Van-e jó emlékem az apámmal kapcsolatban? Csak egyetlenegy de már az is homályos. Tél volt és anyu felöltöztetett minket, hogy elmegyünk autózni egyet. Gyönyörű fehér volt a táj a frissen esett hótól. És ennyi a jó emlék, semmi több. Soha nem volt egy olyan apám, akire felnézhettem volna, vagy aki szeretett volna minket.Mindig is csak a verést és a lelki terrort kaptuk tőle. Soha nem ölelt meg minket vagy mondta azt, hogy szeret. Szó szerint szart ránk.

Picik voltunk a testvéremmel ,amikor anyu még dolgozott. Egy oviban volt dajka, így nem ért haza szegény valami túl korán. Ezért kénytelen volt minket az alkoholista apámra bízni. Persze az apám egyszerűen oldotta meg a dolgot. Eljött értünk az oviba, haza vitt minket, bezárta a lakás ajtót és elment otthonról. Nem érdekelte, hogy két pici gyerek van otthon és bármi is történhet. Volt, hogy kint ültünk az ablakpárkányon (magasföldszinten laktunk) és a szomszéd zavart be minket. Ha valami rosszat tettünk (esetleg hangosabban játszottunk a húgommal), egyből elővette a nadrág szíjat és azzal kaptunk. Az anyut is rendszeresen verte. Volt, hogy úgy megrugdosta,hogy anyu hónapokig sántított. Volt,hogy beteg voltam,  40 fokos lázzal feküdtem az ágyban. Anyu adott neki pénzt, hogy menjen el lázcsillapítóért. Elment és elitta a pénzt.

Amikor megszületett a kisebbik húgom(hárman voltunk testvérek), akkor sem lett jobb a helyzet. A pici húgom 3 hónapos volt, amikor jött a karácsony és ő lelépett egy nővel. Ott hagyott minket szegény anyuval. De sajnos egy hét után haza jött és a dolgok még rosszabbak lettek. Egyszer kint ültem a konyhában és fogtam a testvérem a kezemben amíg anyu betette a mosást. Az apám bejött a konyhába és kérdezett valamit. Nem tetszett neki a hanglejtésem vagy a válasz már nem tudom. De fogta a testvérem kivette a kezemből és szájbarúgott. Majd a kifelé menet anyu kezébe nyomta a kicsit és elment inni. Anyu be akart vinni a kórházba de könyörögtem neki, hogy ne tegye. Féltem, hogy össze varrják a szám és, hogy ha kiderül mi történik elvesznek anyutól. Ekkor még csak tíz éves voltam. Késöbb volt olyan is, hogy a fejem beleverte a leveses tányérba, mert nem akartam megenni a levest. Majd amikor nagyobb lettem és láttam, hogy anyut veri mindig odamentem, hogy megvédjem szegény anyut. De sajnos ez nem ment. Cserébe engem is megvert. Volt rá példa, hogy anyu befutott a szobámba és mondta, hogy segítsek nyomni az ajtót. Az apám az ajtó másik végét vagdosta a nagy késsel. Anyuval egyre gondoltunk. Ha ez ide bejön, akkor biztos megöl minket. Minden veszekedés alkalmával megígérte, hogy elvágja a nyakunk. Így mindig zárt ajtó mögött aludtam. Ennek köszönhetően a mai napig rettegek a sötétben. Nem bírok megmaradni a sötét szobában, mert mindig attól félek, hogy valaki rám támad és nem tudom magam megvédeni.

