Apukánk gyakran büntetett azzal, hogy éjszaka bezárt bennünket a bérház pincéjébe, - sötét volt, hideg és hangok, zörejek, neszek… Ja, és sohasem együtt, mindig csak külön, mert így jobban félhettünk…Gyakran ébredtünk reggel arra, hogy a szőnyegporolóval vert… Az volt pl. a bűnünk, hogy este elfelejtettük felmosni a konyhát. A hétvégi ebédek rémálmok voltak. Különösen az öcsémre volt kihegyezve, hiszen én voltam a kedvence. A szombati, vasárnapi ebédek úgy zajlottak, hogy „eszel az anyád hétszentségit…, addig nem állsz fel, amíg meg nem eszed”, majd hatalmas pofon az öcsémnek. Minden ilyen ebédnél már eleve rosszul volt, görcsbe rándult a gyomra - én meg nem is tudom hányszor ettem dupla ebédet sutyiban, hogy segítsek rajta. Manapság is gyomor problémákkal küzd.

Volt, hogy semmiségért úgy összevert, hogy amikor már a földön feküdtem, akkor is belém rúgott, ugrált rajtam… Sokszor az alattunk lévő szomszéd jött fel, ha nem hagyja abba, akkor kihívja a rendőröket. Monoklival, összevert testtel jártam/jártunk iskolába. És még én szégyelltem halálosan, nekem volt bűntudatom, - állandóan hazudozni kellett, hogy most éppen mi történt velünk. A tanárok különös képen nem törődtek vele, bár egyértelműen látszott, hogy súlyosan bántalmazott gyerekek vagyunk.

Volt egy nyár… Apukám  társadalmi munkában segített egy sport centrum építésében. Megkért, hogy hozzak neki vizet otthonról, hiszen nem laktunk messze. Hoztam… Akkor fejeztem be a negyedik általánost. Lakott a környéken egy 16 éves fiú, azt mondta segít és feljött velem a lakásunkba. Hát… mit mondjak, vagy nem is tudom, hogyan mondjam… szexuálisan molesztált. Apukám pedig megvert, mert túl későn jöttem a vízzel. A  molesztálásról soha, senkinek nem mertem mesélni. Kinek? A szüleimnek? Ugyan. Verést kaptam volna érte. Ezen nyár után ötödik osztályba mentem, ahol lett két férfi tanárom is. Ha hozzám szóltak, vagy csak rám néztek, láng vörössé vált az arcom… Kínszenvedés volt…, állandóan az jutott eszembe…  A következő években valamennyivel könnyebb lett.

Sorolhatnám még  a rémségeket. De az talán mindent elmond, hogy 12 évesen meg akartam halni, az otthon fellelhető összes gyógyszert beszedtem. Megmentettek. Utána már nem próbáltam meg, inkább amolyan álomvilágba menekültem, 13-14 évesen már túl voltam a Jókai összesen és meséket írtam,  csak úgy,  a magam szórakoztatására.

Anyukám? Ő egy gyöngye asszony , leginkább talán gyönge ember volt. Apukám Őt sosem bántotta. Ha apukánk vert, akkor csak sírt. Ő ritkán vert meg bennünket, de ha igen, akkor eltörte rajtunk a fakanalat. Rajtam 1x pl. azért, mert nehezen tanultam meg egy verset. Az öcsémen meg pl. 1x azért, mert a vadi új dzsekijét 1 cm-es darabon kiszakította. A verés után meg mindig együtt sírt velünk…, - egy idő után, főleg már kamasz fejjel szánalmasnak találtuk ezt az egészet… Mindig azt mondta, hogy engem szeret legjobban a világon. Elhittem, mert hinni akartam. Ehhez képest… ?  1x apukám nagyon beteg lett, Ő meg úgy érezte, hogy nincs tovább, ha apukám nem áll mellette, hiszen még azt is Ő határozta meg, hogy kire szavazzon a választásokkor. Öngyilkosságot kísérelt meg. Én találtam meg, mentő és hasonló… Írtó megalázó volt, - és úgy éreztem cserben hagyott, hiszen ha engem szeret legjobban, akkor hogyan tehette ezt meg velem? Innentől meghalt a kapcsolatunk, mindig azt mondta, hogy mennyire megváltoztál kislányom. Szerettem, de már soha többé nem tudtam rá úgy nézni, mint annak előtte. Agydaganatban halt meg…, halála után tudtam megbocsájtani.

