Még korábban találtam rá erre a blogra, teljesen véletlenül. Elolvastam néhány történetet, amelyek nagyon megrendítettek. Ezekhez képest, nem igazán tudom, hogy jó helyet választottam-e a történetem leírásának. Ennek az oka, hogy bár én is kaptam pofonokat az édesanyámtól, én most 20 éves koromra tisztában vagyok azzal, hogy többnyire miért volt olyan amilyen - míg a többiek, akik elmesélték itt a történetüket, többnyire nem tudják, nem értik. Más részről az utóbbi években eléggé önmarcangoló lettem, keserűséget érzek sok mindenben. Szóval körülbelül a fél életemet le kéne írnom, és, hogy őszinte legyek, félek, hogy sokan úgy gondolják majd, hogy csak sajnálgatom magam. De belevágok, meglátjuk, mi kerekedik ebből.
Először inkább édesanyámról szeretnék írni, mert ha belevágnék a történetembe, akkor sokan azt hinnék, hogy csak magam előtt mentegetem őt. Édesanyámnál 13 éves kora körül agydaganatot diagnosztizáltak, amit eltávolítottak. Újra meg kellett tanulnia normálisan beszélni, szegény az iskolában sokszor maga alá vizelt az órán, amiért kinevették. De aztán felépült és úgy tűnt semmi gond nincs. 22-23 éves kora körül ismerkedett meg édesapámmal. Apukám elmondásából tudom, hogy mikor már eléggé komolyodott a kapcsolatuk, akkor derült ki, hogy sajnos anyukám paranoid skizofréniában szenved (a betegséget nem azért neveztem nevén, hogy most minden ilyen betegre ujjal mutogassanak - mert ők nem tehetnek róla -, hanem azért, hogy hátha más korombelinek, aki hasonló cipőben jár, vagy járt segítsek a történetemmel, ha tudok). Apukámnak két választása volt: örökre békén hagyja, vagy elveszi feleségül. Ő az utóbbit választotta, anyukám 24 éves korában hozzá ment. Apukámtól tudom, hogy anyukám ebben az időben sokszor visszaesett, sajnos. Az is csoda volt, hogy én megszülethettem. Az orvosok azt tanácsolták anyukámnak, hogy inkább ne tartson meg, de ő harcolt értem és végül is enyhébb nyugtatókat kapott, így megszülethettem. Ezért életem végéig hálás vagyok neki - és ezen az sem változtat, amiket később le fogok írni.
Tehát megszülettem én. Sajnos nem teljesen egészségesen, mozgás szervi betegségem van - ennek a nevét nem írom le, mert ez nem fontos, de annyi a lényeg, hogy el tudom látni magam, normális, teljes életet élek, de vannak bizonyos korlátaim. Azért is hálás vagyok anyukámnak, hogy nem engedte, hogy az orvos járókeretet írjon fel, mert akkor most nem itt tartanék. Egyébként anyukám egy nagyon kedves nő volt, sajnálom, hogy az történt vele, ami és tulajdonképpen nem rá haragszom, csak egyszerűen nem tudom elfogadni (sőt, talán feldolgozni sem teljesen), hogy megtörtént az, amiről mesélni fogok. 8-9 éves koromban történt körülbelül, hogy anyukám visszaesett (lehet, hogy korábban is történt ilyen, de arra nem emlékszem). Én a saját mozgásszervi betegségemmel tisztában voltam, és értelmes kislány voltam, szóval sok mindent megértettem magam örül. De nem tudtam, hogy anyukám miért olyan, amilyen. Mikor dührohamai voltak, általában engem ütött meg. Persze volt olyan, hogy én húztam fel valami aprósággal. De nem is ez volt a legszörnyűbb, hanem, hogy ezzel egyedül voltam, nem mertem mondani senkinek.
Ennél borzasztóbb már csak az volt, amikor már téveszméi is voltak. Mivel a skizofréniának ezt a fajtáját egy kívülálló nem veszi észre egy idegenen, mindenki csak csodálkozott, mikor anyukám azt kezdte el mondogatni, hogy a szülei nem az ő szülei, meg, hogy neki gyereke lesz (egyébként mikor normális elmeállapotban volt, akkor is sokszor járt ultrahangra - nagyon szeretett volna egy második gyereket.) Szóval engem a 8-9 éves kislányt kezdtek el faggatni ilyenekről, én meg nem tudtam rá mit mondani, csak azt, hogy nem igazak (meg különben sem mondtam volna ilyet, hogy "Anyukám most éppen nem normális"). De ezek a dolgok illetve a kisebb verések miatt elkezdtem félni a saját anyámtól. Lehet, nem segített volna a helyzeten, ha elmagyarázta volna valaki a családból, hogy ő beteg és ezért csinálja, de talán máshogy kezeltem volna, nem kezdtem volna el veszekedni vele. Szóval nekem teljesen magától értetődő volt, hogy anyu amióta az eszemet tudom, gyógyszert szed, csak nem tudtam miért. A szüleim ebben az időben sokat kiabáltak egymással, és bár apu sose ütötte meg anyát, volt hogy már majdnem "verekedtek". Aztán nem tudom, miért csak ennyire előrehaladott állapotban, de anyukám bekerült a pszichiátriára. Egy ilyen durva eset előfordult még valamikor pár évvel később, de nem tudom, sajnos mosódnak össze az emlékeim, meg nem tartom fontosnak, hogy a zárójelentéseket előkaparásszam. Azt tudom, hogy a második ilyen eset már súlyosabb volt, akkor már Dobára küldték tovább. És, hogy nekem is akkor volt a második műtétem. Apukám látta el a házimunkát, ápolt engem, dolgozott. Emlékszem volt egy kicsi idő (néhány hét), mikor a nagybátyáméknál laktam, de csak amiatt, hogy levegyék apa válláról a sok terhet.
