Anyukám 18 éves, apukám 21 éves volt mikor megismerkedtek, hamar meg is fogantam. Anyukám elment abortuszra, de megszökött az utolsó pillanatban. Nagy botrányok árán volt meg az esküvő. Kisiskolás koromból emlékszem, hogy apu ivott és duhajkodott otthon, engem is megvert már többször is ekkor, és anyu is kapott. Az iskolában is voltak velem problémák. Orvos hiába mondta, hogy nem vagyok iskolaérett, mégis beadtak. Az iskolai problémák miatt is kikaptam. Apám egyik mondása, amit éppen elégszer hallottam életemben: Isten nem bottal ver, hanem „K.”-val. Egyszer elmentem világgá ilyen kicsin, és már sokan kerestek, mikor a lépcsőház pincéjében rám talált valaki. Elbújtam, mert féltem.

Közben lett egy húgom, és akkor ő lett a gyerekük. Én sokat voltam a nagyszüleimnél itt is- ott is. Nyaranta is elvittek és otthagytak, olyankor a honvágy gyötört. Nehéz volt a húgom árnyékában felnőni, neki mindent szabadott, én meg mindig büntetve voltam. Valahogy nem éreztem a szeretetet, a megbecsülést. Inkább a megtűrést érezhettem talán? Sosem voltam elég jó gyerek nekik. Húgom volt a szép, szőke, gyönyörű kékszemű kisgyerek, apám faja.  Én anyám faja vagyok, sötétbarna haj, barna szem. Tudom, ez nem sokat számítana más családban, de nem az én családomban. Épp eleget hallottam apámtól, hogy ki milyen faj. Kisbaba koromban apám mondogatta, hogy nem az ő gyereke vagyok.

Gyerekként, sokat kellett a házimunkában részt vennem. Játékos voltam, és ha nem úgy sikerült, akkor is kikaptam. Amikor nem bírtam már a szőlőt kapálni, akkorát kaptam, hogy legurultam a domboldalon, és még a szemüvegem is eltört. Vagy amikor nem tudtam megenni a pörköltet, belenyomta a fejem a tányérba, hogy egyek. Szokott még szórakozni is velem. Volt mikor vittem a kis ételemet a szobába, hogy egyek a tv-nézve és elgáncsolt, én meg mindent kiterítve buktam hasra. Vagy abban fogadott, hogy el tudom találni a gyereket. Én az udvaron a rokontól kapott sütit majszoltam, és váratlanul arcon talált egy kemény focilabda. Szép szóval nemigen magyaráztak el semmit, csak erőszakkal neveltek. Anyám nemigen bántott, inkább apám. Nem is igazán védett meg. Nem mert? Ő is kapott néha. A húgom életében egy pofont kapott apámtól, egy nagy rosszaságért. Mi anyuval többet. Önbizalmam gyakorlatilag nincs, az már gyerekként le lett rombolva.

Kicsi korom óta nehezen tudtam feldolgozni a negatív élményeket, bántásokat. És ez agresszivitásban is kijött bennem. Nem bántottam másokat, akkor inkább tárgyak és önmagam ellen fordultam. Szemüveges lettem, és az lett az állandó áldozata a kiborulásaimnak. Hol odavágtam valahova, hol eltörtem. És ahogy nyílt az értelmem, próbáltam megvédeni az igazamat. És mivel vissza mertem szólni, még több verést kaptam. Az iskolában is olyan szerencsétlen voltam. Nem úgy ment a barátkozás mint másoknak, állandóan csalódtam az emberekben. Meg többnyire engem találtak meg a buta viccek célpontjának is. Kamasz koromban vittek először pszichológushoz, nem igazán segített. Tini koromban volt az első öngyilkossági kísérletem, amit még egypár követett az évek során. Volt egy-két necces, amikor alig tudtak visszahozni.

18 évesen megismerkedtem egy 23 éves fiúval. A két család elég hamar, fél év múlva összeadott minket. Nehezen ment az életünk, hamar el is váltunk. Született két gyerekünk. Később egy pici babával és egy kétéves gyerekkel voltam itthon. Feladni akartam, nem tudom. Beszedtem az összes gyógyszert. Emlékszem, még mielőtt bekábultam, megetettem, bepelenkáztam őket. Lefektettem őket, végig sírtam, nagyon rosszul éreztem magam. Kezdett hatni a gyógyszer, az utolsó simításoknál már nagyon kába voltam. És így találtak rám, még vissza tudtak hozni. Hónapokig voltam utána a pszichiátrián. Egyedül maradtam, a két picivel. Néha talán picit ártottam is a gyerekeknek, de én mindig értesítettem, akit lehet, orvost, gyerekorvost. Hogy rohamom volt, itt a két gyerek, segítsenek. Nem tudom, ártottam- e nekik. Lelkileg biztos, fizikailag nem hiszem.

Egy darabig szüleim nem is figyeltek igazán ránk. Később meg irányítani akartak, amennyire tudtak. Végül segítettek a maguk módján: a nagylányomat elvitték. Én psziciátriára be-ki. Aztán egy darabig egyedül voltam, a picit is elvették a betegségem miatt. Aztán lett új párom, és a picit is visszakaptam. Nagylányom lehet, hogy jobban járt, hogy nem élt velem. Nem szenvedte meg, ahogy betegen, egyedül kínlódtam. A pici lányomat, aki velem maradt nem úgy tudtam nevelni, ahogy kellett volna. Ez életem legnagyobb fájdalma, hogy azzal, hogy így betegen anya lettem, tönkretettem gyermekeim életét, főleg a picijét.