Apukám utána még  7 évet élt,  - anyukám halála után 1 évvel súlyos agyvérzést kapott. 8 hónapig nálunk élt, én ápoltam. Szépen rendbe jött, képes volt önálló életvitelre a saját lakásában. Ideje is volt, mert veszélyeztette a családi életünket az agresszivitásával, azzal, hogy Ő majd irányít bennünket, megmondja, mi a jó nekünk, stb.  Mikor haza költözött, akkor is rendszeresen látogattam, segítettem és ő is gyakori vendég volt nálunk.

Az öcsémmel mindig összetartó, jó testvérek voltunk és vagyunk a mai napig, annak ellenére, hogy Ő sosem tudott megbocsájtani. Hogyan hatott ez az egész az életemre? Sokáig nem akartam férjhez menni, csak hülyítettem a fiúkat, férfiakat és örömömet leltem abban, ha összetört szíveket hagytam magam után, ha fájdalmat okozhattam. Az enyémet nem tudták összetörni, nem kerülhettek hozzám annyira közel. A szexuális életem? Hm... nem sokszor leltem benne örömöt, vagy inkább gyönyört. Onnantól javult (bár soha sem lett tökéletes), amikor balesetben meghalt az a bizonyos 16 éves fiú...Gyereket sem akartam. De milyen az élet…, - végül találkoztam valakivel, akinek nem akartam fájdalmat okozni és gyermekre vágytam, vele… Lett egy csodálatos kisfiam, akit sohasem bántottam, sem lelkileg, sem fizikailag, - meleg, szeretetteljes családban nőtt fel.

Apukámnak már régen, még életében megbocsájtottam. Nem is tudom miért…  

Utolsó napjait kórházban töltötte, - a halála előtti estét, éjszakát berácsozva, mert állandóan útnak akart indulni, hozzám igyekezett volna, azt hajtogatta, hogy „engedjenek, M-hez akarok menni, M-el akarok lenni...” Másnap reggelre meghalt. Szeretett talán? Ha igen, akkor miért bántott? Soha nem fogom megérteni.

Mint ahogyan azt sem értem, hogy miért hiányzik? Ugyan is gyakran gondolok rá, ilyenkor fájó űrt érzek a lelkemben… Vajon miért??? Lehet, nem vagyok normális…

33 éves vagyok és a mai napig cipelem életem első 20 évének megaláztatásait, megrázkódtatásait, az elhanyagolást. Mély sebeket tépek fel, az emlékek és a múlt fájdalmai és következményei a mai napig hatással vannak életemre.

Talán a legjobb az lesz, ha az elején kezdem, ott, hogy megszülettem. Születési rendellenességgel jöttem világra: a bal szemem az anyai méhben nem tudott fejlődni, ami annak tudható be, hogy anyunak ikerterhessége volt és nem megfelelően helyezkedtünk el az méhében, aminek következményeként nem látok a bal szememre. Ez azonban soha, semmiben nem akadályozott meg, ettől függetlenül még teljes értékű életet élhettem volna.

Azt mondhatnám, hogy megfosztott a családom a gyermekkortól, de ami soha nem volt, azt nem is vehetik el tőled. Egyetlen szép emlékem sincs gyermekéveimből. Apám zsarnoki volt, erőszakos, agresszív. Kicsi gyerekkorunk óta vert minket az öcsémmel. Azt hiszem a problémáit és önutálatát próbálta rajtunk levezetni. Eleven gyerekek voltunk, de semmivel sem rosszabbak vagy kevésbé tisztelettudóak társainknál. Így legtöbbször nem is értettük, hogy miért kapjuk a verést. Hol az öklét használta, hol szíjat, néha vizes törölközőt. Én állandó rettegésben voltam, mert soha nem tudhattuk, hogy mikor jár el a keze. Emlékszem volt egy akasztós szekrényünk és ha meghallottuk az ajtajának furcsa nyikorogását, akkor próbáltunk minél mélyebbre süppedni a fotelbe és könyörögtünk, hogy "Apa, ne, apa ne, ígérem jó leszek…" de a verést mindig megkaptuk.