Tehát a nagy problémát a későbbi években az jelentette, hogy a gyerekkori emlékek miatt, és azért mert nem tudtam, hogy anyukám beteg, nem tudtam elkülöníteni azt a részét, amikor beteg volt, és azt, amikor nem, tehát azt hittem, hogy valahogy ő alapból ilyen... vagy nem is tudom ezt elmagyarázni. Másrészről én is kamaszodtam, szegényt meg könnyen fel lehetett húzni, úgyhogy kaptam pofonokat olyankor is (verést nem), amikor amúgy rendesen szedte a nyugtatókat, szóval ezért is élt így bennem úgymond "időzített bombaként". Persze ő mellette meg különben egy kedves nő volt és nem tehetett arról, hogy a nyugtatók kiütötték és ezért nem tudott normális házimunkát végezni (egyébként miután vissza akart menni gyesről, a munkahelye inkább rokkantnyugdíjat adott neki, ezért mindig otthon volt.)
Lehet, az sem tett jót a szüleimmel való kapcsolatomnak, hogy 15-20 éves korom között koleszos voltam. Ott is kiközösítettek 9-edikben. Hétvégén meg vagy tanultam, vagy a barátnőmmel beszélgettem/buliztam, akit egész héten nem láttam. Kiskoromban már az oviban, de főleg inkább az alsó tagozatban kiközösítettek. Nem tudom pontosan miért, de 3 ok lehetséges: a betegségem, vagy az, hogy egy kissé magamnak való voltam, kicsit talán más voltam, mint a többiek, vagy az, hogy nem megfelelő barátnőt (aki nem ugyanaz, mint akiről fentebb írtam, hogy együtt buliztunk) választottam magamnak. Úgyhogy az önbizalmamat ott építették le elég rendesen. Ráadásul az a bizonyos oviban kiválasztott barátnőm uralkodni akart rajtam. És mivel én olyan kis befolyásolható voltam, ezért sikerült is neki. Szerintem azt élte ki rajtam, amit otthon nem tehetett meg, mert otthon őt ténylegesen bántalmazták. Szóval az önbizalmam, meg az önbecsülésem, hogy "én is egy külön egyéniség vagyok" inkább ő építette le. De én már rá sem haragszom igazából, de örülök, hogy 4. vagy 5. osztályban elment. Jó nagy pofon volt, hogy utána alig hallottam róla, hiába írtam neki. De legalább rájöttem, hogy nélküle is tudok élni. Persze ez a kiközösítésemen, meg az önbizalmamon nem változtatott semmit, maradt ugyanúgy nulla közeli értéken.
A kollégiumban rossz dolgok is voltak, de jók is, úgyhogy erről nem akarnék bővebben írni. Lehetne, de nem akarok. A legnagyobb törés azonban az utolsó gimis évben történt. Tudtam, hogy elmehetek innen és otthonról járok be, milyen jó lesz, majd helyrehozom a kapcsolatomat anyukámmal. Ekkor már tudtam, hogy miért olyan amilyen, mert előző nyáron volt egy enyhe visszaesése én, meg mikor nem látta előtúrtam a zárójelentéseket és utána olvastam a betegségének. Nos, akkor decemberben kiderült, hogy anyukám rákos, és nem sokkal rá meg is halt. Szörnyű érzés volt. Főleg, hogy ennek ellenére hajtani kellett, de elég jó eredménnyel érettségiztem. Most egyetemista vagyok, arra a szakra vettek fel, amire menni szerettem volna. Jobban érzem így magam, hogy nem kell koleszosnak lennem, nem érzem magam bezárva. De valahogy még mindig nem érzem azt a "jaj de boldog vagyok" érzést.
Hogy miért írtam le a történetemet? Ha őszinte választ akartok, magam sem tudom. Még így is sok mindent tudnék mesélni, de kár szaporítani a szót. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy pár éve még én voltam az optimizmus mintaszobra az utóbbi években meg mindenben csak a keserűséget látom. A sok hajtás a gimiben? A koleszos környezet? A kapcsolatom anyukámmal? Vagy csak sajnálgatom magam és szeretek kínlódni, meg szenvedni? Annyit tudok, hogy ha bárkinek tudtam segíteni ezzel, mert akár kicsit is hasonló cipőben járt, akkor már megérte. És ha már magamon segítettem azzal, hogy elmeséltem, akkor is.
Ha eltévesztettem a blogot, akkor sajnálom, mert a szó szoros értelmében nem tekintem magam bántalmazott gyereknek. De, hogy van pár "gyerekkönny" a szememben, amiket nem tudok letörölni, abban biztos vagyok. Remélem a közeljövőben sikerül. Szeretném magam mögött tudni ezt a sok rosszat és újra szépnek látni a világot, nem pedig állandóan aggódni, tartani mindig a rossztól. Szeretném, ha lenne önbizalmam. Szeretnék csak a szépre emlékezni anyukámmal kapcsolatban és teljes mértékig elfogadni, hogy ami történt arról nem ő tehet, hanem egy betegség.
Utolsó kommentek