Akkoriban nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy éjjel amikor elalszik, átmegyek és leszúrom. Olyan könnyű lett volna és soha többet nem bánthatott volna minket. De ilyenkor mindig az jutott az eszembe, hogy anyut, hogy elszomorítanám ha börtönbe vinnének. És, hogy nem éri meg miatta tönkre tenni az életem. Nagyon sokat éheztünk miatta, mert elitta a pénzt. Mindig azon gondolkodtam, hogy mikor tudnék elmenni dolgozni, hogy segíteni tudjak anyunak. Így tizenhat évesen ott hagytam az iskolát (aminek az anyu nagyon nem örült) és elmentem dolgozni. Anyuval mindig tartottuk egymásban a lelket, hogy valamikor már csak jobb lesz. De nem lett. Volt egy olyan este is, hogy majdnem megfojtott. Akkor szintén szegény anyut próbáltam védeni, ami nem jött be. Dulakodtunk és valahogy a földre kerültem. Ő rátérdelt a mellkasomra és erőből szorította a nyakam. Nem tudom anyunak, hogy sikerült letépnie rólam. De amikor kiszabadultam a kezei közül már lila volt a fejem.

Anyunak volt egy barátnője, aki külföldön élt. Egyszer eljött hozzánk és elhívta anyut kávézni. Az apám hazajött és megkérdezte, hogy hol van a jó kurva anyám. Mikor mondtam neki, hogy elment a Jucival, közölte, hogy lemegy és levágja a fejét. És lent várta anyut a ház előtt egy nagy késsel. Kihívtuk a rendőrséget, akik bevitték. Egy óra múlva még részegebben jött haza, mint ahogy elment. Aztán eljött az az időszak, hogy nem engedte nekünk, hogy főzzünk. Mert, hogy ő vette a tűzhelyet. Így akkor főztünk meg, amikor a kocsmában ült. Olyan is volt, hogy a húgomnak azt mondta, ha teát mer főzni magának, akkor levágja a kezét és a fejét.

Amikor már elmúltam húsz éves, a sokadik verés után elegem lett, visszaütöttem és jól meg is vertem. Utána még nekem volt lelkiismeret furdalásom, hogy hogyan tehettem ilyet. De aztán végiggondoltam a dolgot. Ő mi jogon vert engem egy életen át és tartott terrorban? És elmúlt a lelkiismeret furdalás. Innentől kezdve ahányszor bántani akarta anyut, mindig kapott ő is rendesen. Majd elegünk lett annyi év terror után és feljelentettük. Kapott három év letöltendőt, amit felváltottak egy év négy hónap felfügesztettre és alkoholelvonóra. Innentől már nem verte anyut. Szimplán csak ellopta és kidobta mindenét. És persze a lelki terror. Mivel megvizsgálta őt egy pszichológus, azt az eredményt kapta, hogy kóros elmeállapota van. Ennek örömére közölte anyuval, hogy mivel ő nem normális, ezért anyuval bármit megtehet és meg sem büntetik. És folyton azzal fenyegette,hogy vérben fog anyu fürdeni. Újra bíróságra jártunk és 3 év hercehurca után sikerült kitenni a lakásból. Most anyának végre nyugodt az élete.

Én közben elköltöztem és családot alapítottam. Most négy hónapos a manóm és el sem tudom képzelni, hogy valaha is rácsapjak a kis fenekére. Vagy, hogy az apukája tegye ugyanezt. A  húgaim még anyuval élnek. Mind a kettő sérült lelkileg, ugyanúgy mint én. De ezek után, hogy végre nincs senki, aki terrorizálná őke, talán rendbe jönnek és végre kicsit jobb lesz az életük. Mindenestere valamit megtanultam. Én nem hagynám sose, hogy idáig fajuljanak itthon a dolgok. Édesanyám a világon a legjobb ember. Mindig nagyon szeretett minket és törődött velünk. Hogy miért nem mert lépni ebből a földi pokolból magam sem tudom. Talán még ő sem. Bár hosszú évek teltek el addig, amíg feljelentette apámat. Szégyellte azt, ami otthon zajlik. Én is szégyelltem és sose meséltem róla senkinek. De azóta rájöttem, hogy nem a mi szégyenünk az, hogy egy ilyen ember az apánk. Az övé,mert ő viselkedett állat módjára.