Anyu, a mai napig nem tudom, hogy pontosan miért, ha választ akarok, akkor apu agresszivitására fogom, máskor az ő gyengeségére, óvodás korunkban kezdett el inni. 20 éven át SENKI nem volt, akivel megoszthattam volna fájdalmam: a szüleimre nem számíthattam, soha nem is alakult ki semmilyen apa-lánya vagy anya-lánya kapcsolat, érzésekről mindig is szégyennek tartottam volna beszélni. Az iskola, mint lehetséges megoldás, szintén kivolt zárva: anyu ott volt igazgatóhelyettes és ha mást nem is, egyet belénk neveltek: soha, senkinek nem szabad arról beszélni ami a családban történik. Egyedül maradtam a fájdalmaimmal. Nem voltak barátaim, mert nem tudtam azonosulni az osztálytársaim apró-cseprő gondjaival, verekedtem, mert gyakran csúfoltak a szemem miatt és csak én védhettem meg magamat. Azt korán megtanultam, hogy senki más nem fog kiállni értem.

Apu villanyszerelő volt, anyu késő délutánig az iskolában, apai nagyanyám vigyázott ránk. Azaz csak az öcsémre, mert az első pillanattól megmondta, hogy neki nem kell lányunoka, ő utálja a lányokat. Az öcsémet bíztatta, bátorította, hogy együtt csúfoljanak. Addig nem állhattam fel az asztalától, míg mindent meg nem ettem, még ha rosszul is lettem tőle. A testvéremet és az unokatestvéremet minden születésnap alkalmával megajándékozta, én soha semmit nem kaptam. Volt, hogy a válasz ennyi volt: elfogyott. Magáznom kellett nagyanyámat és minden szavam kétszer meggondolni mielőtt kimondtam, mert hajlamos volt minden megnyilatkozásomba belekötni. A testvéremet megkínálta a kertből szedett gyümölccsel, én nem ehettem belőle. Folyton csak szidott apámnak, hogy milyen semmirekellő lesz belőlem.

Ahogy az évek teltek, anyu függőjévé vált az alkoholnak. Volt úgy, hogy addig ivott, míg teljesen ki nem ütötte magát. Előfordult, egy alkalomra biztosan emlékszem, hogy a nappali szőnyegén találtam elájulva és rettenetesen megrémültem, mert nem tudtam, hogy meghalt e, a pofozásra nem reagált. Lehettem vagy 12 éves. Ha lerészegedett, az ágyban kötött ki, én meg ott ültem az ágya szélén és sírva imádkoztam kisgyerekként istenhez, hogy "Kérlek, segítsd meg az én anyukámat, adj elég erőt neki, hogy talpra álljon." Megesett, hogy nem tudtam, hogy "csak" teljesen lerészegedett vagy valami gyógyszert szedett be, mert gyakran fenyegetőzött öngyilkossággal, ami rajtam kívül senkit nem érdekelt. Sokszor kerültünk megalázó helyzetbe, amikor például az iskolai farsangi bál után olyan ittas volt, hogy úgy kellett betenni az autóba. Azt hittem elsüllyedek a szégyentől, persze még ezek ellenére is tartanom kellett a számat. A családban mindenki anyu ellen volt: apám, öcsém, nagyanyám, apu öccse, úgy éreztem kötelességem, hogy kitartsak mellette. Apám gyakran megverte anyut is és nekem ez jobban fájt, mintha engem ütne, ezért mindig anyu elé álltam és ilyenkor volt úgy, hogy akkorát kaptam, hogy a földön terültem el. Anyu egyre masszívabban ivott, már reggel a munkahelyére való indulás előtt egy-két felessel indított és érezni és látni lehetett rajt az alkohol hatását. Nagyon szégyelltem és borzasztóan szenvedtem. Nem tudtam rajta segíteni. Egy alkalommal mikor ivott, megkérdeztem sírva, hogy anyu miért csinálod ezt? Erre ő azt válaszolta: "miattad". Ezt amíg élek nem felejtem el. Gyakran apám rám bízta anyut, hogy "tartsam szemmel", hogy ne igyon, ő meg elment horgászni vagy ki tudja merre. Anyu persze megtalálta módját, hogy bepiáljon és -mondanom sem kell, apám ezért engem hibáztatott és velem üvöltözött.

