Én egy 24 éves srác vagyok és velem is hasonló dolog történt, mint veletek. Egy hónapja úgy döntöttem, hogy nem fojtom el tovább magamban azt ami 19 éve történt. Ennek a legfőbb oka az volt, hogy egyértelművé vált bennem hogy egyedül, segítség nélkül nem tudom feldolgozni a velem történteket. Hiába volt annyi más dolog amivel megbirkóztam az életben, ez nem megy. Szóval segítséget kértem két nagyon jó barátomtól, elmondtam nekik hogy mi történt. És most az ő tanácsaikra hallgatva és némi keresgélés után írok ide is erre a blogra.
A történetem úgy kezdődik, hogy 5 éves koromban egy ismerős családból egy tőlem 9-10 évvel idősebb fiú járt át hozzánk játszani meg vigyázni rám. Először csak játszottunk, elnyerte a bizalmamat. Aztán a játék átment egyfajta szerepjátékba ő volt a mentős én meg a sebesült, elkezdett fogdosni azon a címen hogy a játékban így gyógyít meg. Ekkor kezdett el molesztálni, a szüleim nem vettek észre semmit és az egész addig tartott még 6 évesen el nem kezdtem az általános iskolát. Mindenre nem emlékszek, hogy mi is történt azt tudom hogy folyton arra kért, hogy mutassam meg neki és a fogdosás is folytatódott. Én kisgyerekként nagyon meg voltam rémülve, valahol tudtam hogy ez rossz, de megfenyegetett ha el mondom a szüleimnek ők majd elhagynak engem. Így amikor vége lett  (a suli mellett már nem járt át, meg lettek korombeli barátaim) inkább elzártam az egészet magamban.
De a lelki sérülések  attól még megtörténtek, hogy nem vettem tudomást róla. A lényeg az, hogy nem tudok párkapcsolatot kialakítani, mert a fizikai érintkezés szorongással tölt el. Itt leszögezném, hogy egyébként igényem lenne a szexre és a lányokat szeretem. Csak ez a szorongás nagyon rossz, volt már részem szexben csak éppenséggel nagyon kellemetlen élmény volt. Sajnos ezeket a régi emlékképeket hozza elő. Na és itt jön a bökkenő, nem állhatok elő ezzel már egy kapcsolat elején, hogy ilyen problémám van. Biztos hogy egy lány sem szeretne többet találkozni velem. Pedig érzem, hogyha kialakulna egy bizalom akkor idővel túl tudnék lépni ezen. Ezt onnan tudom, hogy az olyan lányokkal akikkel sokat beszélgettem és emberileg is szimpatikusak, nem zavar ha megpuszilnak meg ilyenek. Lehetséges, hogy néhányukkal lett volna esélyem kapcsolatra csak inkább mindig elzárkóztam, mert nem akartam belevinni őket ebbe a bonyolult és szar helyzetbe, ami lényegében az életem...
Egyébként barátaim vannak és könnyen megtalálom a közös hangot az emberekkel, de a párkapcsolat az nem megy. A legnagyobb gond, hogy nagyon magányos vagyok. Most 24 éves vagyok és nem akarom az egész életemet egyedül leélni, azt tudom hogy egyedül sokáig nem fog menni. Emellett nagyon sok bennem a harag az elkövetővel szemben és bűntudatom van amiatt, hogy mi van ma másokkal is megtette. Bosszút állni nem fogok, mert az törvénytelen lenne, de remélem hogy hamarosan meglesz a lehetőségem hogy az igazságszolgáltatás által megbűnhődjön az illető. Tudom, hogy az én esetem már elévült, de biztos vagyok benne hogy az ilyen alakok nem változnak.
Amikor elkezdtem a főiskolát 4 éve (mára már végeztem), volt 2 év bulizós és ivós időszakom. Azt hittem hogy az ital meg a szórakozás elmulasztja az egészet, nos nem tette. Ami ezzel kapcsolatban érdekes, hogyha ittam ez a harag előjött belőlem és volt hogy verekedésbe keveredtem, nem kell semmi komoly dologra gondolni. Csak azért írom, hogy az alkohol sem megoldás, most már lassan 2 éve hogy, az ivás annyiból áll, hogy ha olyan alkalom van koccintok a barátokkal vagy iszok egy pohár bort ünnepi ebéd után de semmi egyéb.
Szüleimre azért nem haragszok, mert nem vették észre, hogy mi történik, a legtöbb esetben ez sajnos így van. Viszont vannak más dolgok, nagyon sokat veszekedtek egészen addig még el nem váltak, de akkor már 19 éves voltam. Édesanyám meg mondhatjuk, hogy lelki terror alatt tartotta az egész családot. Nehéz ezzel kapcsolatban is felidézni dolgokat, de mindenesetre ezért van hogy én nagyon szarul érzem magam itthon. Kétszer már éltem külföldön, fél és aztán egy évet. Most meg ha minden jól alakul ősztől lesz munkám és költözök. Furcsa ezt megfogalmazni, fizikailag nem bántott sem engem, sem nővéremet de szavakkal talán még jobban lehet bántani. Nekem főleg azt szokta a fejemhez vágni, hogy ő mennyi mindent feláldozott értem (ami igaz, de erre sohasem kértem) és én hálátlan vagyok. Édesapám meg inkább a gyengébb karakter volt, aki azt választotta hogy menekül és alig volt itthon. Én egyiküknek sem kívánok rosszat, sőt szeretem is őket. De úgy érzem ezek a dolgok is hatással vannak az életemre.
És végül hogy mi a célom azzal, hogy ideírtam. Szeretnék rendbe jönni, "normális életet " élni párkapcsolatban és egyáltalán feldolgozni mindezt. Érdekel, hogy nektek hogy sikerült az ilyen típusú traumákkal megbirkózni és mi az ami segíthet. Én is örömmel segítek bárkinek, ha tudok, azt fontos tudni hogy nincs egyedül az ember. És akár egy beszélgetés is sokat segíthet.