Sokat gondolkodtam rajta, leírjam e mindezt, de hátha végre így könnyebb is lesz és tovább is tudok lépni. Hátha…

Nem sok dologra emlékszek kiskoromból, de a „fontosabb” momentumok megmaradtak. Ketten voltunk anyámmal, az igazi apámat nem ismertem. Anyám sose hozott haza egy pasit sem, mert nem akarta, hogy megismerjem és megszeressem őket, ebből kifolyólag nem is volt mellettem sose más, csak ő. Nem is tudtam, milyen az, mikor valakinek van apukája. Aztán fordult a kocka. 9 voltam, mikor megismerkedett a mostani férjével. Összejöttek és komolyra fordult a dolog. Megismertem én is, de soha nem tudtam apának szólítani. Számomra ez a fogalom, a mai napig nem létezik. És valószínűleg nem is fog. A pasi sokáig ivott, anyám szoktatta le. Volt velem is néhány húzása, de ezek más mellett eltörpültek.

Általánosba sokszor volt, hogy ha nem szerepeltem túl jól, elcsattant néhány pofon anyám részéről. Ha hisztiztem, a fejem csap alá dugta és vizet nyitott rám. Ezeket akkor még nem láttam olyan rossz dolgoknak, mint most, bár akkor sem voltak kellemesek. Sose ment a matek. Sokat szenvedtem egy négyesért is, de hát ezért is én voltam a rossz.

Aztán költöztünk. Elég erősen él bennem a kép, mikor valamit rosszul csináltam, és a dobozok közé kergetett anyám és ott jól megvert, még belém is rúgott. Nagyon sokat sírtam és nem értettem miért. Sose voltam rossz gyerek, mindig szót fogadtam, nem jártam el és nem balhéztam.

Újabb fordulópont volt, mikor megszületett a kishúgom, akit nagyon szeretek most is, akármennyire is kikészít néha. Mindig is jól bántam a gyerekekkel és megértettem, hogy ő kicsi, sokkal több törődésre van szüksége. Nem akartam féltékeny lenni. Sajnos anyámnak sikerült elérnie hogy az legyek. Mindenben a húgom a jobb. Színötös, nagyon okos, sportos és ráadásul még szép is. Én állandóan megkaptam, hogy nem vagyok szép, hogy dagadt vagyok, hogy béna vagyok és szerencsétlen. Na meg a kedvenc, hogy idióta vagyok. És ha az embernek sokszor mondogatják ezt, egy idő után el is hiszi. Szó mi szó, néha tényleg bukdácsolok és eltörök ezt-azt, de attól még nem én vagyok a legszerencsétlenebb ember. Mivel sokat megkaptam ezeket, mára már tényleg azt érzem, én vagyok a két lábon járó szerencsétlenség. Kisebbségi komplexusom van, és hiába mondják nekem, hogy szép vagyok, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy igaz. Állandóan kövérnek látom magam és sajnos ezt itthon meg is kapom, így ezt már szintúgy sikerült bemagyaráznom magamnak.

Úgy érzem kitaposom a húgom előtt az utat, mert vele sokkal engedékenyebbek és sokkal többet kap, mint én valaha is kaptam. Már nem vagyok féltékeny, de vak sem vagyok. Anyám néha őt is megüti, de ő még ezekből mit sem sejt, mi több, azok inkább nevelő szándékú pofonok.

Alig vártam, hogy jöjjön a középiskola és a kollégium, hogy végre kiszabaduljak itthonról. Szerencsére minden úgy ment, ahogy terveztem. Középiskolás évek alatt is vert, sose voltam elég jó. Bármit tettem, mindig volt benne hiba, kivetni való. Ha a csillagot is lehoztam volna az égről, úgy gondolom, az sem lett volna elég neki. Sose éreztem azt, hogy mi barátnők vagyunk/lennénk. Rossz volt, mikor a barátnőim mesélték, hogy mennyire jó a viszonyuk az anyukájukkal, én meg ültem és meg se szólaltam. Nem volt a barátnőm, a társam, de néha még azt éreztem, az anyám sem akar lenni. Nem tudtam vele fiú ügyeket megbeszélni, barátokról se sokat meséltem, nem hogy szexuális dolgokról kérdezzem. Úgy gondolom, ezek pedig fontosak, egy anya-lánya kapcsolatban. Többen bíztattak, hogy üljek le vele és beszéljük meg a dolgokat, de nekem nem ment. Túl sok helyről vérzett már akkor ez a kapcsolat.