A történeteket olvasva szembesültem újra azzal, hogy magam is bántalmazott gyerek voltam… A szóbeli és fizikai bántalmazás végigkövette az egész gyerek- és fiatalkoromat.

Az apám kiskoromban ivott, és módszeresen verte az anyukámat. Számtalanszor aludtam el sírva, miközben hallgattam a balhét a fal másik oldalán... Teljesen elszigetelt minket mindenkitől, és a földbe tiporta az önbecsülésünket. Elüldözte a nagyszüleimet, anyukám összes rokonával megszakadt a kapcsolat. A barátainkat, bármit amit szerettünk állandóan becsmérelte, nem mehettünk soha sehová… A "családi ünnepeket" - születésnap, karácsony, ballagás stb - mindig rettegve vártuk , mert egészen biztosan aznapra időzített valami szörnyű balhét…

Született 2 jóval fiatalabb testvérem, akikkel a mai napig véd- és dacszövetséget alkotunk. Igaz, miattuk én még jobban be lettem zárva, hiszen azzal, hogy értük kellett mennem, rájuk kellett vigyáznom minden nap, minden nyáron, végképp sehová se mehettem el, miközben a barátaim tánciskolába jártak, táborba, Balatonra mentek, szórakoztak… Apám a részegségében egyszer molesztált engem is "felvilágosítás" ürügyén, amitől a mai napig hányingerem támad, ha csak rágondolok…ezt se mertem senkinek se elmondani.

Az anyukám egy végtelenül művelt, értelmes, szelíd nő volt, de nem tudott minket megvédeni. Soha nem fogom megérteni, hogy miért nem menekült el, amíg lehetett volna, miért maradt egy ilyen ember mellett… Ő tartotta el az egész családot, hiszen az apám fizetése a hideg vízre se lett volna elég. Terhesen is megverte, szegény már a földön feküdt, mikor még mindig rugdosta… Volt, hogy téli éjszakán az anyukámmal botorkáltunk a városban kabát nélkül, mert valami rosszabb jegy miatt az apám kilökött az utcára, reméltük hátha a város másik végén élő rokon majd befogad minket… Gyerekként nekem kellett hazudnom a kollégáinak is, hogy nem mehet dolgozni, mert beteg…pedig "csak" kékre volt verve az arca. A csecsemő kistestvéremet egyszer annyira megverte, csak mert sírt, hogy a kék foltok miatt az anyám nem merte orvoshoz vinni, mikor beteg lett.

Rendszeres volt a szóbeli alázás, mindannyian idióták, hülyék és kurvák voltunk természetesen (őt kivéve mindannyian diplomások vagyunk, nyelvvizsgánk van, ő a szakmunkás vizsgáig vitte, úgy hogy az anyám tanult vele…) Kitűnő tanuló voltam, mégis imádta esténként kikérdezni a leckét, szó szerint, az és-ekkel és a vagy-okkal együtt, mert ő át se látta, miről szól a szöveg… a tanárok mindig azt hitték, hogy a könyvből puskázok… Megszereztem a jogosítványt is, de sosem felejtem el azokat a borzalmas "órákat", mikor a családi kirándulásokon rettegve markoltam a kormányt, miközben torka szakadtából ordított, és felpofozott, mikor nem elég szép ívben vettem be egy kanyart…Azóta se merek vezetni.