Évekig semmilyen kapcsolatom nem volt szüleimmel, nem fogadtak így, ilyennek el. Sírva könyörögtem 31 néhány évesen, hogy miért nem szeretnek, anyám miért nem szeretsz? Jéghideg, kőkemény falakba ütköztem. Gyakorlatilag a családommal a mai napig fenn áll ez a véget nem érő kirekesztett családtagi viszony. Később valahogy normalizálódott a kapcsolat anyámmal. Őt is elérte a pszichés betegség, és akkor rádöbbent és bocsánatot kért. Apám és a húgom a fő kirekesztő. Bármilyen esemény ünnepén nélkülem jönnek össze.

Meg lett állapítva, hogy a pici koromtól való életkörülményeim miatt lett e sok pszichés betegségem. Volt úgy, hogy még felkelni sem volt erőm. Gyengeség, remegés, stb. Vagy mikor trauma ér, vagy sokkot kapok pszichésen. Vagy mikor jön az utolsó csepp a szétzilált idegeimre és robbanok, az is ijesztő szokott lenni. Főleg nyilvános helyen, a túlzott reakció. Ilyen esetek teljesen kimerítenek, legyengítenek. Sokat szenvedek mai napig is. Sok éve rokkant vagyok. Pár éve dolgozom rehabilitációs munkahelyen. Munkahelyi beilleszkedési zavarok vannak. Anyagcsere zavaraim és más bajok miatt a művezető céltáblája vagyok.

A női funkciók sem alakultak ki nálam teljesen. Otthoni házimunka nem igazán ment soha. A környezetemben sem tudom a rendet tartani. Igyekszem, régóta, de nem megy. A felnőtt felelősség nehéz a mai napig nekem. Nem is tudom ellátni maradéktalanul. Csoda, hogy el tudok járni dolgozni. Nem zökkenőmentes, néha kiesek, mert nem bírom, és hiányzom. A párral együttélés sem igazán megy úgy, mint más nőnél. Mostani párkapcsolatomat is megszenvedem. Nem tudom a párom élethelyzetét elfogadni, feldolgozni. Régóta özvegy, beteg apja van. Naponta megy hozzá, este jön csak mindig haza. Mos, főz, takarít rá. Próbáltam segíteni az ottani házimunkában, de ami tőlem telt, az nem volt jó. Papa nem tudja elviselni, ha leülök. Minden női munkát nekem kéne elvégezni, amikor ott vagyok. Emiatt hónapok óta nem voltam a párommal az apjánál. Mostanában nem igazán foglalkozik velem a párom, nem nagyon beszélek vele, aludni jár csak haza. Remélem, nem szeretek meg többet senkit, mert ez kínszenvedés. A magány is az. Ez egy ördögi kör. Nem is tudom, él-e olyan ember ebben a világban, aki engem, nyomorult embert tudna szeretni. Mert eddig nem nagyon álltak sorba. Nem tudom, mit tegyek. Próbálok kitartani mellette. Azt mondja, hogy szeret, én is szeretem, van egy kis remény a kapcsolatunk jobbá válásához, de ehhez az kell, hogy találjunk valakit apósom mellé, aki részben átvenné a párom terheit.

Hetente járok szupportív pszicoterápiás életvezetésre már hosszú évek óta. A pszichés betegségeim: kevert szorongásos és depressziós zavar. Dependens személyiség zavar. Dysharmónikusan fejlett személyiség. Beilleszkedési zavarok. Alvászavar. Hozzá még szexuális zavarok, ami kissé javult az évek során. Gyógyszert is szedek. Öngyilkossági hajlamaim csökkentek, túléltem eddigieket. A gyógyszerfüggésem, és a túladagolások, önelkábítások most ritkultak. Az agresszív tünetek önmagam, tárgyak és esetleg provokáló személy felé is csökkentek.

A kórházi IQ tesztek kimutatták, hogy elég értelmes vagyok. Így jobb formámban mindent megértek, a betegségem, tüneteim eredetét. Örülök a kisebb javulásoknak. Így értelmesen nehéz a tüneteket, a rohamokat elfogadni. A lelki kínlódást, a környezet megdöbbenését. Egyedül magányos vagyok, az emberekhez nehéz alkalmazkodnom. Hol gyerekként, hol furán viselkedem. Jobb állapotomban normál felnőtt viselkedést is produkálok. És az állandó menekülés minden probléma elől, akár szélsőséges viselkedéssel.

Nem lettem talán rossz ember, mégis valahogy másképp viszonyulok az emberekhez, a világhoz. Hiába, az érzelmi fejlettségem el van maradva. Nem is tudom, ilyen emberként hol van helyem ebben a világban. Többszöri kiszállásom sem sikerült. A sok gyógyszermérgezéstől a belső szerveim kicsit kivannak. Most szigorú gyógyszereldugás van, adagolás. Nincs bele menekülés, mert már nem bírta szervezetem. Ha nem hagyom abba, már lehet, nem élnék. Lassan is öl. Hát ez az életem a mai napig. Nem tudom, hogy alakul. Remélem, nincs már sok hátra.