A fizikai és lelki bántalmazás egészen kicsi koromban kezdődött. Ebben nőttem fel, sokáig ez volt a természetes. Kamasz koromban csodálkozva fedeztem fel, hogy vannak gyerekek, akiket a szüleik nem vernek. A fizikai bántalmazás nagyjából akkor fejeződött be, amikor középiskolába mentem.

Pici, sovány, kitűnő tanuló, sokat olvasó kislány voltam. Mégis sokszor voltam a szüleim szerint „rossz”. (A természetes gyermeki elevenséget, kíváncsiságot, a heves játékot értették rosszaság alatt.) A rosszalkodást az ordibálás, megalázás mellett veréssel büntették. Anya papuccsal és fakanállal vert, hogy ne fájduljon meg a keze. Apának nem volt ilyen gondja, ő puszta kézzel ütött. Máig emlékszem a feldagadt, vörös combjaimra, a verések közbeni bepisilésekre. Szüleim a verésekben egymást is támogatták. Sokszor könyörögtem anyának segítségért, miközben apa vert, de a reakció legjobb esetben is egy odavágott „úgy kellett/megérdemelted” megjegyzés volt.

A verés a „nevelésben” is fontos szerepet játszott. Szüleim máig büszkén mesélik, hogy „A lányunk nem tudott megtanulni biciklizni. Megpicsáztam, egyből ment neki.” Cipőfűzőt kötni is így tanultam meg. És virslit enni is. Késsel és villával (!). Imádtam a virslit, mégis rettegéssel töltött el minden vacsora, amikor virslit ettünk, mert ott mindig számot kellett adnom a késsel-villával evés tudományáról..

A lelki bántalmazás a fizikainál sokkal mélyebben érintett. Annyira sokszor hallottam magamról, hogy hülye és szerencsétlen vagyok, hogy magam is elhittem. A kitűnőre elvégzett első osztály után az egész nyarat rettegésben töltöttem, mert tudtam, annyira hülye vagyok, hogy a másodikban úgyis meg fogok bukni. Ez aztán évekig így ment. (Olyannyira, hogy felsőoktatási intézménybe is úgy jelentkeztem, hogy ne kelljen felvételizni, hiszen biztos voltam benne, hogy úgysem vesznek fel sehova.) Ügyetlenségem is mindig gúny tárgya volt. Miután az iskolában kiemelkedő tanulmányi eredményeket értem el, anyáék állandóan a szememre vetették, hogy „te csak azt tudod, ami le van írva, a gyakorlati dolgokhoz teljesen hülye vagy”.

Olyannyira hittem, hogy a szüleim nem szeretnek, hogy egyszer az öcsémet (akit anya imádott, bár őt is verték) beküldtem a konyhába, hogy kérdezze meg anyát, szeret-e engem egyáltalán. Én a konyhaajtón kívül hallgatóztam, hogy vajon mit fog válaszolni. Persze azt válaszolta, hogy szeret. Mégis nagyon ritkán éreztem ezt. Emlékszem, egyszer hónapokig készültem egy színházi előadásra az általános iskolában. Főszerepet játszottam. Egyetlen előadás volt és a szüleim nem jöttek el rá, helyette egyik rokonunkhoz mentek névnapot ünnepelni. Előadás után odamentem én is, arcomon nyilvánvaló csalódottsággal. Édesapám fröcsögve „igazított el”, hogy miért áll még nekem feljebb a dolog, így a végén én éreztem rosszul magam, hogy nem tudtam eltitkolni a csalódottságomat.

A szűkebb környezetünk tudott a bántalmazásokról. Rokonaink mellettünk éltek, pontosan tudták, hogy mi zajlik nálunk. Nagyszüleim is tudtak a dologról, soha nem avatkoztak közbe, pedig sokszor a szemük előtt zajlott a bántalmazás. Egyetlen egyszer történt meg, hogy a nálunk látogatóba járó nagyapám elmenekült tőlünk, mert nem bírta nézni a fegyelmezést.

Soha senkinek nem jutott eszébe, hogy mi lehet az oka a szívszúrásoknak, az alvászavaroknak, az erős fejfájdalomnak, a tövig rágott körmöknek.

A fent leírt bántalmazás nyilván nem a lehető legsúlyosabb, amit egy gyerek elszenvedhet. Mégis, egész eddigi életemre hatással volt és van a mai napig. A bántalmazás során sérült lelket, személyiséget rendkívül nehéz meggyógyítani. Végignézve eddigi életemen világosan látszik, hogy az önbizalomhiány, a rendkívüli érzékenység, a görcsösség mind a gyerekkorban elszenvedett bántalmazás eredménye.

A történtek feldolgozása nehéz. Amikor a fizikai bántalmazás megszűnt, néhány évre magamba temettem mindent. Önmagam megismerésével együtt jött annak a felismerése, hogy milyen kárt okozott személyiségemben, életemben az elszenvedett bántalmazás. Most jön a feldolgozás, gyógyulás időszaka. Szeretnék megbocsátani, szeretném lerázni magamról ezt az örökséget. Nem akarom, hogy a továbbiakban ez határozza meg személyiségemet, döntéseimet és végsősoron az életemet.