Gyerekkönnyek

Kerek 30 évig cipeltem magammal a gyerekkoromban történteket. 30 évig, és akkor azt mondtam, elég.

Besikerült, véletlen gyerekként születtem. Nagyon jól vissza tudok emlékezni arra, amikor még egészen kicsi voltam. Apám már akkor szidott engem, vagy próbálta az önbizalmamat rombolni. Csúfolódó dalokat énekelt rólam, ha festettem valamit, azt egyből kritizálta, mindig olyan dolgokat mondogatott nekem, amik rosszul estek nekem. Azt előre mondom, hogy apám SOHA nem ivott. Ő egy józan bolond, ha lehet így mondani.

Két fiatalabb testvérem van, őket teljesen máshogyan nevelték. Én voltam a szüleimnek a fekete bárány. Akkor kezdett el durvulni a helyzet, amikor 4 éves korom körül kitalálta, hogy megtanít írni meg olvasni. Emlékszem rá, hogy ülök az asztalnál, az ujjamon vízhólyag, és próbálok folyóírással írni – kevés sikerrel, mert annyi idősen ezek a finom kis mozgások még nem mennek. Apám üvölt velem, én meg sírok, ömlik a könny a füzet lapjaira. Emiatt persze még jobban ordít velem. Aztán később a számolással rengeteget szenvedtem. Nem ment valami könnyen, és iskolában is gondott okozott. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy bukásra álltam belőle, hanem úgy, hogy körülbelül négyes szinten voltam. Apám erre azt a módszert találta ki, hogy kávé- és kukoricaszemeken kellett térdelnem sokszor este 11-kor is, amikor már annyira álmos voltam, hogy nem láttam, és a sírástól már teljesen kimerültem. Én is azt hittem,hogy ez a normális,meg az, hogy engem minden áldott nap megvernek, és nagyon meglepett amikor az osztály leghülyébb, legrosszabb gyerekei röhögve mesélték, hogy ők biza sose kaptak ki!

Az első tanítónőm nagyon rühellt, mert már tudtam mindent, amit ő tanítani akart, és unatkoztam. Próbált mindig a magatartásomba belekötni, de nem sikerült neki, mert egy csendes, jó gyerek voltam. Aztán elment a suliból, és a következő tanáraim már elismerték, hogy nem vagyok egy buta lány. Ennek ellenére otthon mindennap volt valamiért verés. Anyám sem volt sokkal különb, mert nem védett meg, meg aztán eljárt az ő keze is. Iskolai időszakban is mindig volt valami okuk rá – pl. visszapofázás, amikor megpróbáltam magam megvédeni, vagy ha szerintük nem jól viselkedtem. Nyári szünetben meg egyszer apám kitalálta, hogy egyek meg egy olyan förtelmes ételt, amit cukros reszelt répának hívnak. Én magát a répát is utáltam kicsi koromtól kezdve, cukrosan meg pláne. Persze nem voltam hajlandó megenni. Hátráltam, ahogy közeledett felém a villa, aztán amikor a falhoz értem, kénytelen voltam a számba veni a falatot, de azonnal fintorogni kezdtem. Erre jóapám akkora pofont adott, hogy szó szerint a fal adta a másikat, elestem, és valami rám esett. Arra eszméltem, hogy hányok a vécén.

Rettegtem attól, hogy kettesben kell maradnom vele, de eljött ez is, egyszer belázasodtam, és apám maradt velem otthon. Eleve nem tetszett neki a helyzet, szerinte szimuláltam. Ebédkor borsólevest kellett ennem úgy, hogy tejet öntött bele. Még emlékeztem a cukrosrépás esetre, így megettem. Aztán kihánytam. A borsóra a mai napig rá sem bírok nézni.

Kilenc éves koromban művészeti pályára küldtek mondván, tehetséges vagyok. Ezzel csak az az apró bibi volt, hogy kétszer is irányt kellett változtatnom, a tanáraim mindig mást találtak megfelelőnek nekem. Olyan 12 éves lehettem, amikor abba akartam hagyni, de visszakényszerítettek mindenféle lelki terror segítségével. Aztán apám elkezdett alázni. Hogy nem lesz belőlem semmi, majd pucolhatok vécét, meg seperhetek utcát. Művészeti suliba készültem, de mindig azzal jött, hogy „Ha ne adj’ isten felvesznek...”, akkor ez meg az lesz. De közben rohadtul szerettem volna bekerülni, mert másik városban lett volna, és azt mondtam magamnak, hogy inkább a kollégium, mint apám! Viszont keletkezett bennem valamiféle blokk, ami miatt mégsem ment az egész szívből. Nem is sikerült a felvételim. Akkor nagyon összeomlottam, de fel kellett állnom, mert felvételiznem kellett másik iskolába.

