33 éves vagyok és a mai napig cipelem életem első 20 évének megaláztatásait, megrázkódtatásait, az elhanyagolást. Mély sebeket tépek fel, az emlékek és a múlt fájdalmai és következményei a mai napig hatással vannak életemre.

Talán a legjobb az lesz, ha az elején kezdem, ott, hogy megszülettem. Születési rendellenességgel jöttem világra: a bal szemem az anyai méhben nem tudott fejlődni, ami annak tudható be, hogy anyunak ikerterhessége volt és nem megfelelően helyezkedtünk el az méhében, aminek következményeként nem látok a bal szememre. Ez azonban soha, semmiben nem akadályozott meg, ettől függetlenül még teljes értékű életet élhettem volna.

Azt mondhatnám, hogy megfosztott a családom a gyermekkortól, de ami soha nem volt, azt nem is vehetik el tőled. Egyetlen szép emlékem sincs gyermekéveimből. Apám zsarnoki volt, erőszakos, agresszív. Kicsi gyerekkorunk óta vert minket az öcsémmel. Azt hiszem a problémáit és önutálatát próbálta rajtunk levezetni. Eleven gyerekek voltunk, de semmivel sem rosszabbak vagy kevésbé tisztelettudóak társainknál. Így legtöbbször nem is értettük, hogy miért kapjuk a verést. Hol az öklét használta, hol szíjat, néha vizes törölközőt. Én állandó rettegésben voltam, mert soha nem tudhattuk, hogy mikor jár el a keze. Emlékszem volt egy akasztós szekrényünk és ha meghallottuk az ajtajának furcsa nyikorogását, akkor próbáltunk minél mélyebbre süppedni a fotelbe és könyörögtünk, hogy „Apa, ne, apa ne, ígérem jó leszek…” de a verést mindig megkaptuk.

Anyu, a mai napig nem tudom, hogy pontosan miért, ha választ akarok, akkor apu agresszivitására fogom, máskor az ő gyengeségére, óvodás korunkban kezdett el inni. 20 éven át SENKI nem volt, akivel megoszthattam volna fájdalmam: a szüleimre nem számíthattam, soha nem is alakult ki semmilyen apa-lánya vagy anya-lánya kapcsolat, érzésekről mindig is szégyennek tartottam volna beszélni. Az iskola, mint lehetséges megoldás, szintén kivolt zárva: anyu ott volt igazgatóhelyettes és ha mást nem is, egyet belénk neveltek: soha, senkinek nem szabad arról beszélni ami a családban történik. Egyedül maradtam a fájdalmaimmal. Nem voltak barátaim, mert nem tudtam azonosulni az osztálytársaim apró-cseprő gondjaival, verekedtem, mert gyakran csúfoltak a szemem miatt és csak én védhettem meg magamat. Azt korán megtanultam, hogy senki más nem fog kiállni értem.

Apu villanyszerelő volt, anyu késő délutánig az iskolában, apai nagyanyám vigyázott ránk. Azaz csak az öcsémre, mert az első pillanattól megmondta, hogy neki nem kell lányunoka, ő utálja a lányokat. Az öcsémet bíztatta, bátorította, hogy együtt csúfoljanak. Addig nem állhattam fel az asztalától, míg mindent meg nem ettem, még ha rosszul is lettem tőle. A testvéremet és az unokatestvéremet minden születésnap alkalmával megajándékozta, én soha semmit nem kaptam. Volt, hogy a válasz ennyi volt: elfogyott. Magáznom kellett nagyanyámat és minden szavam kétszer meggondolni mielőtt kimondtam, mert hajlamos volt minden megnyilatkozásomba belekötni. A testvéremet megkínálta a kertből szedett gyümölccsel, én nem ehettem belőle. Folyton csak szidott apámnak, hogy milyen semmirekellő lesz belőlem.

