Gyerekkönnyek

1976-ban láttam meg a napvilágot nem várt gyerekként. Öcsém már tervezett gyerek volt. Öcsémmel anyám rengeteget foglalkozott, és szeretetet is mutatott felé, felém sosem. Mindig úgy éreztem, és érzem ma is, hogy anyám csak azért mondja, hogy szeret, mert én a lánya vagyok, és ugye azt kötelező szeretni, de valahogy sosem éreztem igazi tartalmat a szavak mögött. Anyám egyébként nagyon büszke rá, hogy megtanított engem járni 1 éves korom körül, amikor nekem eszem ágában sem volt még. Ma már tudjuk, hogy nem szabad erőltetni, nekem a jobb lábam sípcsontja szépen el is görbült. Anyám másik büszkesége, hogy (mivel neki nagyon fontos az öröklés, és abban reménykedett, hogy én is tehetséges grafikus leszek, mint az édesanyja) 2 éves korom körül rajzolni tanított. Megtanította, hogyan kell fogni a ceruzát, de ott hibázott, hogy én bal kezes voltam eredendően. Amúgy a rajzkészségem  pocsék. 2007 óta tudom, hogy diszlexiás vagyok, ez rengeteg gondot okoz a mai napig is mindennapjaim során.

Gyermekkoromból nem sokra emlékszem. Egy kép van bennem élénken, az, hogy olyan 2-3 éves lehettem, anyám bőgött a lakótelepi kicsiny konyhánkban, még a bögrére is emlékszem, ami előtte volt. Ma már gyermekbántalmazásnak számít a pszichés verés is, azaz az örök szidalmazás. Rám ugyanis sosem emeltek kezet, de a lelkemet folyamatosan verték kicsi koromtól kezdve.Én nem tudom, hogyan kell kimutatni a szeretetet, gondom is van férjemmel, gyerekeimmel szemben, hiszen nincs mintám erre. Még anyám sem mutatott felém ilyet, pedig ő érzelmileg túlfűtött, mindenből nagy ügyet csinál, még egy finom vacsorából is.

Egész gyerekkoromban csak a hibákat sorolták. A nagyanyám mindig üvöltözött mindenért, mert 4 évesen még nem töröltem ki a fenekemet, mert 6 évesen még nem tudtam cipőt kötni – diszes vagyok, nekem az ilyesmi sokkal nehezebb, a finom motoros mozgások. Megtanított egyenesen, kihúzva járni, söprűt kellett a hónom alá tenni. A szám nyitva hagyása fő bűn volt – pedig orrsövény ferdülésem van. Főzni azóta sem tudok, amióta vagy azért kiabálta le a fejemet, mert kevés vizet tettem a tésztához, vagy azért mert sokat! Ha férjem rám szól, hogy elcsesztem, mindig mondom, hogy hagyjon békén, úgy is mindig elrontom. Ezt nevelték belém: hülye vagyok, mindig mindent elrontok!

Én a sok-sok üvöltözés, bántalmazás, szidalmazás ellen egészen kicsiként már álomvilágot építettem fel, azt játszottam a rengeteg babával elalvás előtt, merthogy már akkor is nehezen aludtam el, hogy egy nagy család anyukája vagyok, a babák a gyerekeim és mindenféle történik velük, betegek lesznek, oviba kísérem őket, később iskola, aztán a plátói szerelmemet is beleszőttem.

Nem csak a családom okozza nálam ezt az önbizalomhiányt. Anyám és a társadalom is hibás abban, hogy én túl korán kerültem iskolába, nem hogy érzelmileg és szellemileg, még a súlyommal sem értem el a beiskolázási feltételeket, de mennem kellett, persze tudom, akkoriban anyámnak vér ciki lett volna, ha vissza kell tartania engem.  Sokáig haragudtam anyámra e miatt, de ma már tudom, hogy a társadalmi elvárások is sokat számítanak, számítottak akkoriban főleg.

