Gyerekkönnyek

Véletlenül találtam ide. Elolvastam a történeteket, elmentem, majd visszatértem… Ilyen történetek mellett nem lehet csak úgy elmenni…

Én mára megbocsájtottam, feldolgoztam, bár... - a megbocsájtás biztos, de a feldolgozás megtörténtében most elbizonytalanodtam. Amikor ilyeneket olvasok, újra felszakadnak a régi emlékek…

Apukám katonatiszt volt, nagyon szerették az alárendeltjei, szerintük szigorú, de igazságos volt. Akkor talán rajtunk, a gyerekein élte ki az „elrejtett” agresszivitását? Nem tudom. Ja, nem ivott és nem dohányzott.

Elsőre arra emlékszem, hogy sokszor nevetve (jó poénnak megélve) mesélte, hogy  sírós kisbaba voltam, nem tudott/tudtak tőlem pihenni, ezért éjszaka babakocsiban  pár hónaposan kizárt a konyhába. 2 hétig minden nap. Állítólag anyukám bent sírt, én meg kint. Azután feladtam és „jó” kisbaba lettem…

Ő először is mindig ütött és azután sem kérdezett…

Állítólag én voltam a kedvence...., ennek ellenére időnként úgy megvert, hogy hol a kezem tört el, vagy az arccsontom, vagy az orrom, stb.

Van egy öcsém is, aki a mai napig nem tud beszállni egy liftbe, képes több emeletet is megmászni. Szűk, zárt helyeken rosszul van. Fóbiája van. Miért is? Apukánk gyakran büntetett azzal, hogy éjszaka bezárt bennünket a bérház pincéjébe, - sötét volt, hideg és hangok, zörejek, neszek… Ja, és sohasem együtt, mindig csak külön, mert így jobban félhettünk…Gyakran ébredtünk reggel arra, hogy a szőnyegporolóval vert… Az volt pl. a bűnünk, hogy este elfelejtettük felmosni a konyhát. A hétvégi ebédek rémálmok voltak. Különösen az öcsémre volt kihegyezve, hiszen én voltam a kedvence. A szombati, vasárnapi ebédek úgy zajlottak, hogy „eszel az anyád hétszentségit…, addig nem állsz fel, amíg meg nem eszed”, majd hatalmas pofon az öcsémnek. Minden ilyen ebédnél már eleve rosszul volt, görcsbe rándult a gyomra - én meg nem is tudom hányszor ettem dupla ebédet sutyiban, hogy segítsek rajta. Manapság is gyomor problémákkal küzd.

Volt, hogy semmiségért úgy összevert, hogy amikor már a földön feküdtem, akkor is belém rúgott, ugrált rajtam… Sokszor az alattunk lévő szomszéd jött fel, ha nem hagyja abba, akkor kihívja a rendőröket. Monoklival, összevert testtel jártam/jártunk iskolába. És még én szégyelltem halálosan, nekem volt bűntudatom, - állandóan hazudozni kellett, hogy most éppen mi történt velünk. A tanárok különös képen nem törődtek vele, bár egyértelműen látszott, hogy súlyosan bántalmazott gyerekek vagyunk.

Volt egy nyár… Apukám  társadalmi munkában segített egy sport centrum építésében. Megkért, hogy hozzak neki vizet otthonról, hiszen nem laktunk messze. Hoztam… Akkor fejeztem be a negyedik általánost. Lakott a környéken egy 16 éves fiú, azt mondta segít és feljött velem a lakásunkba. Hát… mit mondjak, vagy nem is tudom, hogyan mondjam… szexuálisan molesztált. Apukám pedig megvert, mert túl későn jöttem a vízzel. A  molesztálásról soha, senkinek nem mertem mesélni. Kinek? A szüleimnek? Ugyan. Verést kaptam volna érte. Ezen nyár után ötödik osztályba mentem, ahol lett két férfi tanárom is. Ha hozzám szóltak, vagy csak rám néztek, láng vörössé vált az arcom… Kínszenvedés volt…, állandóan az jutott eszembe…  A következő években valamennyivel könnyebb lett.