Jól tanultam, ezért nem volt kérdés, hogy gimnáziumba kell mennem. Elmondani sem tudom, mennyire gyűlöltem oda járni. Mi nem voltunk pénzesek, az osztály többsége viszont az volt. Apámék rajtunk spóroltak, ruhát lehetőleg csak a piacról, szemüvegből nekem a lehető legolcsóbbat, ami természetesen ocsmány is volt, és nyomta le az önbizalmamat. Nekik a havi több karton cigarettára természetesen futotta! De például vécéillatosítóra már nem. Én sem szeretném kommentálni... Ajándékot ritkán kaptunk, nem volt születés- vagy névnap, ha valamelyik barátnőmet felvittem hozzánk, anyám arcán hihetetlen utálat ült, és miután hazament, megkaptam, hogy mi a jó büdös francnak hozok én fel oda bárkit is?

Azt is megkaptam, hogy trampli vagyok, nem lehetett hosszú hajam, mert anyám kifejezetten megtiltotta, illetve azt is megkaptam, hogy nem fogok kelleni sekinek sem. Közben sovány voltam, apám többször is terrorizált engem avval, hogy tuti rákos vagyok! Nekem meg halálfélelmem volt nagyon sokáig.

Aztán 15 évesen elkezdtem nyáron dolgozni, először 6 órában, majd 16 éves korom után 8 órában. A legnagyobb vágyam az volt, hogy külföldre menjek. Ennek most 15 éve. Le akartam lépni, és többezer km-re akartam új életet kezdeni. Ezért akartam pénzt gyűjteni. A szüleim persze közölték, hogy ha ezt én megteszem, akkor ők soha, semmiben nem fognak többet támogatni. Így visszanézve már tudom, hogy nyugodtan elmehettem volna, mert így sem támogattak. A pénzem elment a beiskolázásomra, új ruhákra, cipőre, és a nagy vágyamra, a kontaktlencsére. Nagyon boldog voltam, hogy újra láttam (mert az ocsmány szemüveget nem voltam hajlandó hordani). Aztán amikor apám megtudta, hogy kontaktlencsém van, az első reakciója az volt, hogy kiverte a szememből. Azt mondta, hogy ő nem fogja nekem ezt az úri passziómat finanszírozni (nem mintha kellett volna, mert megvolt rá a pénzem), csináltassak szemüveget...

16 évesen valami kulcsot keresett rajtam, de nem tudtam, hogy hol lehet, mivel nekem közöm nem volt hozzá. De kényszerített, hogy pakoljam ki az összes szekrényemet, fiókomat, hátizsákomat, mindent a szeme láttára, aztán az összes cuccomat jól szemügyre vette. Én viszont lázadoztam ez ellen, elmondtam neki százszor, hogy NEM TUDOM, mit keres rajtam. Erre felrántott a földről és egy akkorát rúgott a combomba, hogy hetekig ott maradt egy tenyérnyi fekete folt. Tesióra előtt kérdezték, mi történt velem, én meg csak annyit mondtam,hogy leestem a lépcsőn...

Az osztályfőnököm borzasztóan rühellt engem, már az első pillanattól kezdve. Imádott az osztály előtt égetni, megalázni. Ezt körülbelül 3,5 évig csinálta. Én konkrétan az osztályfőnöki órától féltem a legjobban! Úgyhogy a suliban sem volt jó, és otthon sem. Eléggé magam alá kerültem, de mindig azzal biztattam magam, hogy előbb-utóbb úgyis le fogok érettségizni, és elhúzom a belem a környékről is. Apáméknak hiába mondtam, meg nem moccantak volna, hogy beszéljenek az ofő fejével, hogy fogja vissza magát.