Ahogy az évek teltek, anyu függőjévé vált az alkoholnak. Volt úgy, hogy addig ivott, míg teljesen ki nem ütötte magát. Előfordult, egy alkalomra biztosan emlékszem, hogy a nappali szőnyegén találtam elájulva és rettenetesen megrémültem, mert nem tudtam, hogy meghalt e, a pofozásra nem reagált. Lehettem vagy 12 éves. Ha lerészegedett, az ágyban kötött ki, én meg ott ültem az ágya szélén és sírva imádkoztam kisgyerekként istenhez, hogy „Kérlek, segítsd meg az én anyukámat, adj elég erőt neki, hogy talpra álljon.” Megesett, hogy nem tudtam, hogy „csak” teljesen lerészegedett vagy valami gyógyszert szedett be, mert gyakran fenyegetőzött öngyilkossággal, ami rajtam kívül senkit nem érdekelt. Sokszor kerültünk megalázó helyzetbe, amikor például az iskolai farsangi bál után olyan ittas volt, hogy úgy kellett betenni az autóba. Azt hittem elsüllyedek a szégyentől, persze még ezek ellenére is tartanom kellett a számat. A családban mindenki anyu ellen volt: apám, öcsém, nagyanyám, apu öccse, úgy éreztem kötelességem, hogy kitartsak mellette. Apám gyakran megverte anyut is és nekem ez jobban fájt, mintha engem ütne, ezért mindig anyu elé álltam és ilyenkor volt úgy, hogy akkorát kaptam, hogy a földön terültem el. Anyu egyre masszívabban ivott, már reggel a munkahelyére való indulás előtt egy-két felessel indított és érezni és látni lehetett rajt az alkohol hatását. Nagyon szégyelltem és borzasztóan szenvedtem. Nem tudtam rajta segíteni. Egy  alkalommal mikor ivott, megkérdeztem sírva, hogy anyu miért csinálod ezt? Erre ő azt válaszolta: „miattad”. Ezt amíg élek nem felejtem el. Gyakran apám rám bízta anyut, hogy „tartsam szemmel”, hogy ne igyon, ő meg elment horgászni vagy ki tudja merre. Anyu persze megtalálta módját, hogy bepiáljon és –mondanom sem kell, apám ezért engem hibáztatott és velem üvöltözött.

Anyu az ivásba, apám az evésbe fojtotta boldogtalanságát. Minden gondolata csak az étel körül forgott. Csak azon járt az esze, hogy mit főzzön. Általában csak magának persze. Gyakran megmondta, hogy ami étel a hűtőben van az az övé és ne merjük enni belőle. Mondta, „Te anyád lánya vagy, kérj tőle pénzt ételre.” Anyu fizetése persze már a hónap derekára elfogyott. Zsebpénzünk sose volt, ajándékot nagyon ritkán kaptunk. Kicsi gyerekként felváltva váltottuk vissza a piás üvegeket az öcsémmel, hogy legyen egy kis pénzünk, de néha apám megelőzött minket. Még azt sem hagyta meg nekünk.

Elmúltam 18, amikor az iskola igazgatója megkeresett a nyári munkahelyemen és elbeszélgetett velem, hogyha anyu nem mond le az ivásról, akkor el kell, hogy bocsássa. Azon a nyáron csoda történt. Anyu nővére elvitte anyut a szülőfalujába és pszichiáter segítségével, de elsősorban a saját erejéből lemondott az ivásról és immár 13 éve teljesen tiszta. Azóta ő a Föld legcsodálatosabb, legönfeláldozóbb, legodaadóbb anyukája és csak értem, a testvéremért és egyetlen fantasztikus unokájáért él és dolgozik.

 Apu négy éve meghalt. Sokat és rendkívül egészségtelenül táplálkozott, más gondok is lehettek, mert kb 260 kilóra hízott, amikor meghalt. Nem, nem ütöttem el a számokat, tényleg ennyit nyomott.

Azt mondhatnám, hogy 13 éve gondtalan az életem. De ez hazugság volna. 20 évesen nem maradt más választásom, kimentem Angliába. Londonban voltam 4 évet. Ez egy kétségbeesett lépés volt: nem beszéltem a nyelvet, nem voltam felkészülve az útra. Az emberek becspatak, kihasználtak, de én bizonyítani akartam, ahogy egész életemben és végül megszereztem a cambridgei felsőfokú nyelvvizsgát. Apám soha, semmiért nem dicsért meg. Ezért sem. Amikor bemutattam neki a Londonban kiállított oklevelet, ő csak ennyivel ütötte el: „Ilyet a piacon is lehet venni” és mosolygott. Részéről ez már dicséretnek számított.

Most végzek angol szakon az egyetemen, a szakdolgozataimat írom, februárban államvizsgázok pedig az eltelt 6 évben annyi baj és tragédia történt velem és a családban. 33 vagyok, bipoláris és szorongásos pánikbeteg. Nyugtatókon és antidepin élek, így próbálok teljes értékű életet élni. De higgyék el, nagyon nehéz. Nem vagyok boldog ember és talán soha nem is leszek az, mert állandó bűntudat gyötör, mert örökké elégedetlen vagyok magammal, az eredményeimmel és egész életemet a bizonyítás és a megfelelni akarás iránti kényszer tölti ki. A férfiakra rá sem bírok nézni, idegenkedem tőlük. Miután hazatértem Angliából, elmondtam anyunak, hogy a nőkhöz vonzódom. Azóta az öcsém is megtudta és ezt fel is vállalom a környezetemben. A téma tabu otthon (ez is). Néha szégyellem magam miatta, néha büszkén felvállalom. A családom mindesetre nem örül neki. Hogy finoman foglalkozzak. De én tudom, hogy változtatni ezen nem akarok és nem is fogok, mert ha valaha, csak így lehetek őszintén önmagam és igazán boldog.