Láncdohányos volt, de az autóban nem lehetett lehúzni az ablakot, míg ő egyik cigarettáról a másira gyújtott, órákon át…mi ott ültünk mindannyian a kocsiban, 3 kisgyerek, és a könnyünk csorgott a füstben. Hetente ordítva kirámolta a szekrényeinket, íróasztalainkat, mert szerinte nem volt elég nagy a rend. Az étkezések kínszenvedések voltak, kanál se csörrenhetett, és emlékszem egyszer hetekig kínozott azzal, hogy "úgy nyelek mint egy állat"… Annyira akaratgyengék lettünk, hogy már hajat mosni is csak engedéllyel mertünk…

Mikor 23 évesen dolgozni kezdtem, egy péntek délután egy órával később értem haza, mire az apám a kapuban állva, hatalmas ordítással fogadott, hogy nem lesz itt csavargás… pár perc alatt összepakoltam a holmimat, szerencsére már volt hová mennem… Az öcsémet néhány évvel később zavarta el otthonról az éjszaka közepén, egy nyitva hagyott szekrényajtó miatt…

Anyu az első infarktust otthon kapta, mikor a magas vérnyomásával ki kellett mennie kapálni a kertbe a nyári 40 fokos hőségben…apám a kórházba be se ment vele, a 18 éves hugom kísérte el. A kórházból nem engedtük hazamenni. Kerestünk albérletet, és egy kalandos "mentőakcióval" elköltöztettük őt és a hugomat. Sajnos nem sok időt adhattunk már neki. 2 évig élt még, de nem tudtuk megakadályozni, hogy néha-néha visszamenjen az apámhoz látogatóba, meg hogy fizesse apám számláit, pedig volt hogy rendőrrel kellett kimenni érte, mert az apám rázárta az ajtót… Egy reggelen szívrohamot kapott, és meghalt, a halála után pedig 3 héttel az apám már egy másik nőt költöztetett a házba…

A borzasztó az, hogy mi nem is tudtuk, hogy bántalmazottak vagyunk…Tényleg azok voltunk?? Hiszen mindenünk megvolt, ruhák, étel, kertes ház, játékok, jártunk kirándulni, évente családi nyaralás a Balatonon… Mehettünk főiskolára, egyetemre… Egyszer az apai nagymamám elvitt valahová (5 évente 1x láttuk) és véletlenül kihallgattam, hogy másoknak mondja: "Ezek a gyerekek sohasem mosolyognak…". A gimnáziumban már furcsa volt, mikor meséltem ezt-azt, és az osztálytársaim elkerekedett szemmel néztek rám…így inkább nem mondtam semmit egy idő után.

Egy nagy " galuskával " a torkomban olvastam az imént P. történetét, ami alatt megelevenedett előttem a saját életem, ami hasonlóképpen zajlott.