Az érettségit könnyen vettem, nagyon jó eredménnyel, a nyelvvizsgát is megcsináltam a saját pénzemből. Mivel a többi megkeresett pénzemet is magamra kellett költenem, világos volt, hogy külföld csak álom marad. Tovább kellett tanulnom, de nagyon beleválasztottam az első iskolába, meg a szakba is. A lehető legértelmetlenebb, leghaszontalanabb szakot kezdtem el, de legalább 100 km-rel messzebb volt. Keményen tanultam, hogy minél jobb ösztöndíjat kapjak, de rájöttem hamar, hogy váltanom kell, és az ösztöndíjból sem lehetett megélni, otthonról én nem kaptam segítséget... Így félévet halasztottam, és felvételiztem egy jobb suliba. Anyám rögtön azzal kezdte, hogy pusztuljak dolgozni, de nem kellett volna félnie, mert már akkor folyamatban volt a betanulásom. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy a testvéreim soha nem dolgoztak nyáron sem, csak a seggüket meresztették otthon. De nekem nem esett nehezemre, megkerestem a pénzt az új sulira, a könyvekre, egyebekre. Aztán 19 évesen apám elállta az utamat a bejárati ajtónál, nem emlékszem rá, mi miatt rágott be. De azt tudom, hogy meg akart verni, én meg arrébb toltam, és kimentem az ajtón...

Az új suliba sikerült felvételt nyernem, de már a kezdetekkor úgy álltam hozzá, hogy dolgoznom kell mellette, mert segítséget a szüleimtől nem fogok kapni, a fővárosban pedig nagyon drága lesz a megélhetés. Sajnos az órarendem nem tette lehetővé, hogy dolgozzam az iskola mellett, mert a tanulás rovására ment volna. A gyakorlati órák gyakran késő este értek véget. Egy évig tartottam magam, kemény tanulás árán kaptam ösztöndíjat, de kb. éhenhalni volt elég az a pénz. Anyám ezt nem hitte el. Ő még a régi rendszerben élt, mindig azzal jött, hogy bezzeg ő a szakmunkás ösztöndíjából milyen frankón megélt annak idején... én viszont egy év múlva rájöttem, hogy ilyen körülményekkel nekem az egyetlen lehetőségem az, ha levelező tagozaton, munka mellett tanulok. Ebből természetesen botrány lett. A legnagyobb problémájuk az volt a szüleimnek, hogy nem fognak utánam családi pótlékot kapni!

Végérvényesen elköltöztem otthonról. Találkoztam egy nagyszerű fiúval, aki felkarolt, és mellette sikerült mindent elérnem. Találtam munkát, majd elvégeztem mellette egy mérnöki szakot, saját erőmből, minden anyagi és egyéb segítség nélkül. Közben anyámmal egész jó lett a kapcsolatom, míg apám és anyám kapcsolata elromlott. Meg is kaptam apámtól sokszor, hogy én voltam az oka annak, hogy megromlott a kapcsolatuk. Aztán anyámat 2004-ben két hónap alatt elvitte a rák. Így csak az apám maradt. Járogattam haza egy időben hozzá, de az első napom mindig azzal telt, hogy takarítottam. Szó szerint ki kellett ganéznom a lakást. A szemetet nem vitték le, halmokban állt a konyhában. Sár, mocsok, kosz és por volt mindenütt. Szerteszét a rengeteg szemét a szobákban is. Apám és a kisebbik testvérem egymásra mutogattak, amikor arról vitáztunk, hogy kinek kéne takarítania. Elképesztően igénytelen körülmények között éltek.

Apámmal e-mailben tartottuk leginkább a kapcsolatot. Sokszor volt, hogy megsértődött valamin, és olyankor hónapokig nem kommunikáltunk, de természetesen ennek is mindig, de mindig én voltam az oka.

Született egy fiam, de nem jött el meglátogatni. Mindig kitalált valami okot. Legtöbbször ez a pénz volt. Hogy neki nincs pénze, nem telik erre. Közben a barátnőjét kivitte külföldre, meg a barátnője lányát hurcolta oda-vissza a 270 km-rel messzebb lévő főiskolai kollégiumba. Engem soha nem költöztetett, pedig lehetett volna rá alkalma...

