A mai napig nem tudom miért ivott.

Apám soha nem ütött meg. Viszont elvette tőlem a felhőtlen gyerekkort, azt, hogy meghívjam a barátaimat vendégségbe, azt, hogy anyámat boldognak lássam. Soha nem tudom, milyen az, mikor egy család elmegy nyaralni és élvezik az együtt töltött időt. Nem tudom miért volt dühös a világra, de minden haragját anyára öntötte. Egész pici koromból nagyon kevés emlékem van, azok legtöbbje azzal kapcsolatos, hogy a szüleim veszekednek, apám pénzt követel italra, kiszórja az összes szekrény tartalmát a szoba közepére, volt, hogy át kellett mennünk aludni másik családhoz, mert teljesen megőrült. Anya semmit nem tudott tenni ellene, hiszen szerette őt, minden hibája ellenére. Fizikai bántalmazásra köztük ritkán került sor és szerencsére soha nem fajult el. Mikor már nagyobb lettem és felfogtam, hogy mi történik, rettegve féltem apám hazaérkezésétől, attól, hogy milyen állapotban, kedvvel ér haza, lesz -e késő estig tartó ordibálás. Amire egyébként nem volt oka, részegen minden semmiségbe belekötött és órákon át kiabált anyával, vagy egymagában. Erőt adott és segített valamelyest, hogy a kishúgomat próbáltam bátorítani, elterelni a figyelmét, megnyugtatni. Volt, hogy a kollégiumból péntek délután hazaérve már messziről hallottam, hogy áll a bál, olyankor legszívesebben visszafordultam volna. Ha sikereket értem el apa büszke volt rám, de ha valami nem jött össze (pl. nyelvvizsga), akkor azt mindig felemlegette tudván tudva, hogy nagyon megbánt és megszégyenít vele saját magam előtt. Egy új párkapcsolatban hetekig őrlődtem, hogy hogyan mondjam el: a mi családunk nem normális, apám folyton részeg, legtöbbször ordibál, csapkod, dühöng. Persze nem fogta vissza magát akkor sem, ha vendég volt nálunk, nagyon sokszor kellett szégyenkeznünk miatta. Az ivás miatt leromlott a fizikai állapota is, illetve a megbízhatatlanság is hozzájárult, hogy elvesztette a munkahelyét, ami egyenlő volt azzal, hogy több időt tölt a család életének megkeserítésével. 

Nem tudom anya hogy bírta. Szegénység, egy férj, aki lelkileg szó szerint terrorizálja, de semmiben nem segít. Anya vágott fát, hordott szenet, ő nevelt minket és próbálta menteni a menthetőt, a legjobb, legönzetlenebb anya, aki boldogságot varázsolt  nekünk a viharos, igazi apa nélküli gyermekkorba.

Volt néhány jó pillanatunk együtt, kézilabda meccsek, Forma1 a tévében, néha-néha egy-egy beszélgetés. Nagyon büszke volt a diplomámra, vagy hogy saját autómat vezetem. De soha nem tudta volna bepótolni az apai öleléseket, az egészséges féltést, apa-lánya beszélgetéset. Ha filmben látok ilyeneket mindig könnybe lábad a szemem. A legrosszabb a tehetetlenség volt, az, hogy anyámat nem tudom felszabadítani, illetve az, hogy tudtam: semmi oka nincs az elégedetlenségre, nagyon boldog lehetne, ha a lelke ördögi, gonosz, aljas része nem létezne. Értelmes, humoros ember volt, mégis az éltette, hogy a közvetlen családtagjait bántsa a szavaival, órákon, napokon át. Mindig megtalálta a legsebezhetőbb pontunkat. Anyának nem volt jogsija, úgyhogy apa volt a család sofőrje. Mindig nagyon vártuk, hogy látogatóba menjünk a nagyihoz, ilyenkor az indulást megelőző napokban már előre hangoztatta, hogy nem fog elvinni minket. A koleszba való visszautazásnál sem tudhattam soha, hogy kivisz -e a vonathoz, vagy inkább lerészegedik, mi meg kuncsoroghatunk a szomszédoknál fuvarért. Volt, hogy az általunk annyira szeretett kiscicákat egyszűren ledobálta a padlásról. Nem tudom létezik -e még ilyen ember. Én egy légynek-sem-tud-ártani típusú ember vagyok, de nagyon sokszor kívántam a halálát gyerekkoromban. Mindenesetre így hamar elszakadtam otthonról, önálló lettem, saját lábra álltam, hogy anyát legalább anyagilag tehermentesítsem kicsit. Az ajtócsapódástól még ennyi év után is összerezzenek és összeszorul a gyomrom. Amikor valami nem a terveim szerint alakul, sokszor a szeretteimnek támadok, velük veszekszem, bennük keresem a hibát. Ezt hagyta rám örökül. Mára már tudom kezelni, de még elő-előjön a hirtelen harag és hangulatváltás.

Öt éve már, hogy apa 54 évesen meghalt, az ital teljesen felemésztette.

Mindezek ellenére még most is gyászolom. Eszembe jut, hogy mennyire szerette volna az unokáit és sírok.