Az apám egy alkoholista volt világ életében. Az életem első 17 éve veréssel, és megaláztatással telt el. Sokszor azt sem tudtam miért vert meg. Mikor rákérdeztem,azt mondta azért mert szeret. Diszkós volt másodállásban,így sok " barátja ",ivócimborája volt. Előfordult,hogy napokig nem mentem iskolába,mert házibulit tartott, és egész éjjel bömbölt a zene, és nem tudtunk aludni. Néha be is jött a szobánkba, ahol az öcsémmel laktam, és át kellett mennem a másik szobába, hogy lássa mindenki, milyen szép vagyok, és milyen jól táncolok. Ekkor kilenc éves voltam. Ebben a bandában volt egy férfi, aki felfigyelt rám, és ettől kezdve rendszeres látogatója lett az otthonunknak. Azt mondta egyszer a szüleimnek,hogy nagyon szereti a gyerekeket, és ha nem bánják, " játszik " velünk egy kicsit. Az öcsém és én éppen hideg meleg játékot játszottunk. A férfi megkérdezte,hogy ő is játszhat-ee velünk. Mi megengedtük neki. Azt mondta, hogy az öcsém menjen ki a konyhába, és ha majd szól, akkor jöjjön be a szobába, mert idő kell ahhoz, hogy eldugja a kis autót, amit a tesómnak, majd meg kell keresnie. Amint öcsi kiment a szobából, elkezdett engem simogatni, és azt mondta nagyon szép vagyok. Megkérdezte csókolóztam-e már, mert ha még nem, akkor ő megtanít. Azzal csókolgatni kezdett. Én kilenc évesen azt hittem, hogy ez normális, és itt egy ember, aki szerint én egy szép kislány vagyok, akit lehet szeretni, és nem a világ szemete, akire az Apja legkedvesebb szava " a te tetű" volt. Azt mondta, hogy legközelebb elvisz fagyizni, és akkor elmegyünk hozzá, akkor majd mást is csinálunk. Ígért nekem egy játék babát, ami olyan mint az igazi, mert az volt a szívem vágya már nagyon régóta, persze soha nem kaptam meg. Sem a szüleimtől, sem ettől az embertől. Szerencsére, soha nem került sor a fagyizásra, így amikor látogatóba jött ez az ember, akkor csak simogatott és a bugyimba kotorászott. Ez pár hónapig volt így, mert aztán ahogy jött, úgy el is tűnt az életemből. Néhány éve mondtam el az Anyámnak az esetet, mert addig nem mertem, és nagyon szégyelltem. Anyám nem állt ki értünk soha, mert amikor mi kaptunk ki, akkor neki könnyebbség volt, hogy most nem őt veri az Apám. A verések persze folyamatosan jelen voltak az életünkben. Egy alkalommal az Apám nem nyert a biliárdban és széttörte rajtam a széket, az akkor két éves öcsémet nekivágta a falnak. Amikor az Anyám be akarta borogatni a térdem, mert feldagadt, ketté akarta törni a lábam. Amikor az Anyám éjszakás volt, és Apám éjjel részegen hazajött, nem volt kivel kötözködnie, akkor felébresztett bennünket és akkor tartott gyereknevelést. Elmondta,hogy egy senkik vagyunk, nem lesz belőlünk semmi, és én egy nagy kurva leszek, olyan mint az Anyám. Ha állva el mertünk aludni, akkor belénk rúgott, hogy amikor ő beszél árgus szemmel kell rá figyelnünk, és ne merészeljünk elaludni! Anyám nem merte elhagyni, mert azt mondta az öcsémet viheti, de engem kivág a negyedik emeletről inkább, minthogy elmenjek velük. Kell valaki a főz, mos, takarít rá. Az iskolában nem tudtam figyelni, mert állandóan álmos voltam, tornaórán nem mertem levetkőzni, mert tele voltam sebekkel. Így év végén megbuktam. Másodikban is és negyedikben is. Híre volt Apámnak a városban és mindenki félt tőle. Fiatal suhancokkal barátkozott, és aki nem akart vele barátkozni, azt jól elverte. A rendőrök is tudtak az otthoni helyzetről, mégsem tettek soha semmit, mert a rendőrök is a haverjai voltak. Amikor 16 lettem, annyira megverte az Anyámat Apám, hogy két napig eszméletlenül feküdt a kórházban. Akkor én kerestem albérletet, elpakoltam a holminkat és megvártam, amíg az Apám hazajön a munkából. Kinyitottam az ablakot, kiálltam az ablakpárkányra és közöltem, hogy elég volt, elköltöztünk és most kilökhet az ablakon, mert én is megyek. Nem szólt semmit erre. Én lemásztam az ablakból, kimentem a bejárati ajtón, és becsaptam magam után. Ezután járt a nyakunkra, hogy menjünk vissza, mert ő szeret minket, és amikor nemet mondtunk, elkezdett szidni, mocskolni bennünket. Próbált öngyilkos lenni,d e persze nem sikerült neki. Nyolc éve nem beszéltünk egymással. Anyámnak is elmondtam,hogy megvetem azért, hogy soha nem állította le Apámat, mikor már sírni sem tudtunk, annyira hozzászoktunk az ütlegek okozta fájdalomhoz. Ezután az Anyám is kitette a szűröm, és 16 évesen meg kellett állnom a saját lábamon. Az iskolával szemben laktunk, és volt,hogy az ünnepséget nem tudták megtartani az iskolaudvaron, mert az Apám ordított az ablakban és bömböltette a magnót. Kiközösítettek az osztálytársaim és év végén azt mondta a tanárom, hogy egy ilyen gyerek ne rontsa az osztály hírnevét, és megbuktatott. Persze otthon kaptam rendesen a bukásért. Este hattól hajnal kettőig ütött úgy, hogy már úsztam a saját vizeletemben. Persze soha fel sem merült ebben az állatban, hogy ő az okozója a rossz iskolai eredményeimnek, engem hibáztatott mindenért.