Sorolhatnám még  a rémségeket. De az talán mindent elmond, hogy 12 évesen meg akartam halni, az otthon fellelhető összes gyógyszert beszedtem. Megmentettek. Utána már nem próbáltam meg, inkább amolyan álomvilágba menekültem, 13-14 évesen már túl voltam a Jókai összesen és meséket írtam,  csak úgy,  a magam szórakoztatására.

Anyukám? Ő egy gyöngye asszony , leginkább talán gyönge ember volt. Apukám Őt sosem bántotta. Ha apukánk vert, akkor csak sírt. Ő ritkán vert meg bennünket, de ha igen, akkor eltörte rajtunk a fakanalat. Rajtam 1x pl. azért, mert nehezen tanultam meg egy verset. Az öcsémen meg pl. 1x azért, mert a vadi új dzsekijét 1 cm-es darabon kiszakította. A verés után meg mindig együtt sírt velünk…, - egy idő után, főleg már kamasz fejjel szánalmasnak találtuk ezt az egészet… Mindig azt mondta, hogy engem szeret legjobban a világon. Elhittem, mert hinni akartam. Ehhez képest… ?  1x apukám nagyon beteg lett, Ő meg úgy érezte, hogy nincs tovább, ha apukám nem áll mellette, hiszen még azt is Ő határozta meg, hogy kire szavazzon a választásokkor. Öngyilkosságot kísérelt meg. Én találtam meg, mentő és hasonló… Írtó megalázó volt, - és úgy éreztem cserben hagyott, hiszen ha engem szeret legjobban, akkor hogyan tehette ezt meg velem? Innentől meghalt a kapcsolatunk, mindig azt mondta, hogy mennyire megváltoztál kislányom. Szerettem, de már soha többé nem tudtam rá úgy nézni, mint annak előtte. Agydaganatban halt meg…, halála után tudtam megbocsájtani.

Apukám utána még  7 évet élt,  - anyukám halála után 1 évvel súlyos agyvérzést kapott. 8 hónapig nálunk élt, én ápoltam. Szépen rendbe jött, képes volt önálló életvitelre a saját lakásában. Ideje is volt, mert veszélyeztette a családi életünket az agresszivitásával, azzal, hogy Ő majd irányít bennünket, megmondja, mi a jó nekünk, stb.  Mikor haza költözött, akkor is rendszeresen látogattam, segítettem és ő is gyakori vendég volt nálunk.

Az öcsémmel mindig összetartó, jó testvérek voltunk és vagyunk a mai napig, annak ellenére, hogy Ő sosem tudott megbocsájtani. Hogyan hatott ez az egész az életemre? Sokáig nem akartam férjhez menni, csak hülyítettem a fiúkat, férfiakat és örömömet leltem abban, ha összetört szíveket hagytam magam után, ha fájdalmat okozhattam. Az enyémet nem tudták összetörni, nem kerülhettek hozzám annyira közel. A szexuális életem? Hm... nem sokszor leltem benne örömöt, vagy inkább gyönyört. Onnantól javult (bár soha sem lett tökéletes), amikor balesetben meghalt az a bizonyos 16 éves fiú...Gyereket sem akartam. De milyen az élet…, - végül találkoztam valakivel, akinek nem akartam fájdalmat okozni és gyermekre vágytam, vele… Lett egy csodálatos kisfiam, akit sohasem bántottam, sem lelkileg, sem fizikailag, - meleg, szeretetteljes családban nőtt fel.

Apukámnak már régen, még életében megbocsájtottam. Nem is tudom miért…  

Utolsó napjait kórházban töltötte, - a halála előtti estét, éjszakát berácsozva, mert állandóan útnak akart indulni, hozzám igyekezett volna, azt hajtogatta, hogy „engedjenek, M-hez akarok menni, M-el akarok lenni...” Másnap reggelre meghalt. Szeretett talán? Ha igen, akkor miért bántott? Soha nem fogom megérteni.

Mint ahogyan azt sem értem, hogy miért hiányzik? Ugyan is gyakran gondolok rá, ilyenkor fájó űrt érzek a lelkemben… Vajon miért??? Lehet, nem vagyok normális…