Aztán férjhez mentem a gyerekem apjához, a nagyszerű fiúhoz, akinek többet köszönhetek, mint a saját apámnak. Az esküvőm előtt 3 nappal apám megint megsértődött. Hiába könyörögtem napokig, közölte, hogy nem jön el. Sem ő, sem a testvéreim. Mindenfélének elmondott engem, meg a páromat is. 2 napot végigsírtam, mert szerettem volna, ha az én oldalamról is jön valaki. Aztán összeszedtem magam, és azt mondtam magamnak, hogy ez az én napom, nem fogom magam rosszul érezni. Apám elvárta volna, hogy mondjuk le az esküvőt miatta. Pici esküvőnk volt, de kitettünk magunkért. Azt akartuk, hogy mindenki jól érezze magát. Aztán a legutolsó utáni pillanatban mégis ideértek, de miattul elkéstünk a saját esküvőnkről... apám viselkedése minősíthetetlen volt. Mindenhonnan elkésett, a templomból, a vacsoráról. A vacsora alatt fintorgott, öklendezett, előadta, hogy okádék az étel, utálja az ilyet. Aztán a legvégén, mikor elköszöntem tőlük, még egy órán át olyan dolgokat mondott nekem, amiket az ember egyáltalán nem akar az esküvője napján hallani. Főleg nem várandósan (második babánkkal voltam 5 hónapos terhes).

Azóta nem beszélek vele. Követelte volna a fényképeket, de nem kapta meg az albumát – pedig neki is csináltattunk külön albumot. Megtartottam magunknak.

A második babánk születése után nem vettem fel neki a telefont. Azt sem engedtem, hogy eljöjjön meglátogatni minket. Az esküvőm volt az a pont, amikor azt mondtam, elég. 30 évig nyeltem, tűrtem a blöfföléseit, arroganciáját, bunkóságát, és mindent elnéztem neki. Még én éreztem magam rosszul, úgy éreztem, semmit nem érek, és de bunkó vagyok, hogy szegény apámat mindig megsértem, stb... Hajlamos lettem volna megbocsátani is, de végül nem tettem. Láttam rajta, hogy az egész cirkuszt készakarva csinálja, direkt, csak hogy nekem rosszul essen. Egy ilyen bunkó apára nincs szükségem, és a gyerekeimnek sem kell ilyen nagypapi. Egy pillanat alatt „megvilágosodtam”, rájöttem, hogy akkor teszem a legjobbat magammal, ha elfelejtem ezt az embert.

Elolvastam S. Forward könyvét, és megkönnyebbültem, hogy nem kell megbocsátanom. Minden kommunikációt beszüntettem vele. Nem érzek sem szeretetet, sem gyűlöletet. Egyszerűen közömbös vagyok iránta, és azt hiszem, ez rosszabb a gyűlöletnél. Ezt megváltoztatni már nem tudja. A legkevésbé sem érdekel, mi van vele. Van egy fantasztikus férjem, két gyönyörű pici gyerekem, tehát van egy saját családom! Ez az, ami számít. Én a gyerekeimet szeretetben nevelem, bár néha félek, hogy én is olyan leszek, mint az én szüleim voltak. Ha ideges leszek a gyerekeimre, mindig eszembe jut a gyerekkorom, és elszégyellem magam. Olyan gyerekkort szeretnék nekik, amilyen nekem soha nem jutott, és azt hiszem, jó úton haladok.

Feltűnően sokan vagyunk nők ezen a blogon. Talán mi sebezhetőbbek vagyunk, vagy könnyebb célpontok, nem tudom.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem befolyásol az, hogy elvették a gyerekkoromat. Rossz, nagyon rossz. Sokszor sírni tudnék. De erőt veszek magamon, és mindig eszembe jut, hogy honnan jöttem, és most hol  vagyok. A legjobb dolog, amit tehettem, hogy eljöttem otthonról. Nem hagytam magam befolyásolni, hanem azt tettem, amit én jónak tartottam.

A férjem gyakran mondogatta nekem, hogy apámnak rám kellene a legbüszkébbnek lennie. Régen ezért dolgoztam, hogy büszke legyen rám. Már nem érdekel. Nem érdekel, mit gondol, nem érdekel, mit érez. Az sem érdekel, hogy büszke-e rám. Magamnak bizonyítottam, és a sok energiát, amit apámra pazarolnék a gyerekeimre és a férjemre fordítom. Sokkal könnyebb így. Mintha egy tonnával könnyebb lennék. Tudjátok, valamit valamiért. A semmiért semmi jár. Az ő nevelése a semmivel volt egyenlő, tőlem is a semmit kapja majd.