Ez az egész történet végig kísérte az egész életemet. Amikor megszületett a kisfiam, mély depressziós lettem, mert az járt folyton a fejemben, hogy olyan leszek én is, mint az Apám. A férjemre nem számíthattam, mert ő meg félt a felelősségtől és nem mert hozzászólni a gyerekhez egészen négy évig. Most nyolc éves a kisfiam és igazán nagyon jó gyerek. Jól tanul és nem rosszalkodik. Mégis úgy érzem rossz Anya vagyok. Nem tudok vele játszani, nem is tudtam soha. Építettem kockából vagy rajzoltam neki, vagy kártyáztam vele. Esetleg a játszótéren homoktortát csináltam neki. Velem sem játszott soha senki, magam találtam ki játékokat. Amikor elváltam a férjemtől, úgy vezette le a kisfiam a  veszteséget, hogy az egész szobáját összefirkálta és szétdarabolta ollóval az ágyneműjét. És én ahelyett, hogy arról biztosítottam volna, hogy itt vagyok neki és mellette állok, akármi is történik, helyette nagyon megvertem és csak azután gondolkoztam. Mikor mindketten megnyugodtunk, leültettem és bocsánatot kértem tőle, és ezután mondtam el neki, hogy soha többet nem kell attól félnie, hogy ki fog kapni,és azt, hogy rám mindig mindenben számíthat. Ezt az ígéretemet be is tartottam, mind a mai napig. Ha valami nagyobb kilengése van esetleg, akkor inkább megszidom és próbálom elmagyarázni, hogyan kellene szerintem cselekednie, de nem bántom. Sokat dicsérem, és azt mondogatom neki, hogy egy nagyon okos ügyes kisfiú, aki csak az lehet az életben amiről csak álmodik.

Mert nekem is volt egy álmom, hogy orvos leszek. Amikor felnőttként elhatároztam, hogy leérettségizek, beültem az iskolába és pánikrohamot kaptam, mert nem értettem matek órán miről beszél a tanár. Nincsenek meg az alapjaim és így akárhogy igyekeztem, nem sikerült leérettségiznem. Dolgoztam egészségügyben mint segédnővér, és mondhatom nagyon jól csináltam, és tudom,hogy belőlem egy igazán remek orvos válhatott volna. A barátnőm azt mondja mindig, hogy én egy értékes, kallódó ember vagyok.

Most mások után takarítok és küzdök a mindennapokban, hogy a felszínen maradjak és nevelni tudjam a fiam, akinek szintén vannak álmai, és amit nekem ahogy csak tudom, támogatnom kell, mert segítség az nincs, és nem tudok senkire számítani! De tudnia kell,hogy én itt vagyok, és itt leszek mindig, akire támaszkodhat!

A fizikai és lelki bántalmazás egészen kicsi koromban kezdődött. Ebben nőttem fel, sokáig ez volt a természetes. Kamasz koromban csodálkozva fedeztem fel, hogy vannak gyerekek, akiket a szüleik nem vernek. A fizikai bántalmazás nagyjából akkor fejeződött be, amikor középiskolába mentem.

Pici, sovány, kitűnő tanuló, sokat olvasó kislány voltam. Mégis sokszor voltam a szüleim szerint „rossz”. (A természetes gyermeki elevenséget, kíváncsiságot, a heves játékot értették rosszaság alatt.) A rosszalkodást az ordibálás, megalázás mellett veréssel büntették. Anya papuccsal és fakanállal vert, hogy ne fájduljon meg a keze. Apának nem volt ilyen gondja, ő puszta kézzel ütött. Máig emlékszem a feldagadt, vörös combjaimra, a verések közbeni bepisilésekre. Szüleim a verésekben egymást is támogatták. Sokszor könyörögtem anyának segítségért, miközben apa vert, de a reakció legjobb esetben is egy odavágott „úgy kellett/megérdemelted” megjegyzés volt.