Szüleim végül elváltak. Anyám elkezdett inni. Sokszor gyógyszerezett sörre, volt olyan, hogy egy régi szomszéd megkérdezte, hogy „Mondd, anyukád iszik? Láttam támolyogni a Böszörményin!” Én erre nem nagyon tudtam mit mondani, 14-15 éves voltam akkor. Volt olyan, hogy fél 9-kor este egyszer csak megkérdezte tőlünk miért nem vagyunk már iskolában, azt hitte, hogy reggel van. Egyszer, amikor öcsém szerencséjére táborban volt, arra mentem haza, hogy a kutya nyalogatta a bugyijánál, anyám meg kábítószerezve feküdt a kövön. Utáltam, hogy egyszer felvittem hozzánk az egyik haveromat, nekem nem volt egy barátom sem akkor, és ő meg marhára leszidott, hogy hogyan képzelem ezt, hogy odahívtam valakit, akkor is ittas volt.

Hosszú vívódás után, hiszen féltem anyámtól, úgy döntöttem 17 évesen, hogy apámhoz költözöm. Sokkal felszabadultabb voltam, mint anyám mellett, jót tett nekem a változás. De azért anyám hatalma még Ausztráliáig is eltartott, ha egy napig nem írtam, jött a mail, hogy hova tűntem. De ott, Ausztráliában szabadnak éreztem magam.

Sosem mondtam el kik a rokonaim, kivéve, ha már volt egy bizalmi szint, és kérdezték. Nagy misztérium övezi a színészeket, hú de klassz, ha ismerjük X-et Y-t vagy Z-t. Igen, de az én drágalátos mostohanagyanyám otthon is színészkedett!

Bár nekünk sosem kellett olvasó naplót írni az iskolába, nekem kellett és én nagyon nehezen fejezem ki magam, ez most is nehézséget okoz, a mai napig. Folyton kínoztak a kötelezők elmondásával, na és a verselemzések: gyűlölöm. Persze sosem éreztem a versek lényegét, állandóan bőgtem, hiszen én hülye vagyok.

Volt olyan megalázó helyzet is, hogy karácsonykor kicsit köhögtem, anyám ugyan elvitt a nagyapámhoz, de én a dolgozószobájában kuksoltam egész végig, mondván el ne kapja a betegséget tőlem.

Most is itt topogok a kapuban, nem tudok továbblépni, nem tudok egy vacak munkahelyre bekerülni. Az egyetemet otthagytam a 6. szemeszter után. Ma már tudom, büszkének kell lennem, hogy olyan sokáig gyűrtem az egyetemet. Mégsem vagyok olyan hülye?
Most azon dolgozom, hogy a képességeim előtörjenek, ez sajnos még mindig nem sikerül.

Olyan erős nehéz falat építettem magam köré, amit nagyon nehéz lerombolni, nagyon kevés barátom volt annak idején, ma is kevesekkel osztom meg a gondjaimat. A fal a mai napig megvan megint újra és újra beleütközöm most épp a munkakeresés miatt. Megint lumbágóm lett, egy sikertelen interjú után. Bénulásos lumbágóim vannak, amelyek mára már félévente előfordulnak. Sok lelki teher ér egyszerre, gyűlik, gyűlik bennem, csak egyetlen egy rossz mozdulat, és én már órákra nem tudok felkelni a padlóról, iszonyatos fájdalommal jár.

Először 1998-ban kerültem pszichológushoz, 19 éves voltam. 8 évig nyúztuk egymást, semmi eredménnyel, persze jó volt valakivel beszélgetni, hiszen ebben nekem nem volt részem otthon. Lányom születésével váltam motiválttá, hogy változtassak magamon, hiszen a gyerekeimnek már nem akartam átadni a dolgokat. Pszichológushoz jártam továbbra is, intimtornáztam, transzlégzést tanultam. Sokkal jobban megismertem magam, rengeteg traumával szembe tudtam nézni. Egy balatoni kikapcsolódás során az Érzelmi Felszabadítási Technika módszerét ötvöztem az egyik légzéssel, és elmúlt a hátfájásom, ezt azóta is alkalmazom, ha szükség van rá.