Egy szülő sokféleképpen árthat a gyermekének. Veréssel, szóban, vagy nemtörődömséggel, rossz minták mutatásával és még ezer más módon. Amikor 15 évesen elhatároztam, hogy én nem úgy fogom nevelni a gyerekeimet, ahogy a szüleim engem, erről még mit sem tudtam, csak ösztönösen éreztem, hogy ez lesz a helyes. Büszke vagyok rá, hogy ezt az elhatározásomat be tudtam tartani a mai napig is.

Én első gyerek voltam, lány. Hogy ez az utóbbi tény mekkora hiba volt a családunkban, azt csak 20 éves kora után fedeztem fel. Érdekes módon nem apám, hanem anyám az, aki többre értékeli a férfiakat, mint a nőket, de alapvetően a család nála mindig csak a második helyen foglalt helyet, elsőn a munkája állt és áll ma is, bár már elmúlt hetven éves.

Többször is mesélte, hogy egészen a megszületésemig dolgozott, és két nappal a szülés előtt a hasán támaszkodva lógott be egy kiságyba, hogy bekössön egy infúziót (gyakorlaton volt). Én ebből csak azt szűrtem le, hogy a meg sem született gyereke életét veszélyeztette, ahelyett, hogy kivette volna a gyereket, és normál körülmények között elvégezte volna, amit kell.

Hamar visszament dolgozni, engem az ő édesanyja nevelt fel, s talán ez a szerencsém. Tőle kaptam szeretetet.

Nincsenek emlékeim arról gyerekkoromból, hogy anyám megpuszilt, vagy megsimogatott volna, arról sem, hogy akárcsak megfogta volna apám kezét.

Hat éves koromban megszületett az öcsém, egy elvetélt terhesség után. Anyám hat hónapos terhességet vetélt el, de erről is csak már huszonévesen szereztem tudomást, utána, amikor az öcsémet várta nem dolgozott. Nem hinném, hogy magától döntött így, szerintem a környezete vette rá, hogy lassítson. Az öcsém ezek után megszületett, és mint fiú, s mint várt gyermek, aki „csak másodszorra” sikerült, igazi kincs lett.

Soha vitában nem adtak nekem igazat, mindig mindenben, gondoskodásban, osztozásban az öcsém volt az első. Ilyen intelmeket kaptam, mint „ne szemtelenkedj az öcséddel”. Egyértelműen éreztették velem, hogy ő felettem áll mindenben.

Jó eszű gyerek voltam, tehetséges, de állandóan azt éreztették velem, hogy én nem érek annyit, mint a többiek. Az iskola első osztályaiban még igen jó eredményeim voltak, de felsőben ezek folyamatosan romlottak. A szüleim soha nem álltak ki értem a tanároknál. Mindig azoknak adtak igazat, pedig teljesen egyértelmű negatív diszkrimináció valósult meg ott is. Jellemzően a tanárok is azoknak a gyerekeit tolták előre, akik ebből a szempontból nyomást gyakoroltak rájuk. Az osztályban már alsóban kialakult egy elit réteg, a „jó tanulók” akik közé én nem tartoztam, bár akkor még jók voltak az eredményeim. Ők játszhattak az osztály társasjátékaival, a többiek csak pár méterről vethettek rá egy-egy pillantást. Felsőben meg az egyik tanár igazi kasztrendszert vezetett be az osztályban, és saját magatartásával arra biztatta ezeket a gyerekeket, hogy szünetekben leckekikérdezés címén szekálják a többieket. Mi semmit nem csinálhattunk jól, minden hiba volt, velem előfordult, hogy szorgalmi feladatra fekete pontot kaptam, ha a verset nem tudtam egy szuszra elmondani valamelyik jó tanulónak (értsd pontosan úgy, hogy levetőt vettem, vagy nem hadartam elég gyorsan), akkor jelentették, hogy nem tudom, és a tanár kérdés nélkül beírta a rossz jegyet.

Anyámék soha nem reklamáltak, még akkor sem, amikor hazavittam egy kettes dolgozatot, és egyértelmű volt, hogy azért kettes, mert a tanárnő csak a lap egyik oldalát javította ki, a másikat meg se nézte. Az is az én hibám volt.

Soha nem hallottam dicséretet tőlük.

Egyszerűen úgy kezelt, mint egy gyengeelméjűt. (Mára már van három diplomám.) Ha a konyhába hívott segíteni, soha nem mondott el semmit, hogy mi hogy készül, csak beállított egy fazék mellé, hogy kavargassam. A nagymamámmal együtt töltött idő emlékei alapján tanultam meg főzni, amikor önálló lettem. Ha takarításnál feladatot osztott, akkor a lelkemet kitettem, hogy rendesen megcsináljam, megnézte, megdicsért olyan hangsúllyal, mint valami dedóst, majd elküldött, és újracsinálta az egészet. (Mellesleg mostanság a bejárónő után takarít újra.)

A többi gyerektől teljesen el voltam zárva. Barátot nem hozhattam fel, én nem mehettem el máshoz, és a lakótelepi játszótérre sem mehettem le, mert „ott utcagyerekek vannak”. Moziba nem járhattam a többiekkel, ha meghívtak egy születésnapra, a felénél el kellett jönnöm, olyan korán rendelt haza, mindenki rajtam röhögött. Még 12-13 évesen is olyan ruhákban járatott, amit az óvodások hordanak. Utána se nagyon volt egy jó cuccom sem. Amit vett, az már akkor kicsi volt rám, amikor megvette, most ugyanezt elköveti a gyerekeimmel is.

Aztán felnőttem, és beleszerettem egy férfiba, akivel összeköltöztünk. Anyám folyamatosan érzelmileg zsarolt, amiért elköltöztem. Noha nem neveltek vallásosan, neki az, hogy én együtt élek valakivel, aki nem a férjem, nagy bűnnek számított, bár szerintem őt az zavarta egyáltalán, hogy én érzelmet mutatok valaki iránt. Aztán összeházasodtunk, és született két gyerekünk. Az első fiú lett, a második lány.

Amikor a második gyerek megszületett, a fiam még nagyon kicsi volt, és anyámék sokat vigyáztak rá. De olyan irdatlan módon elkényeztették, hogy a bölcsődében jelezték, hogy ha a nagymama hozza reggel a gyereket, nem veszik be, mert aznap kezelhetetlen. Ezen összeszólalkoztunk, és ekkortájt mondta ki azt is, hogy szerinte nem bánok elég alázatosan a férjemmel, nem tanultam meg, hogy egy férfi mindig többet ér, mint egy nő. A fiamat továbbra is kényeztette, a gyerek öt évesen még cumisüvegből kapott nála inni. Már ekkor előre aggódtam, hogy hogyan fog bánni a lányommal. De emiatt feleslegesen aggódtam, mert az öcsém is megnősült, és ott is született két fiú. Innentől mi el voltunk felejtve, csak a fia két fiúgyermeke számított, csak rájuk vigyázott, naponta nála voltak, vagy elment hozzájuk, míg mi jó, ha két hetente láttuk úgy tíz percre. Most, hogy a gyerekek már nagyobbak, és meg tudják fogalmazni az igényeiket, most mondták ki neki, hogy „velünk is törődjél, mi is szeretnénk nálad lenni”. Azóta mehetnek újra.

Már elmúltam negyven éves, de azokat a traumákat, amiket anyám és az iskola okozott, még máig nem tudtam teljesen kiheverni, vagy feldolgozni.