A dolgok csak súlyosbodtak, amikor megismerkedtem a barátommal. Természetesen nem felelt meg neki. Semmi nem volt jó eleinte, amit csináltam/csináltunk. Fel volt háborodva mindenen és minden szarnak elhordta őt és engem is. Azon volt, hogy tönkre tegye az egészet. A legfájóbb az volt, mikor nekem szidta azt az embert, akit annyira szeretek. Nem bírtam hallgatni, inkább eljöttem. Aztán akkor megírta, hogy rontsam el úgy az életemet, ahogy akarom, ő nem fog mellettem állni. Hozzám vágta, hogy csak 18 éves koromig kell ellátnia, innentől oldjak meg mindent. Egyetlen menedékem, támaszom a barátom volt. Ő tartotta és tartja még most is bennem a lelket. Hozzá mindig mehettem, már amikor engedte az anyám. Többször le is szöktem hozzá, csak ne legyek otthon. Aztán anyám közölte velem, hogy reméli, a nyár tönkre teszi a kapcsolatunkat. Soha nem éreztem még magam annyira egyedül és rosszul… Azon a nyáron egyszer nagyon erősen megütött, megrángatott és ordítozott velem. Lelki terror alatt voltam folyamatosan. Mondjuk én sem vagyok az a higgadt fajta, próbáltam kiállni magamért és a páromért, de nem sikerült. Már azt is megkaptam akkor, hogy még egy dobásom van és takarodhatok otthonról. Kemény egy időszak volt, de a főiskola megoldotta a helyzetet. Albérletbe költöztem hozzá és keveset vagyok itthon.

Mindeközben a nevelőapám semmibe se szólt bele, néha még ki is beszélt a hátam mögött és adta anyám alá a lovat. Nem éreztem sose, hogy kiállna mellettem.

Ezekkel a dolgokkal sikerült elérniük, hogy ne érezzem jól itthon magam. Hogy amikor csak tehetem ne akarjak itthon lenni. Anyám előtt titkolózok, mert félek, ha olyat teszek, ami neki nem tetszene, kapnék.. Többen mondják, nem értik, miért vagyok még itthon. De egyikük sem érzi amit én…. rettegek tőle, hogy majd elver, kidobálja a cuccaimat és hogy nem láthatom a húgom. Szeretem valahol anyámat, mert mindemellett a sok rossz dolog mellett, segít sok dologban és támogat NÉHA, de jóformán abból élek, amit megkeresek pénzt, és szívem szerint sose lennék itthon. De nem tudok neki sok dolog miatt megbocsájtani. Nem bízok benne, nem érzek erős érzelmi kötődést és nem érzem, hogy annyira szeretne, mint a húgomat… Azt sem tudom megmondani, mikor mondta utoljára, hogy szeret. Azt várom, hogy anyagilag teljesen el tudjak tőle függetlenedni, és hogy elvégezzem a főiskolát és végre elköltözzek. Addig még kibírom valahogy.

Mostanában nem ütött meg, de már nem hagyom neki, legutóbb is megfogtam a kezét. A barátom azt mondta, még egyszer kezet emel rám, azonnal pakolja a ruháimat és elvisz innen. Én menni akarok most is, de egyszerűen nagyobb rajtam a félelem érzet, mint a merészség. Szerintem soha nem leszek elég bátor és erős ahhoz, hogy ezeket a dolgokat elmondjam neki. Soha nem fogja megérteni, miért vagyok vele olyan, amilyen. Nem vagyok egy minta gyerek, követtem el hibákat, de nem gondolom, hogy annyira súlyosakat, hogy ezt kapjam tőle.