A verés a „nevelésben” is fontos szerepet játszott. Szüleim máig büszkén mesélik, hogy „A lányunk nem tudott megtanulni biciklizni. Megpicsáztam, egyből ment neki.” Cipőfűzőt kötni is így tanultam meg. És virslit enni is. Késsel és villával (!). Imádtam a virslit, mégis rettegéssel töltött el minden vacsora, amikor virslit ettünk, mert ott mindig számot kellett adnom a késsel-villával evés tudományáról..

A lelki bántalmazás a fizikainál sokkal mélyebben érintett. Annyira sokszor hallottam magamról, hogy hülye és szerencsétlen vagyok, hogy magam is elhittem. A kitűnőre elvégzett első osztály után az egész nyarat rettegésben töltöttem, mert tudtam, annyira hülye vagyok, hogy a másodikban úgyis meg fogok bukni. Ez aztán évekig így ment. (Olyannyira, hogy felsőoktatási intézménybe is úgy jelentkeztem, hogy ne kelljen felvételizni, hiszen biztos voltam benne, hogy úgysem vesznek fel sehova.) Ügyetlenségem is mindig gúny tárgya volt. Miután az iskolában kiemelkedő tanulmányi eredményeket értem el, anyáék állandóan a szememre vetették, hogy „te csak azt tudod, ami le van írva, a gyakorlati dolgokhoz teljesen hülye vagy”.

Olyannyira hittem, hogy a szüleim nem szeretnek, hogy egyszer az öcsémet (akit anya imádott, bár őt is verték) beküldtem a konyhába, hogy kérdezze meg anyát, szeret-e engem egyáltalán. Én a konyhaajtón kívül hallgatóztam, hogy vajon mit fog válaszolni. Persze azt válaszolta, hogy szeret. Mégis nagyon ritkán éreztem ezt. Emlékszem, egyszer hónapokig készültem egy színházi előadásra az általános iskolában. Főszerepet játszottam. Egyetlen előadás volt és a szüleim nem jöttek el rá, helyette egyik rokonunkhoz mentek névnapot ünnepelni. Előadás után odamentem én is, arcomon nyilvánvaló csalódottsággal. Édesapám fröcsögve „igazított el”, hogy miért áll még nekem feljebb a dolog, így a végén én éreztem rosszul magam, hogy nem tudtam eltitkolni a csalódottságomat.

A szűkebb környezetünk tudott a bántalmazásokról. Rokonaink mellettünk éltek, pontosan tudták, hogy mi zajlik nálunk. Nagyszüleim is tudtak a dologról, soha nem avatkoztak közbe, pedig sokszor a szemük előtt zajlott a bántalmazás. Egyetlen egyszer történt meg, hogy a nálunk látogatóba járó nagyapám elmenekült tőlünk, mert nem bírta nézni a fegyelmezést.

Soha senkinek nem jutott eszébe, hogy mi lehet az oka a szívszúrásoknak, az alvászavaroknak, az erős fejfájdalomnak, a tövig rágott körmöknek.

A fent leírt bántalmazás nyilván nem a lehető legsúlyosabb, amit egy gyerek elszenvedhet. Mégis, egész eddigi életemre hatással volt és van a mai napig. A bántalmazás során sérült lelket, személyiséget rendkívül nehéz meggyógyítani. Végignézve eddigi életemen világosan látszik, hogy az önbizalomhiány, a rendkívüli érzékenység, a görcsösség mind a gyerekkorban elszenvedett bántalmazás eredménye.

A történtek feldolgozása nehéz. Amikor a fizikai bántalmazás megszűnt, néhány évre magamba temettem mindent. Önmagam megismerésével együtt jött annak a felismerése, hogy milyen kárt okozott személyiségemben, életemben az elszenvedett bántalmazás. Most jön a feldolgozás, gyógyulás időszaka. Szeretnék megbocsátani, szeretném lerázni magamról ezt az örökséget. Nem akarom, hogy a továbbiakban ez határozza meg személyiségemet, döntéseimet és végsősoron az életemet.